Iparegyesület.*
Iparegyesület.*
Az 182-iki »Pesti Hirlap«114-ik számából. K. F.
És lehet e magyar, kinek szivében meg ne rezdülnének a rokonérzet húrjai? ha eszébe jutnak a szavak, melyekkel Kosciuszko 1-ső Pál czárnak gazdag ajándokát visszaküldötte: »Haszontalan annak a gazdagság, kinek hazája, nincs.« Tehát a műipar felvirágzására valamit tennünk már legfőbb idő. Hiába, Uraim! e nélkül sem földmívelésünk a lehetségig gyümölcsöző fokra fejleni, sem coloniális eredményü helyzetünk javulni nem fog. Legyen szabad e részben a híres List-nek egy thesisére s egy népszerü bizonyítására hivatkoznunk. A thesis ez: A mely nemzet csak földmivelést űz, hasonlít oly egyénhez, kinek csak egy karja van. A bizonyítvány pedig igen egyszerü. »Tegyük föl – így ír List Ingersoll Károly-hoz, a philadelphiai iparegyesület elnökéhez 1828-ban: »Tegyük fel, hogy nem értenétek a gabnaőrlés mesterségét, a mi egykoron bizonynyal nagy mesterség volt, s a kenyérsütés titkát sem ismernétek, miként az angolok a heringsózás igazi mesterségét még a XVII. században sem ismerék, s azért gabonátokat Angliába kellene küldenetek, hogy ott lisztté őröljék s kenyérré süssék: mennyi veszne el őrlésért, sütésért gabonátokból az angoloknál! Mennyi hasznot vennének el a termesztőktől mindazok, kik azzal foglalatoskodnának, hogy a gabonát ki-, a lisztet pedig behozzák! Hogy a külkereskedés ezáltal nagyon élénkittetnék, az kétségtelen: de nyerne-e általa a nemzeti jólét s függetlenség? Ez már igen is nagyon kétséges. Már pedig miképen a gabnatermesztő gazdasági jóléte megkivánja, hogy közelében lakjék a gabnaőrlő: azonképen a mezei gazda jólétére általában szükséges, hogy a kézműves mellette lakjék; a mező jólétére megkivántatik, hogy közepén vagyonos műiparűző város legyen, s végre az egész ország földmívelésének jóléte megkivánja, hogy saját műiparos ereje a lehetségig kifejtve legyen.« Az ily egyszerü bizonyítást, melynek legyőzhetlen ereje elnémít minden ellenvetést, List alkalmasint a maga nemében egyetlen lord Brougham-tól tanulta, ki mint hajdan Menenius Agrippa, a hasról s tagokróli hires mesével engesztelé meg a szenthegyre vonult római népet: ép úgy a gépek elleni háborúra kelt angol munkásokat az által csillapítá le, hogy nekik megmutatá, minő nyomorult életet élnének, ha semmijök sem volna, mit gépnek nevezhetni.
No már arra, hogy a honi műipar nem kályha melegén erőtetett sápadt hervatag növény, hanem a népéletből önkényt felvirágzó életerős természetes virágként fejlődhessék ki, mindenek fölött kettő kivántatik mulaszthatlanul: 1. mód és alkalom az iparűző néposztálynak hasznos ismeretekbeni gyarapodásra; 2. mező és ismeretség, a gyakran ismeretlenül elsorvadó tehetségnek. És itt vagyunk, Uraim! mindkettővel az iparegyesületnél! Midőn ennek eszméje keletkezett, nem hiányzottak, kik annak magában igen jó és üdvös czélzatát nem tagadák, szőnyegre hozását azonban egy bizonyos logikátlan hevenyészeti viszketegnek tulajdoníták, mely időt s tért összezavar, s meg nem gondolja, hogy nem minden, a mi jó, egyszersmind a teendők sorozatába bele is illik. Ez ellenvetés annak idejében meg volt czáfolva; de egyike levén az iparegyesületi terv fogalmazóinak, jogosítva érezzük magunkat némi önmegnyugvással említeni, hogy ha még valamire szükségünk volt volna, mi az iparegyesületi eszmének igen practicus, igen korszerü s a teendők sorába nagyon is beillő mivolta mellett bizonyságot tegyen, azt a vámegyesületi kérdésnek fontolgatásában teljes mértékben feltalálnók.
Szeretnők, hogy a mit most irunk, iparűző polgártársaink tudomására is eljutna, mert náluk óhajtanánk leginkább tettleges részvétet az iparegyesületnek, minthogy írva van, hogy a ki magán segít, az Isten azt segíti meg; – ezért írjuk jelen sorainkat tárgyhoz alkalmazottan, egészen más hangon, mint midőn például legdrágább kincsünk, megyei szerkezetünk fölött felvonuló fellegek az országos nyilvánjog magasabb regióiba intenek. Legyen hát szabad igénytelen egyszerűséggel két dolgot említenünk.
Nem régiben akalmunk vala kereskedési viszonyaink felől egy igen értelmes külföldi gyárnokkal szólani, ki évenként egy pár százezer forint áru papirost ad el Magyarországban, ki tehát csupa merő philantropismusból hazánkra nézve abban véli a boldogság titkát fekünni, ha sok lent s kendert termesztve, azt nyersen kivisszük, s vászonalakban két-háromszoros áron visszahozzuk, majd ismét becstelen rongydarabokban olcsón kivisszük, hogy mint szép papirost, köteget 40–50 p. frtjával ujra behozzuk, rajta – például a Pesti Hirlap-ból (melyhez, olvasóink mostani számához képest, egy millió ívnél többre van évenként szükségünk) Frankfurtban öntött betűkkel, Bécsben készült gyorssajtón mintegy 5000 példányt nyomandók. – Ez a jó úr nekünk így szólott: »Magyarország nem alkalmas a gyáriparra, mert dologértő emberek híjával van. Angliában azért áll a gyár- s kézműipar oly magasan, mivel minden foglalatosságra ahhoz értő ember bőven akad s egynek betegsége, halála, vagy kilépése más által nyomban pótoltathatik. Ellenben például Austriában a státusnak különös ótalma mellett már rég ideje, hogy gyárak keletkeztek: de a népségnek gyáriparossá változása mégis oly nehezen megy, s oly sok időt kíván, minélfogva nem ritkán egész műiparos vállalatoknak folyamatban tartását s ez által egész vidékek keresetmódját egyetlen ügyes ember jelenléte föltételezi. Ezért tehát Magyarországban műiparról gondolkozni sem lehet.« Midőn ezen ellenvetést hallók, azonnal eszünkbe jutott az iparegyesület, s azt gondolók, hogy mégis csak igen jól cselekszenek, kik ezen egyesület által a hasznos ismereteknek általában, különösen pedig a műiparos néposztálynál terjesztésére, gyarapítására az első lépést, maga után majd nagyobbakat, sikeresbeket vonandót, megtenni iparkodnak; csak azt sajnáltuk, hogy e végetlen nagy hiány kipótolásán törekedni, ily későn jut eszünkbe. Mert hiszen abból, a mit gyárnok barátunk monda, hogy t. i. mi nem értünk a műiparhoz, csekély nézetünk szerint józanon semmi de semmi más nem következik, mint csupán az, hogy tanulnunk kell, s azért hő kebellel fogadnunk minden gondolatot, meleg részvéttel pártolnunk minden ügyekezetet, mely módot s alkalmat kiván nyújtani, hogy tanulhassunk, hogy közöttünk a hasznos ismeretek terjedjenek. Hasonlóképen abból, hogy ezeknek elterjedésére sok idő kell, korántsem az következik, hogy hozzá se fogjunk, hanem inkább az, hogy minél hamarább hozzá fogjunk s annyival nagyobb ügyekezettel, a mennyivel később kezdettük, miszerint a mulasztott időt, mennyire lehet, helyrehozzuk. Ennénk-e ma gyümölcsöt, ha apáink azért, mivel a fának hogy gyümölcsözzék, sok idő kell, nem ültettek volna gyümölcsösöket? Aztán nincs gyorsabban kamatozó tőke, mint a tanulmány, kivált midőn arra van számítva, hogy nyomban gyakorlati életbe menjen, s a mint az iparegyesületnél czéloztatik, a kézművesek műhelyeit elevenítse. Ki tudja, hány oly tehetség rejtezik ezen műhelyekben, melynek csak egy gyujtó szikrára van szüksége, hogy a körülte most észrevétlenül ellebbenő tüneményekből a honi műiparnak gazdag jövendőt készítsen? Mert a kellő ismeretekkel előkészített ember gyakran a legparányibb körülményből a természetnek egy még ismeretlen titkát képes ellesni. Nézzük például minő roppant hatalommá vált a gőzerő az utolsó félszázad alatt; mondhatnók a távolságot megsemmisíti, s a gyarló embernek isteni erőt kölcsönözött, s pedig eredete a nevetségig csekélység volt. Fulton, egy amerikai, theához vizet főzött, s látta, miként a gőz az edény fedőjét felemeli, lezárta tehát ismét és ismét, s mindig nagyobb gonddal a födelet, de a gőz ujólag fölemelé; végre jó nehéz nyomadékot tőn a fedőre, melyet a gőz nem birván fölemelni, magát az edényt szétpattantotta; – s a gőz ereje fel lőn találva. Végre még azzal is biztatók magunkat, hogy hiszen még a virágzó Anglia sem lett egyszerre azzá, a mi most. Kezdeni kell, hogy véghez érjünk. Eszünkbe jut itt egy kis történet a híres Franklin életéből. Őt, a philadelphiai szerény könyvnyomtatót, kiről írva van, hogy egektől a mennyköveket, s a tyrannoktól a kormánypálczát elragadá, őt polgártársai az északamerikai szabadság-háborút megelőzött mozgalmak alatt biztosul Angliába küldötték. Északamerika gyarmat vala, mely az anyaországot ellátta nyerstermékekkel, s ezért kényszerítve volt minden kéz- és gyárműveket Angliától vásárolni, mert hiszen az angol parlamentben még Lord Chatam és Lord North idejében is nyiltan kimondatott, miképen Északamerikának nem kell megengedni, hogy otthon csak egyetlenegy patkószöget is készíthessen. A tisztes Franklin tehát, mint mondók, Angliába küldeték, s az alsóház sorompói előtt több órákon át vallattatott az amerikai viszonyokról. Utolsó kérdésül azt tette fel neki az alsóház elnöke: Mibe helyezik az amerikaiak büszkeségöket? És Franklin felelt: Abba, hogy ócska ruháikat mindaddig hordják, míg magok képesek lesznek magoknak újakat készíteni. Amerika e feleletet megértette és szabaddá lőn.
A másik körülmény, melyet említeni akarunk, e következő. Nemrégiben alkalmunk volt látni a herendi porczellángyár készítményeit, úgy közönséges használatra valót, mint a legpompásabb fénydarabokat, különösen a herczegprimás számára készített asztali edényeket. És midőn a műnek szépségét, csinosságát örömmel szemlélnők, s egy pár tányérnak, sőt leveses tálnak is földreejtéséből szilárdságáról is meggyőződnénk, s e mellett árát is ahhoz képest, melyet most külföldi művekért fizetünk, igen jutányosnak találtuk, kérdezők: »Van-e nagy kelete a derék gyárműveknek?« s a felelet volt: »Még nem igen van, mert nincs út, mód, alkalom a nagy közönséggel megismertetni«. És nekünk ismét eszünkbe jutott az iparegyesület, és ismét gondolók, mi nagyon jótékony hatással lehetend az a honi műiparra, ha jövő augusztusi pesti vásárkor a legelső iparműkiállítást létesíthetjük; honi gyártmányainkkal a nagy közönséget megismertetjük, jelesebb műiparos polgártársainkra figyelmesekké leszünk, kivetkőzünk az előitéletből, hogy a mi honi, az már csak azért is rossz, s midőn nem egy derék tehetség, mely most illatát pusztában vesztegető virágként sötétségben senyved észrevétlenül, rég hasztalan sóvárgott méltatásban részesül, e méltatásban egyszersmind ingert talál, magának s a honnak közös javára előbbre törni a derék pályán; lehetetlen nem reméllenünk, hogy ha egyszer az iparegyesület megkezdheté munkálódását, azok, kik azt becses részvétökkel ápolák, már a legközelebbi időben is bőven jutalmazandva érzendik magokat hazafiúi buzgalmukért
Az iparegyesület hát, ez idén mindenesetre megkezdendi munkálódását, csakhogy működését pénzerejéhez kénytelen alkalmazni, s ezért a teendőket fokozatokra osztani. De a hasznos ismeretek terjesztése is mindenesetre még e tavaszszal megkezdetik, s augusztusban az első iparműkiállítás is létre hozatik. Azonban ehhez is pénz kell, tetemes pénz, s pedig az aláírási íveknek még ötödrésze sem került vissza. Ez mondhatlanul hátráltatja munkálatunkat.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
