Majoratusok.*
Majoratusok.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 172-ik számából. K. F.
Az ősiség erei birtokjogállapotunk egész testén elanynyira szerteágaznak, hogy (s e szavakra nemcsak figyelmet, hanem emlékezetet is óhajtanánk nyerni a közönségnél) ha majd az ősiség tárgya országgyűlésünkön napirendre jő, s eltörlése akár egész terjedelmében, akár pedig csak egyes ágaira nézve elvileg elfogadtatik: nézetünk szerint mulhatlanul szükséges leend törvényeinket választmányilag átnézetni, s azoknak szerteszórt egyes szabályait az eltörlés elvével egységbe hozni; különben tömérdek zavar, habozás, összeütközés, anomalia következhetnék. Ez ily munka levén, távolról sem juthat eszünkbe, az ősiség kérdésének részleteit, ezernyi elágazásukban, hirlap utján rendszeres szabatossággal kimeríteni. Azonban mégis, úgy hiszszük, vannak némely főelvek, hirlapokban is megvitathatók, mik a tömkeleges mezőn tájékozó pontokul szolgálhatnak. És e tengely körül forgandnak e tárgyban a mi csekély elmélkedéseink is.
Mindenekelőtt meg kell vallanunk, nagyon óhajtanók, hogy véleményeinkben mindig combinált meggyőződés, divat pedig sohase határozna, különben intézkedéseinkben hiányzandik azon erős szilárd alap, melyek alkotmányos törvényhozásban csak a kellékek azon érzete, csak azon önkénytes fejlemény adhat, melyről mondani szoktuk, hogy elv-kérdések a népek mellében oldatnak meg. Most ez nálunk még nem mindig s nem mindenütt vagyon így; s van, a ki az ősiség eltörlését hangoztatja ajkain, van ki fenntartásáért buzog szenvedélyesen, a nélkül, hogy egyik vagy másik valaha számot adott volna magának, tulajdonképen mi czél az, melyet az ősiség eltörlésével vagy fentartásával megközelítni akar? Nekünk úgy látszik, hogy ha őszintén, kölcsönös türelemmel s jóakarattal számot adunk egymásnak, haladni vagy maradni akarásunk tulajdonképeni czéljairól, sok ingerültség lesimulhatand, sok ellenkezés összeolvadand, mely különben a vállhoz vállvetést akadályozá.
E szempontból indulva, adjunk mindenek előtt számot magunknak birtokjogi állapotunkról: kérdjük tehát, elmondhatja-e a magyar nemes, hogy ő nemesi fekvő birtokának valóságos szabad tulajdonosa? Felelet: teljességgel nem; minden nemesi birtoknak örökös valóságos tulajdonosa a korona, ideiglenes tulajdonosai a családok; azok ellenben, kiknek valamely jószág épen birtokukban van, annak csupán csak haszonvevői, a tulajdoni jog ideiglenes képviselői; kik azonban vagy biztos állandó joggal nem birnak a fiscus vagy a fiscust jogilag képviselő család ellenében; vagy pedig rendelkezhetési joggal nem birnak saját nemzetségök ellenében. Kérdjük másodszor: mi ezen állapot kikerülhetetlenkövetkezménye? Az, hogy a nemesi birtok Magyarországban vagy nem szabad, habár állandó s biztos is (mint a tősgyökeres jogu ősi birtok, majoratusok stb.) vagy szabad ugyan, de nem biztos (mint minden szerzemény a szerzeményes kezei között), vagy nem biztos és még sem szabad (mint az ingatag jogú, de mégis osztály által már ősivé vált minden birtok). E három categoria pedig gyakran annyira össze van bonyolítva, hogy tulajdon azon egy birtok, egy ember iránti viszonyában az egyik, más irántiban a másik vagy harmadik osztályba tartozik; minélfogva bizon elmondhatjuk, hogy Magyarországon nincs nemesi ingatlan vagyon, melynek birtokosa joggal mondhatná, hogy annak szabad és biztos tulajdonosa. Más szóval, nálunk nemesi birtokainkból a szabad tulajdon eszméje számkivetve van. Mi legyen más részről ezen állapotnak természetes következménye, mennyire kikerülhetetlen, hogy ily birtokviszonyok a köz nemzeti hitelnek, közvagyonosság eszméjét is kizárják, s az embert, a polgárt a lelketlen föld rabszolgájává alacsonyítják – mind ezt nem szükség fejtegetnünk. És ha már most harmadik kérdésül azt állítván fel, mi legyen oka ezen boldogtalan állapotnak? Kétkedés nélkül mindnyájan azt felelendjük, hogy az ősiség: önkényt következik a felelet, azon negyedik kérdésre is: hogy mi végre akarjuk az ősiséget eltörölni? Ez óhajtott eltörlésnek t. i. más czélja egyáltalában nincs, s nem is lehet, mint az, hogy a magyar nemesi birtokot szabaddá és biztossá, vagyis hogy a magyar nemest vagyonának szabad tulajdonosává tegyük.
Ekként a czéllal tisztába jövén, a ki velünk e tételekben egyetért, következetesen egyet kell abban is értenie, hogy önmystificatio, öncsalás, közromlás volna, oly lépéseket tennünk, miknél fogva itt a földet szabaddá tennők, csak azért, hogy más kezek közé kerülhessen, hol szabadságát örökre elvesztendi, vagy itt biztos tulajdonná tegyük csak azért, hogy más kezekben bizonytalanná váljék. Szabad commerciumra, szabad kézen forgásra kell a magyar nemes birtokát képesíteni, különben a föld szabad nem leszen; és állandó biztosságot kell a szabad commerciumban szerzett birtoknak adni, különben a magyar birtokának tulajdonosa sohasem leszen.
És ime felállítók a tájékozó elveket, melyeknek criteriumul kell e dologban szolgálniok, s ez leszen a mérték, melylyel minden gondolatot megmérendünk, hogy könynyüségét vagy súlyteljességét megitélhessük.
És e vezérlő criteriummal szemeink előtt állítjuk fel czáfolattól nem retteghető axioma gyanánt azt, hogy ha ősiség eltörléséről van szó, a hitrebizottságokat (majoratusokat, senioratusokat) jövendőre megengedni teljes lehetetlenség. Eltörölni az ősiséget, de megengedni majoratusok alapítását, nem előlépés volna, hanem hátralépés. Mit az ősiség ekkorig a birtok szabad commerciumából fölemészteni képes nem vala, azt jövendöben az ősiségi törvények fékétől megszabadult fidei-commissum emésztené föl. A mely részét a közép- s köznemességnek még az ősiség mindekkorig semmivé tenni nem birta (pedig bizony nagy részét semmivé tette) azt az ősiség eltörlésével fennhagyandott majoratusalapítási jog okvetlenül semmivé tenné, s a nemességet a magyar nemzet erejének eme magkövét, a helyett, hogy birtokában szabadsággal s tulajdonossággal ruházná fel, a már különben is szerfölött számos proletariusok sorába sülyesztené.
Sem szándékunk, sem óhajtásunk a majoratusokat mennydörgő declamatiókkal ostromolni, örömest kerüljük a legkisebb körben is az ugynevezett rosszvércsinálást, ha és a mennyiben ezen figyelmet a közjónak s igazságnak mindenkor egyedül határozó tekintete megengedi; – mi csak tisztába kivánunk jőni azon alapelvek logikus kivánatival, melyek nélkül e tárgyban minden mozdulat nyomorult kapkodás volna, s munkánk eredménye: »kártyavár, légalkotmány«. Vagy akarjuk a czélt, mely az ősiség eltörlésénél egyedüli lehet, vagy nem akarjuk. Ha nem akarjuk, úgy hagyjunk fel hitelhiány miatti örökös általános panaszainkkal; büszkélkedjünk, ha tetszik, szegénységünkben, s vérezzünk el némán, türelmesen a hiteltörvények igazságos súlya alatt; ha pedig akarjuk a czélt, úgy akarnunk kell annak természetes postulátumát is. De nekünk úgy látszik, hogy itt akarás s nemakarás között választani nem igen nehéz. Im egy parányi kis körülmény. E napokban az iparegyesületnek 2000 pft kiadható tőkepénze volt. (Közbevetőleg szólván, istenért! ne gondoljátok Urak, hogy az iparegyesület már el van látva az elégletig, mivelhogy még kiadó pénze is volt; szegények vagyunk, Uraim! a mozdulhatlanságig szegények, ez a 2000 frt alapítványokból állt, melyeknek csak kamatairól rendelkezhetik az egyesület.) Tehát 2000 frt volt kiadható; parányi öszveg – a mint látjuk – említésre is alig méltó, és mégis kénytelen volt a választmány ezen csekélységre nézve is föltételül szabni, hogy nemesi birtokra nem adhatja, hanem pesti házra, betáblázás, mellett igen. Ugyan istenért! nem a legcsipősebb, egyszersmind legtalálóbb satyra-e ez, melyet birtokjog állapotunkra írni lehet? Egy honi közintézet, mely 2000 forintocskát minden előfordulható esetre biztosan akar, biztosan tartozik kiadni, a nemesi birtokot kénytelen biztosságot nem nyujthatónak tekinteni, habár milliókat érjen is; ellenben a városi fekvő vagyonban biztosságot lát, habár csak 4000 frtot érjen is, és miért? Mert ez szabad tulajdon, amaz ellenben sem szabad, sem tulajdon.
Hogy a majoratusok alapíthatásában van valami a közálladalom felvirágzását bajjal, veszélylyel fenyegető, azt – ha őszinték akarunk lenni, zászlónk akármi színt viseljen is – mindnyájan vagy tiszta meggyőződéssel valljuk, vagy legalább ösztönszerüleg érezzük. Maga az 1827-iki országos választmány is, melyről bizony nem lehet állítani, hogy munkálatán valahol a democratia veres fonalát észrevehetnők, maga ezen országos választmány is megvallá, miként a hitrebizási jogot korlátlanul fennhagyni káros volna; csak az a különös, hogy közmondás szerint a kecskét is jóllakatandó s a káposztát is megmentendő, 500 teleknyi maximum felállításával gondolt a bajon segíteni. Mi sokat gondolkozánk e dologról, és soha sem tudánk – legyen jog, legyen politika mezején – egyetlenegy okot is feltalálni, mely ép oly erősen ne állana 500 teleknyi majoratus ellen, mint áll 50,000 telek ellen. Kivevén talán, ha valaki azt hinné, hogy 50,000 telkes dynasta státust forgathat fel, mit 500 telekkel senki sem tehet. Ez ellenvetés valaha talán nyomhatott valamit, de mai időben már semmit sem nyom. Egy milliókból álló nemzet sokkal szilárdabban áll, mintsem, hogy telekszám intézkedhetnék sorsa fölött; s ha van erő, mely (mint minden erő) mikép hatalmas a jóban, úgy hatalmas lehet forradalmak költésében is, pénzes ládákban, nem telekszámban kell azt keresni. E kettő pedig – a mint tudjuk – együtt sokáig igen ritkán jár. Ezen ok tehát már semmit sem nyom, minden más pedig ép úgy harczol 500 vagy 50, mint 50,000 telek ellen. Vegyük föl azon jogi szempontot, hogy egy rég elhamvadott halandó akaratja változhatlan törvényt nem szabhat az utókor minden nemzedékeinek, hogy nem kötheti le szeszélyének vaslánczaival a földet, melynek ő maga rég porába vegyült; vegyük föl, hogy a majoratus úgy a szabad föld, mint a birtoktulajdon eszméjét semmivé teszi, a családi viszonyok szent köteleit irigy – mérgesen szaggatja meg, az ipar s javítás ingerével ellentétben áll stb., mind ez ép úgy áll az 500 telkes majoratusra, mint az ötven ezeresre. Még azt sem lehet mondani, hogy az 500 telkes maximum kevesebb földet von el a birtokmozgalomból; mert a majoratusokat alkothatók számát nem lehetvén előre meghatározni, 500 telkek által ép úgy föl lehet az egész birtoktömeg szabad mozgalmát emészteni, mint 50,000 által, sőt talán hamarabb, mert könnyebben akad 100 ember, kiknek mindenike 500 telekről rendelkezhetik, mint egy, ki 50,000 teleknek ura. Azonban akármi ok harczolna is az 1827-iki országos választmány közítő javaslata mellett, azt mi mindenesetre határozó sulyu körülménynek hiszszük, hogy azon tisztelt választmány az ősiség eltörléséről nem is gondolkozott; közöttünk pedig csaknem általános az ősiség eltörlésének óhajtása, s a kérdés nem így áll: »maradván az ősiség így a mint van, s legyen-e szabad majoratusokat jövendöben is alapítani?« hanem inkább így: »lehet-e az ősiséget úgy eltörölni, hogy a hitrebízási jog fenntartassék?« E két kérdés között a különbség végtelenül nagy, s mi ez utóbbi kérdésre nézve soha sem szününk azt állítani, hogy így törülni el az ősiséget, annyit tenne, mint semmivé tenni a czélt, mely végett el akarjuk törölni, egyszersmind pedig semmivé tenni a köznemességet is, mely e nemzet erejének életmagköve.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
