MIT CSINÁL, MIT GONDOL A NÉP?
MIT CSINÁL, MIT GONDOL A NÉP?
E kérdés, napjaink lázas ingerlékeny kórjelei között nagy fontosságú, aki nyugott kedélylyel, hideg homlokkal írja le feleletét, ki biztos és hű látleletet adhat, s a népjellem ingatag hullámzásáról elkaphatja a valót: az a dologhoz szól.
E kérdésre nagyban felelni nem lehet; más más jelenetek mutatkoznak különböző tájékokon, nyelv, vallás, nemzetiség, níveltségi fokozat mérsékli, vagy veri fel a népjellem saját nyilatkozatát. – Hozzám a Cserhát sok félelemből összevert népe esvén legközelebb, mióta az utósó pozsonyi gyülésről haza kerültem hideg figyelemmel kisértem főbb mozdulatait a főbb eseményeknél: jót, örvendetest, keveset láttam.
Sok volna elmondani mind azt, mit láttam és magamnak e népről feljegyeztem, szoritkozom egyedül a legújabb őrseregi indulóra. A Cserhát nagy része Pesthez közel váczi járás déli, a pesti járás kelet éjszaki részében fekszik, Pesthez a fővároshoz közel! Azt hinné az ember, hogy itt honunk választott népére talál, ki ujjával érvén a fővárosi futótüzet, meg van telve honfiúi lelkesedéssel, mint a pecsétviaszos leydai palaczkok; azonban ne csaljuk magunkat, a főváros mult századi penésze lepi még e vidéket, melly nemzetiség, műveltség és honfiság tekintettében határozott színt és irányt felmutatni nem képes, a mint a szomorú emlékezetű neoaquistica, s a Grassalkovics féle átkos telepítvények szeméthordó szekerét a e vidéken kifordították a Leopold alatti új fejelésű patrioták, ugy van e m ost is szétszórva, kupaczonként egy egy helységet képezvén. A magyar néhány helység sokkal szegényebb és nyomorultabb, mint kedve volna valamit józanon felfogni, annyival kevésbé valami mellett lelkesedésb jönni, a számos tót helyek lakói már vagyonosabbak, de lelkesedésre csak pálinkabűzben buborékolnak fel, midőn iszonyú bura arczczal e gondolaton újjongatnak fel: hogy e föld nem a magyaroké.
Megérkezett e nép közé is a szabadság híre, a törvény szava rögtön testté lett, midőn őt szabad föld birtokába helyezte, kerestem annál a tiszta öröm és lelkesedés jelenségeit, de ő nem ismerte egyiket is , sőt kifakadt, zúgolódott, midőn megtudná, hogy szabad földe mellett fölkelni, s azt védeni kötelessége. A reactio ördöge itt legtermékenyeb mezőre talált, hova fekete konkolyát elszórja. A gyanúsítás üszögét bele kötözték, mint hajdan Sámson, néhány elégületlen rókafarkába, s vele felgyujtogaták a szabadság hirtelen ért tavaszi vetését, s az ennek hamvába bele hevert nép gyanokodó ördöggé feketitve állt fel a szabadság leégetett tarlóján.
A reactiót megteremte sok helyen a nép keble magától is, s az álhírek szele a szikrát hatalmas lángokba fútta fel. A honvédő nagy reményű sereg egy kicsinyhitű táborrá törpült el, melly fegyver helyett az aegyptusi szolgaság vöröshagymái után nyúlt, s ha rajta áll, seregestül vándorol vissza a szolgálatnak átkos földére. Képzelni lehet, mi förtelmes undorító alakokban ütötte fel az illyen szellemű nép között fejét a tisztátalan reactio! A sokról mindenre szökött birtokosztály, erőszakos foglalás fúrta fejét, s minden erőnkbe került vele elhitetni: hogy rosz tanácsadói épen ezen az úton igyekeznek őt mindenétől megfosztani; választási joga néhány napra büszkévé tette őt, de e büszkeség jobban esett lelkének, ha ezt, a hol szerét teheté, a corteskedés maszlagába márthatá.
Napok, hónapok multával felüté medusz-fejét az alföldi lázadás, a mult századi véres ráczjársá még élt e nép emlékezetében, felgyúladtak viszont a falvak, a képzelődés közel hozta ennek iszonyú jelenéseit; tudnék nevezni helyeket, mellyeknek lakói hangosan nyilvniták örömüket a szabadító ráczok érkeztére*, egy része a népnek zúgolodott, de remegve fordult el a gondolattól, hogy hazáját menteni ő is felkeljen.
Népünket, kivált az idegen fajokat, úgy taníták honunkban, hogy nem Budáról, hanem Bécsen át Karloviczról várja szabadítóját.
D.
Illyen jelenségek között e hó elején megérkezett a felkelési parancs, az induló megriadt. – E nép nem mozdult, leült a földre, mellyet a törvény alatta szabaddá tett, s nem azért, mert szerette a földet, mert a földről szabadságvirágot tépett kapja mellé; nem; hanem rosz irányú gyávaságból, nem kelt fel a riadóra. Eljöttek a férfiak,ki e népben lelket tartották, kik érte áldozatokat tette, kérték, unszolták, hogy keljen fel a szabad hon védelmére, s e nép sarokba nova magát, kevés kivétellel fogát csattogtatá legjobb barátira, egy iszonyú gondolat, egy reactionali szemtelen hazudság ült gyanakodó szemében: „Ha az urak kikötöttek a királylyal, menjenek ők a ráczok ellen!“
Mit csinál, mit gondol a nép? A nép, mellynek nevében megmozdítottuk a földkerekséget, melly mint egy iszonyú szántóvas alátúrt az ezredes gyöpszinnek, és leforgatá azt új vetés alá?
Hála istennek, hogy más vidékeken nem ugy gondol, nem ugy tesz, mint nálunk. Hálát, elismerést ki kivánna tőle, kit századokon át hálátlanságra tanítottak, kinek becsületessége, hűsége, ha volt is, elismerve nem lőn annyi éveken át; ki volna, ki tőle azt kivánná, hogy embernek köszönje azt, mit neki martius havában nem ember, hanem isten és a körülmények adának; annyit azonban kivánni, követelni lehetett volna tőle, hogy szabadságát, melyet learatott, a nélkül hogy vetette volna, megbecsülje, s ugy ne bánjon vele, mint szokott eddig gabonájával, mellyet éretlen almáért, férges szilvaért, tót edényért tarisznyázott el; követelni lehetett és kellett tőle, hogy midőn szabadságát, melly után annyi évek óta sovárgott, tudta nélkül bevezették ólába, oda kötötték jászolához: ne lopja el önmagától, mint hajdan a barkó tett.
Bujtogató nem járt mindenütt, mit keresett volna a magyar helyeken? Mégis megérkezett nálunk a reactio miasmája, s denevér szárnyakon suhogott be a kémény–lukakon a nők csalmája alá vette magát, kivált, kik ezt onnan a kalap alá szöktették a férfiak eszét veszteni, ezen kalapok alól a helység nagy kalapja alá a csapszékbe vonúlt, s bele vegyitvén emésztetét a zsidó zavaros légyvesztőjébe, egy helységben csinált annyi fejetlen lázítót, a mennyi részeget csinált az leőtt.
Megérkezett végre a honvédsereget gyüjtő küldöttség, eleinte teljes számban, végre egyetlen egy esküttig fogyva le. Mondhatom, sok helyen nagy bajjal ki birta vasalni a kivánt mennyiséget, s ok helyen ég máig is otthon bujkálnak vagy kocsmáznak a honvédő bajnokok, Pest, az országgyülés helye tövében!
Már most néhány hiteles adatot közlök, figyelmeztetésül azoknak, kiket a dolog illet. Tetszett néhány tisztviselőnek magát a nemzetőrsereg alakításából nagy óvatosan kihúzva, a kényes munkát a jegyző és lelkész nyakába rázni, kik felhasználva minden népszerűségöket kiverték a nép fejéből az ott pirityelő tücsköket, kiszedték a sok régi lom és szolgai rongy alól a boldog emlékezetű honszeretet megrosdásodott régi aczélát és tűzkövét, s addig csiholtak vele a nép szemébe, miglen keblök szikrát kapott, és alá szállongtak a honvédelmi zászlónak. E szikra azonban, nem sok kivitellel hasonlított az elégett papír hamván keresztül furató szikrához, mihelyt híre jött, hogy menni kell, hamváb fulladt, s a lelkesedés szép tüze helyett kigyulladt az oktalan gyülölség lángja épen azok ellen, kik a honvédsereg kiállításánál legtöbb erélyt fejtettek ki.
Sok helyen önmagát akarta a nemzetőrség elkergetni, midőn sürgeték, hogy mind menjenek vagy egy se, végre e mindenesek lármájából az fityegett ki: hogy egy sem megy. A jegyző és a pap! E kettőre ki lőn mondva, hogy mennie kell, ha szépszerivel nem, vasvilla és puska között. Gy. Helységben a zászló alá állott lelkész helyett a tanító ajánlkozott, a boszút lihegő nép ellentmondott, s bár a lelkész magától önkénytesen ment, igy akará vele éreztetni a nép: hogy neki mennie kell, nem azért, hogy ő maga, hanem azért, mert a nép kivánja ugy. A törvénybiró, erélyes okos ember, ki legtöbbet tett a bujtogó tót szelek ellenébe, sorshuzás után feleséges fia helyébe gyámfiát adta honvédűl, egy ügyes derék harczra termett sihedert, a nép csakhogy bosszúját éreztesse a rend emberivel, midőn másoknak megengedé a helyettesítése, midőn idegeneket vett be honvédő zászlója alá, a helybeli tisztviselő jelenlétében, amazt elmarta apja házától. M. helységben a jegyzőt, ki az indulandó őrsereg élére állt, a helység határán túlkergette maga az őrsereg. Miért? Neheztelve rá, hogy az őrsereg–felállításban főtényező volt, látva azt, hogy kedvvel megy a táborba, mást nem tehetvén, minthogy néhány gazdák önkénytes megadóztatásában, s az igy kicsikart pénzen leendő dőzsölésre velök kezet nem fogott, vasvillákkal kergette a szomszéd helységbe. K. a rákosi király halom alatt, Cz. …. Mátyás király sentése. T… nem állítás ki őrseregét, s mind a három helyen kiütött a jegyző és pap elleni dühösség. G…ben fegyveres kézzel mentek a paplakra, a papot menni kényszeríték, ki magyart rácztól három lépésnyi távolságra megkülönböztetni, nem képes szemgyöngesége miatt stb. ha kell, mg ennyi adattal szolgálok.
Uraim! ez mind Pest híres városa tőszomszédságában történt, ama nép között, mellynek szekeres gazdái hetenként kétszer dőzsölnek a külvárosi kurta vendéglők hosszú asztalain, ama nép között, melly lelkesedés, nemzeti önérzet helyett csak német bűnt és tót crapulát hordott haza nehéz hajcsombókos fejében Pestről Mayarország fővárosából, melly az ország emlőjén függve, midőn abból magát mások fölött tele szivta, mások fölött hálátlan iránta figyelmeztetjük e népségre, ennek nemzetiségünk ellen lefojtott dühére az illetőke. Adatok vannak kezeim közöt ………
Uraim! pap nem-pap, jegyző nem-jegyző, nemes nem-nemes, mind egy lábig köteles a honnak szolgálni, ezt védeni, ha veszély fenyegeti, nem akarok ismerni jegyzőt, papot, ki magát e szent kötelesség alól kivonni akarná, ők megmutatták a vész napjaiban, hogy hatni tudnak mindenek fölött a népre, vihetik a népet ég, vagy pokol felé, mint angyalok, vagy mint ördögök. – De ha a nép bünűl rója rá legszentebb kötelességeit, s büntetésül használja föl ellene azt, mit neki keble istene sugallott; ha a mit ő önkényt tesz, az ugy tűnik föl, mint nemtelen kénytelenség, ha a táborba menő pap vagy jegyző után a nép ugy találna nézni, mint a ki az ő parancsára távozik: megengedjetek! Ez iszonyú helyzet. És ha róla nem tesztek, ha e mi önkénytes áldozatunk, midőn mi e honszép földén, mi protestans papok és jegyzők, mondom e hon szép földén egy talpalatnyi földet magunkénak nem mondhatunk, midőn nekünk egyéb földünk nincs ama pornák, mellyet a hálátlan nép küszöbe előtt saruinkról leverünk, vagy a mit majd koporsónkra kapálnak, midőn mi önkényt menve kifejtjük magunkat szegény nőnk, gyermekeink karjai közűl, kiknek, ha elesünk, nem marad földjük, hajlékuk, mint a több honvédeknek, hanem elmennek koldús táskával, s nem lesz, ki kérdené tőlük: hová lett atyátok? Megengedjetek! Ha ez áldozatunkat nép-kényszerítés hervasztandja meg büntetés alakban, ha illyen esetben elcsüggedünk és…. Dobos János
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
