A Nemzeti szerkesztőjének megfontolásúl.
Nem egy könnyen tett valaki jobb szolgálatot a Nemzetinek, mint mi, midőn hozzá intézett fölszólalásunk által alkalmat nyujtván neki másfél hasábot ellenünk teleirni, fölmentettük azon kénytelenségtől, hogy a Kossuth Hirlapjából 2–3 belföldi tudósítást szokása szerint kilopjon. Az általunk fölhozott ügyről azonban igen keveset beszél, tudván, hogy nincs nehezebb, mint magát igazságos vád ellen védeni.
És épen ezért bajos üres szalmacsépelésére felelni, ha az ember nem akar, példáját követve, komoly férfiúhoz illetlen személyes apróságokkal vesződni. Mert ugyan mivel mentegeti magát az általunk saját szavaival bebizonyított vád ellen? Először azzal, hogy a czikkiró személyét nemtelenűl rágalmazza, miről – mivel mellékes dolog – talán alább szólunk. Másodszor, hogy a Kossuth Hirlapját rágalmazza, melly az én védelmemre a Nemzeti ellenében bizonyosan nem szorúlt. És végre, magára az ügyre térve, azzal, hogy – ugymond – ha jól van értesítve, a kormány is jónak látta az iskolaügyre nézve a cath. püspökök véleményét kihallgatni. Elemezzük tehát a Nemzetinek ezen legfontosabb és egyetlen okát. Valljon, ha e püspök urak közt lesz valamellyik, ki a kortól annyira elmaradt, hogy a kormány azon rendeletét, melly szerint a pesti gymnasiumban a vallástan nem az iskolai, hanem magán-oktatás tárgya, különösen pedig a lelkész föladata, nem helyeselné, mit rólok fötenni nem akarunk, mellyik lesz eléggé vakmerő, azon rendeletet törvényellenesnek és teljesítőit árúlóknak nevezni, mint azt a Nemzetiben a rozsnyói alrendű papok tették? Mert az a legalaptalanabb beszéd, hogy ne mondjuk rágalom, mit a Nemzeti szerkesztője utóbb állít, hogy az a magyarországi 9 millió catholicus véleménye. Csak világosítsuk föl e 9 millió jó embert és ne lázítsuk olly nyilatkozatokkal, mint azt a Nemzetiben a rozsnyói alrendű papságból egykettő tevé, és bizonyosan józanabbúl fognak gondolkozni, mint a Nyilatkozat irói és közlői.
Föltéve azonban, hogy e véleményben a Nemzetin kivűl számosan osztoznának, kérdjük a Nemzetitől, lehet-e, szabad-e azokat, kik a törvényes kormány észszerű rendeleteit teljesítik, árulóknak nevezni, mint ezt a Nemzeti teszi? Lehet-e, szabad-e a józan ész parancsolta és törvényekbe nem ütköző rendeleteket törvényelleneseknek mondani? És a ki ezt teszi, implicite nem azt mondja-e, hogy a régi, átkos emlékezetű kormány, melly illy – szerinte törvénytelen – intézkedéseket nem tett, jobb volt? A ki pedig illyeneket vakmerősködik mondani, nem lázít-e az új viszonyok ellen, következőleg, nem reactionarius-e? Mig e kérdésekre a Nemzeti kielégitőleg meg nem felel, addig mindig és ismételve a reactiovali coquetteirozással fogjuk vádolni.
Azonban a Nemzetiben ez nem egyetlen példa. Ezt a többi közől csak mint legvilágosabban szólót jegyeztük ki, és mivel saját szavait idéztük, az általa ránk tukmálni akart „gyanusítás” szót a legnagyobb indignatióval visszautasítjuk.
A Nemzetinek e nem legtisztább eljárását többi közt bizonyítja az is, hogy a kormánynak a reactio szelleméről ismeretes egyéneket ismételve ajánlgatott.
De hogy a tárgyra visszatérjünk, meg kell még említenünk azt is, hogy a Nemzeti a catholicus egyháznak nem a legjobb szolgálatot tette, midőn minden alap nélkűl azt állítá, hogy annak többsége osztozik a Nemzetinek a pesti gymnasium iránt kimondott véleményében. Mert ez által kimondta rá azon kárhoztató itéletét, mellyet mi nem hiszünk, hogy az egyház czélja ellenkezik a statuséval. A Nemzeti bizonyosan vagy nem vetett számot magával, midőn azon czikket befogadta, vagy, mi valószinűbb, és mit mi fölszólalásunkban állítottunk, itt is a reactio működött. Mert ez által kimondta, hogy az előbbeni kormány eljárása inkább megfelelt az egyház czéljának. De ekkor megtagadta a statustan azon czáfolhatlan fő elvét, hogy a status czélja semmiféle melléktekinteteknek alá nem rendeltethetik. Miután pedig a Nemzeti czikkéből csakugyan e szándék tünik ki, ez ismét ujabb tanúsága annak, hogy ez által a reactiónak akart szolgálni.
Ebből kétségtelen az állításunk is, hogy a Nemzeti multját, mellyet olly rögtön elhagyott, nem tudja elfelejteni, és kétségtelen, hogy az illy rögtöni convertitáknak csak kötve kell hinni, mert mig egy részről a szabadelvűség álarczával dicsekesznek más részről koronként vissza, visszakacsingatnak aranjuezi napjaik felé. Az illy többséggel tartó elvtelen lapokról és emberekről aztán méltán elmondhatni, hogy nálok ubi bene ibi patria, és az illyenekről föl lehet tenni, hogy valamint martiusban mint pecsovicsok feküdtek le, és mint szabadelvűek ébredtek föl, úgy egy szép téli estve mint szájas republicanusok feküsznek le, és mint schwarzgelbek ébrednek föl.
Ezt mondtuk mi előbbi fölszólalásunkban, s ezt bizonyította be újolag a Nemzetinek válasza.
Végre legyen szabad még a ránk szórt rágalmakat is röviden megemlíteni. Azt állítja a Nemzeti szerkesztője, hogy engem nem ismer, rólam mit sem tud. Erre különfélét lehet felelni, példáúl, hogy igen sok van a világon, mit ő nem tud, hogy olly minden viszonyokhoz nagyon is alkalmazkodni kész egyénektől ismertetni nem kivánok stb. A Nemzeti és köztem főnállt és szememre vetett viszony abból állt, hogy akkori szerkesztője által fölszólítva bele ezelőtt nem két, hanem négy év előtt, mint épen akkor iskolát végzett ifjú „a kettős betűk egyszerűsítéről” és az akkori „szűk termésről” két vagy három czikket irtam, mellyekből politikai hitvallásomra árnyékot vető elvet bizony bajos volna kibetűzni. Azonban különös, hogy valamint Vida egy szerkesztőre a Gyülde, ugy a Nemzeti szerkesztője saját lapja által akár rám pirítani. Ha hiba volt az olly gyanús lapba irni, mint a Nemzeti, elismerem, hogy azt az említett két czikk által elkövettem, de meggyőződésemet semmiféle tekintetért soha meg nem tagadtam.
Csak arra akarom még önt figyelmeztetni Liptay Sándor praeceptori fölügyelése alól nem rég kiszabadúlt Illucz Oláh János úr, hogy máskor szóljon a dologhoz, védje magát férfiúhoz illőleg, ha bírja, vagy ha nem, hallgasson; de ne bibelődjék olly csekélységekkel, mint egyéniségem, mellyel a közönség olly csekélységekkel, mint egéniségem, mellyel a közönbség olly keveset törődik, mint azzal, valljon az ön neve Illucz-e, vagy Oláh? Szeberényi Lajos.