A Magyar Habsburg, egy régi udvarház utolsó gazdája
A Magyar Habsburg, egy régi udvarház utolsó gazdája
Nevezetes volt rózsafáiról; tiszaújlaki, Roykó-féle pedrővel körülteremtettézett bajszáról; az önkéntes tűzoltóiról; a cigányszótáráról: egy Habsburg, aki olyan különc volt, mintha Jókai „Magyar Nábob”-jának lenne egyenes folytatása. Amíg élt, az öreg József főhercegnek hívták, és kaszárnyákat neveztek el róla.
Anekdoták lettek belőle…
Nézzük, melyek igazak az anekdotákból a Magyar Habsburgról, amikor azok az adomázgató magyarok már félig-meddig odahaza maradtak; legfeljebb árnyékuk, emlékük maradott meg a vidám asztaltársaság mellett.
J. fhg. kvártélyt adott magyar íróknak – már ezért sem szabad végleg elfelejteni őt.
Borongó esti sétáimban, ott a sziget lakatlan részén: egy-egy faderék mögül előlépnek régi írók, akik itt a József herceg vendégszeretetét élvezték.
A szenvedélyes kígyófánál turistabotjára támaszkodva áll Törs Kálmán, az a pedáns magyar író, aki világjáró angolnak öltözött akkor is, ha Pestről egy budai kisvendéglőbe ment vacsorázni. Márpedig vacsorázni nagyon szeretett, és az er-telen hónapokban ritkán hiányzott asztaláról a rákleves, amelyet a maga receptje szerint kellett elkészíteni számára. (Petrezselymes rizskásával, amelybe a rák belső részeit is elkeverték, az epe kivételével.) Külön asztala volt a legtöbb vendéglőben, így a Margitszigeten is, ahonnan féltékeny szemmel őrködött az ételporciók nagyságára, amelyeket némely megvesztegető külsejű dámának, valamint dús borravalóval vesztegető öreg tőzsérnek a fogadó konyhájáról kihoztak. Dehogy is merték volna megrövidíteni a tekintetes urat, hiszen a legkisebb pikoló is tudta,99 hogy a Fővárosi Lapok ünnepelt tárcaírója olyan kegyben áll a főhercegi családnál, hogy még Klotild főhercegnő is vele szokta magát kísértetni, ha kedve kerekedett körülnézni kertjeiben. Ilyenkor a főhercegnő minden alkalommal elmondatta magának az íróval azt a történetet, amikor egy délután százötven rákot evett meg egy ültő helyében.
– Igen, de hideg lábvizet kellett utána venni – tette hozzá történetéhez minden alkalommal T. K.
A kövér ladyk már akkor is mérhetetlenül unatkoztak a kerti padokon. Sokáig eltűnődtek rajta: vajon miféle szellemességekkel mulattatja a tárcaíró a hercegasszonyt, hogy az olyan jókedvűen kacag? Talán ennek a jókedvű nevetésnek volt a következménye az a történelmi könyv, amellyel T. K. nemsokára kirukkolt, amelyben megírta a főhercegi család birtokának: a Margitszigetnek történetét. Kár, hogy a rákok történetét nem vette föl könyvébe.
A vendégszerető József főherceg más magyar írókat is kitüntetett meghívásaival.
Így mindnyájan tudjuk, hogy az Akadémia titoknoka, ama takarékos Arany János úr kora tavasztól késő őszig a szigeten lakott, amit bizonyára nem tesz meg, ha a maga szegény zsebére menendenek vala a nyaralási költségek. Igaz, hogy az öregesedő férfiú, sokkal kevesebb időt szentelt a szigeti kocsmának, mint amennyivel általában ez idő tájt az írók tisztelték a vendéglőket. Neki vonhatta Piros Józsi, főhercegi cigányprímás, ahogy akarta. Nád karosszékét ott a nagy fák alatt nem hagyta el semmiféle nóta vagy rákleves kedvéért. Rendszerint korábban ebédelt meg, mint a szokásos délidő elkövetkezett, mert nem szerette, hogy a pestiek megbámulják ama szalontai szokását, hogy saját késével szeldesi a kenyeret. Mogorva ember volt A. J. Hallgatag, mint egy kálvinista varjú. Bozontos szemöldöke alól nagyon furcsán tudott nézni, ha egyik-másik olvasója rajta felejtette a szemét. Kényelmetlenül feszengett még a szép és kedves úrnők pillantásaira is. A vasárnapi járókelőktől pláne irtózott. Itt a nagyvilágias szigeten is megmaradott egyszerű szalontai rektornak. (Dehogy is azon a helyen szokott üldögélni, ahol most szobrát mutogatják a gáláns ciceronék kiránduló hölgyeiknek! Némelyik hölgy minden esztendőben más lovag ajkáról hallgatja A. J. szobra előtt a költő100 történetét. És mindig újra elámulnak az egyszerű történelem csodálatosságain.) Arany odavitette a karosszékét a főútnak ama részletéhez, ahol a legnagyobb fák borulnak össze, ahonnan manapság az út a Víztorony felé kanyarodik. Itt ült öregesen, mérgesen, magában zsörtölődve az akadémiai kiadványok fölött. Ha tőle függ vala: egyetlen új könyvet sem ad ki az Akadémia, mert neki nem volt elég jó egyetlen író sem ahhoz, hogy munkájára nyomdafestéket pazaroljanak. Szigorú kritikusa volt magának, másoknak…
– Jöjjön, professzor úr, nézze meg a rózsafáimat – szólalt meg mellette egy huszárőrmesteri hang, karcos, szilvóriumos, trombitás. Fehér, nyári katonai zubbonyban (rangjelzés nélkül), ócska, sárgára szívott kertészkalapban a főherceg jött el békítgetni az elégedetlen költőt.
A. J. eleinte a főhercegre is haragudott, hogy megzavarta őt békétlenségében. Mi köze van neki a rózsafákhoz? Akár sohase lásson egyet sem. Lánynak, asszonynak való a rózsafa, nem pedig egy akadémiai titkárnak. De hát mégis csak összeszedte magát, mert a házigazdát nem lehetett megsérteni.
– Nem bánom, mehetünk – mondta, legyőzve magában epét, mérget, göcsöt.
József főherceg jóízűen mosolygott a szürke bajsza alatt. Jól ismerte ő A. J. rigolyáit, hisz esztendőkig volt a házigazdája.
– Tán már megint a gyerekhad zavarta professzor urat? – kérdezte a főherceg.
A költő nagy hajdúcsizmáiban, térdig érő atillájában, csomósra hurkolt esernyőjével ott ballagott a király atyafia mellett, ezért csak csendesen mondta el véleményét: – Ezek a pesti asszonyok azt hiszik, hogy nem is teljes a margitszigeti kirándulás, ha a gyerekekkel kezet nem csókoltatnak nekem. Mintha csak azért is lennék itt… A térdemet hasogatja, amikor hallom: „Eredj oda a bácsihoz, és csókolj kezet!” Nem tudok hová elbújni.
Az öreg József úr megértőleg hallgatta a költőt:
– Az én kertembe is minduntalan benyúlik egy-egy kéz a rózsáim után. De hát én már megszoktam. Az ember az életét rövidíti a bosszankodással.
– Könnyű a fenségnek, kapja magát, és elmegy Alcsútra nyaralni, ha megunta a szigetet. De hát hová menjen a magamfajta szegény tanárember?101
– Nono, tudom én, amit tudok – nevetett a másik öregember. – Van a professzor úrnak egy huncut kis zacskója. Ha megrázza, csak úgy csörömpölnek benne a körmöciek. De hát mit is csinált volna azzal a sok pályadíjjal, amit életében összenyert?
Erre lett valóban mérges A. J.
– Úgy tudom, megint a Gyuri inas pletykázott. De majd levágok a romoknál egy mogyorófavesszőt, és kiporolom a kabátját, akkor, mikor benne van. Nincs nekem pénzem, fenséges úr. Azokat a bizonyos pályadíjakat már régen elköltöttem.
– Mire?
– Patikára, uram. Irtózatosan drága orvosságokat ír a fenséges úr doktora a számomra. Ez a Czyzewsky lovag tönkre akar tenni.
– De hiszen úgy tudom, az én megbízásomból gyógyítja a professzor urat – felelte a főherceg.
De A. J. tovább kesergett:
– Mit ér az ingyen orvos, ha a patikárius meg mindenáron a kabátomat akarja lehúzni? Nincs drágább portéka, mint az egészség. Már azt se bánnám, ha meghalnék. Végül koldusbotra jutok, ha tovább kell orvosságot szednem.
A fenséges úr a maga katonás módja szerint vigasztalgatta A. J.-t. Elmondotta neki: hogy valamikor mennyi baja volt a gyomrával. De kikúrálta magát. Reggel, illetőleg hajnalban, amikor felkel, mit sem eszik. Kertészkedik, ás, kapál, rózsafát ojtogat. És csak akkor, midőn a második harangszó hallatszik Óbudáról, akkor eszik egy falatnyi paprikás szalonnát és rá egy-két pohár szilvóriumot.
– Bort se tudok inni. Hát még pálinkát! – felelt elkeseredve az akadémiai titoknok.
A magyar Habsburgok akkoriban sok időt töltöttek abban a szigeti udvarházban, amelyet még manapság is Kastélynak neveznek a régi lakók emlékére. Valamikor, a tizennyolcadik század végén, a napóleoni háborúk pihengetései közben építtette ezt az emeletes házat József, a palatinus. (Igaz, hogy a sziget felső végén is lakott valaki, akit kontrapalatinusnak neveztek: egy cigánykovács, putriban, aki állítólag a hajókat patkolta, amelyek panaszos búgással jöttek fel az Al-Dunáról. Egyébként igen jeles csempésznek is emlegetik a kontrapalatinust. Mit tehetett volna egyebet unalmában? Patkolni való ló még nem járt akkor a szigetre, nem volt hídja a szent királyleány földjének. Az igazi palatinus és a kontrája familiáris barátságot tartottak fenn jószomszédok102 módjára: már a régi nádorispán kedvelte azokat a különös fajtájú embereket, akik lobogó hajzattal, varjúszárnyon járnak a magyar országutakon, és vándorcigányoknak nevezik őket.)
Ez a zöldzsalugáteres, sárga ház az öreg József – a Palatinus Jóska idejében is szívesen látta falusias, fehérre meszelt szobáiban az író vendégeket.
Arany János úrnak, mert nagy súlyt fektetett a kényelmes üldögélésre, külön karosszék volt készítve az ablak mellé. Innen szívhatta a ház előtt elterülő, zöld léckerítéssel körül vont rózsakert illatait. A főherceg odalent járt kertészollójával a rózsafák között, ámde alantról is elbeszélgethetett az emeleti ablaknál üldögélő költővel: – elmagyarázta neki százféle rózsáját, amelyekre büszkébb volt még önkéntes tűzoltóinál is, akiket éppen akkor szervezett országszerte, nagy dínomdánomok közepette.
A. J. úr egykedvűen hallgatta a főherceg előadásait; néha gyanúsan lelappadt a szemhéja a karosszékben, amíg J. f. a rózsáinak különös történeteit magyarázta. Különösen büszke volt egy Dél-Amerikából származott rózsafajtára, amelyet még a misszionárius barátok (akik valamikor itt „vörösbarát” néven laktak!) hoztak tengeren túli kalandozásaikból.
– Mintha csak egy fagyökérré válott csörgőkígyó feküdne a rózsafa tövében – kiáltott fel A. J. titkár úrhoz, mire az szótlanul bólintott.
Néha az alkonyat is ott találta A. J. urat az udvarház ablakában, és a magyar Habsburg fáradhatatlanul magyarázott fölfelé vendégének a virágoskert tüneményeiről. A lábujjhegyen járó esti szellő a felső szigetről idáig hozta a vacsorához hívó harangszót.
– Csaknem megéheztem ebben a sok haszontalan beszédben – dörmögte az egykori kálvinista professzor. – Hát tudja, fenség, a rózsakertészet nem való a magamfajta szegény embernek. Jókai, ő a leggazdagabb magyar író, ő ráért a rózsákkal is foglalkozni. Magamfajta szegény legény megelégszik, ha vacsorára valója van.
– Hát maradjon nálunk vacsorára, professzor úr – kiáltott föl a főherceg. – Talán csak akad valami harapnivaló a háznál. Hé, Miska, Julcsa!
Magyaros hajdú, pirospozsgás, népmeséből való menyecske fordult ki a házból a parancsszóra. De A. J. úr lemondólag legyintett:
– Hogyan maradhatnék itt vacsorára, amikor a hónap elején előre kifizettem a kosztomat a vendéglősnek? Óvatos ember vagyok, nem103 tehetem ki magamat annak, hogy pénzem fogytával ennivaló nélkül maradjak.
Hát erre már nem volt felelnivalója a magyar Habsburgnak. A professzor urat kikísérte a kapujáig. Aztán megnyugtatásul a vállára tette a kezét:
– Tudja, tanár úr, a feleségem nagy orvosság-evő. Majd megpróbálok egy-két üvegecskét elcsenni az ő patikaszerei közül. Van neki mindenféle.
– Köszönöm kegyes gráciáját. Majd megpróbálom – felelt A. J., és lassú léptekkel elballagott a felső szigeti vendéglő elé, ahol előre megfizetett vacsorája várta. (Ugyanekkor Törs Kálmán, a lenge tárcaíró azon panaszkodott a maga asztalánál, hogy tengeri rákot sohasem lát a speizcetlin. „Talán mert nem mernek hitelezni nekem?” – kérdezte méltatlankodva. – „Tegnap fizettem ki az összes adósságomat.”)
Egyik másik vén fa árnyékából előlép Salamon Ödön úr, aki fekete Orleáns-szakállt növesztett, amikor darab időre elhagyta a Margitszigetet, hogy Párizsban is megforduljon modern hírlapíró létére. Csodálatosképpen a balkáni hangzású Üszkül volt a spitznáméja az írók körében; lehetőleg nagyobb pénzzavarokkal küzdött, mint akár, T. K. A jobb keze hibás volt – egy szerencsétlen kardpárbaj emlékezetére: ezért nagyon nehezen forgatta a tollat, a plajbászt; pedig valahogy csak meg kellett élni még ebben az apostoli szegénységben éldegélő szentmargitszigeti fürdővendégnek is. Üszkül egyébként mindig olyan szertartásos férfiú volt, mint egy párbajsegéd. Maga vasalta szárnyas kabátját, amelyet e kor divatja szerint kvekkernek hívtak. Ha jó napja volt: nyomban széles szalagú monoklit nyomott a szemére, és ceremóniás léptekkel utazott az Otthon Kör felé, amely akkor még a New York palota első emeletén volt.
– A főhercegnél vacsoráztam. A fenség maga főzte meg a gulyást! – mondta már a ruhatárban, amikor kabátját a szolga lesegítette.
Hát valóban a magyar irodalom akkori művelői között a szenzációs külföldi riportokat írogató, valamint aforizmagyártó Salamon Ödönnek volt szabad bejárása az öreg főherceghez, amikor az margitszigeti kastélyában kertészkedett. Üszkül nagyon csodálkozott a fenséges úr műveletlenségén:104
– Azt csak megértem valahogy, hogy egy ilyen makrapipás, sujtásos, dohányzacskós pusztafi nem beszél franciául. De sehogy se megy a fejembe, hogy egy Habsburg még csak németül se tudjon. Azt hiszem, az uralkodóház nem lehet valami nagyon büszke erre a sáros csizmás kertészlegényre – mondogatta az „Otthon”-ban.
Mindamellett Üszkül a maga részéről igen büszke volt, amikor hosszadalmas, néha napokig tartó teázásai (és koplalásai) idején a kis szállodába bepattant a herceg csengő-bongó huszárja, és ebédre hívta az udvarházba az író urat. Hej, volt ilyenkor dolga a szobaasszonynak, amíg a kellő cérnákat, vasalókat előkészítette, hogy az író úr rendbehozhassa elhanyagolt öltözékét.
– Nincs egy leheletnyi francia parfőm az egész szigeten! – dohogott az író, amíg fekete selyem esárpját nagy művészettel kötötte nyakára, valamint eszkarpénjaiba bújtatta lábait. – Milyen műveletlen hely! Akár a Fidzsi-szigeteken, emberevők között laknék.
Ám S. Ö. olyan életművész volt, hogy még a cilinderkalapját is saját kezűleg tudta kivasalni – sok időbe került volna, amíg a Fecske hajó kapitánya kivasalva visszahozza azt Pórfitól –, tehát mégiscsak idejére beállított a kastélyba, ahol az öreg főherceg savanyú, nyúlós, országúti kocsmába való bort iszogatott ebéd előtt, mert véleménye szerint ez az egyetlen orvosság, amely az ebédeléshez a jó étvágyat megszerzi. A párizsi küllemű írót falusias vendégszeretettel fogadta:
– Isten hozta öcsémuramat. Hozott-e magával jó appetitust? Varjúlevest főzettem.
A jó Salamon Ödön szédelgett; még párizsi mulatozásai alatt sem jutott eszébe varjúlevest enni, de annál inkább az öreg főhercegnek, amikor megfordult kedves vándorcigányai között. De hát S. Ö. elszánt ember volt. Behunyta a szemét, amikor nekiveselkedett az asztalra kerülő – finom csirkelevesnek.
– No, öcsémuram – biztatta a házigazda. – Nem repetálnánk meg a varjúlevest?
Hogyne repetált volna szegény Ödön, amikor valójában rájött a leves igazi ízére! Nagyokat nevetett a szürke bajszú tűzoltófőparancsnok (mert otthon ilyen ruhában járt), az író úr lassan megjövő étvágyán. (Nem is fizetett a kedves vendég soha egy fillérnyi házbért halála napjáig a Margitszigeten.)105
Vénülnek a fák, hullik a vakolat az udvarházról, de az öreg herceg úr még minden tavasszal maga bontogatja ki a tél elől elföldelt rózsafáit. (A kerítésen már kíváncsian kandikál be az a nyíregyházi kisfiú, aki az országos kiállításra jött apjával 1885-ben, és valaha majd azokban a falusias szobákban fog lakni, ahol egykor az öreg herceg úr nyaralt. És megöregedve is hallja az éj kísérteties óráiban a pengő sarkantyús lépteket, régi magyar nádorispánok pattogó, csengőbongó járás-keléseit, régi írók sóhajtozásait.) Az öreg József főherceg falusi gazda módjára komaságot, nászapaságot, vőfélységet vállalt a legtöbb kertészével, hajósával. Név szerint ismeri a gyerekeket, akik körülötte a szigeten növekednek, amint a növendékfákat és bokrokat is ismeri. Ott van minden falomb zöldülésénél és lehullásánál, minden rózsája kinyílásánál és minden disznótoron, amikor a hízót csónakon átkormányozzák az óbudai partokról. Az öreg kertészek őt kérik meg végrendelkezésük tanújának; az özvegyek félárva gyerekeiket hozzák el megmutatni keresztapjuknak. A Jókai világa, a régi magyar táblabírói világ folytatódik itt ebben az ódon házban és környékén, amíg annak ablakából az öreg herceg lógatja ki makrapipáját, vagy piros huszársapkát nyomint a fejére, amint kertjéből a vasárnapi kirándulókat nézegeti. A kis helyi hajók fehér tündökléssel érkeznek meg a ködbe borult város felől, hozzák a pesti véneket a forrás-illatos sétányokra.
Az atléták rendezik nyári báljaikat, és zuhogó esőben ölben hozzák el a drágalátos hölgyeket a hajóállomásról, mint akár a piráták, akikről Byron írta verseit. Vidéki plébánosok, pesti, öreg bankárok, vén kereskedők és a tiszaeszlári pörből ismert antiszemita vezérek karonfogva sétálgattak a sétányok aranyhídjain, és a jó emésztésről beszélgetnek. Halhatatlan hangon szólnak a fülemülék az öreg úr háza körül. De szüksége van más madarakra is, amelyek akkor is vele legyenek, mikor a fülemilék már befejezték dalos nászukat. Feketerigókat telepít tehát kertjébe, hogy télen-nyáron legyenek vendégei – mert az írók apránkint elmaradoztak a barátságos háztól. A. J. úr csak szobor alakjában iratkozik be a kurlisztába; Törs beszélyíró úr befejezi a szigetről írott könyvét, és új elfoglaltságot vállal: egy belvárosi írói asztaltársaságnak lesz az elnöke, S. Ö. úr a régi Népszínház körül lengedezik, és a színészbejárónál a fehér köpenyeges Jenő főherceggel együtt várja a karszemélyzet tüneményeit… Mindig zordonabbak, rövidebbek lesznek a csodálatos májusok; a nyulak, amelyeket a106 kertészetben Margit tiszteletére tenyésztenek, nem akarnak szaporodni; a varjak elfoglalják állomásaikat a fatetőkön, és telet kiáltanak, mikor még leánykamosolyú az őszi napsugár. Odafent a kis szállóban egy hóbortos író lakik, aki nem tudja többé mulattatni az öreg főherceget; – bizonyos Bródy Sándornak hívják, és a zajló Dunán csónakon viteti magát a Császár fürdőbe, egy vidéki zsidónő udvarlására. Mindennek tetejében József úr kénytelen megnyitni a megfelelő ünnepélyek között az új hídszárnyat – most már minden pereces bejöhet a szigetre, nem merészel többé a holdfény fehér lábán előjönni a királyleány a rétekre. így aztán a magyar Habsburg is összeszedte betyáros pipáit, dohányzacskóit, huszársapkáit, jó és rossz emlékeit, és elballagott a szigetről, ahol annyi boldog esztendőt töltött.
1925107
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
