7. Egy marék paprika | Krúdy Gyula munkái

7.
Egy marék paprika

A postamester a tiszttartó hölgyek keresésére indult a szőlőhegy alá. Szép kora őszi nap volt, egy egész elmúlt magyar századnak a drágalátos, szüreti illata lengett a tájon. Boldog, gömbölyű arcú nők csendesen tettek-vettek a szőlők között, mintha ötven esztendővel hátrább járna itt a világ; csak egy rossz álom volt Jellasics vörös köpenyeges katonáival, amint néhány év előtt a palotai Zichy kastélyban ütötte fel hadiszállását. Valahol szilvafával tüzeltek, a kesernyés füst után csakhamar megérkezett a rotyogó gulyás illata. A homok úgy süppedt a postamester lába alatt, mintha régi jóságos holtak hamvából képződött volna ez a homok. A szem körüljárt az aranyzöld tájképen, az élet végtelennek, izgalom és bánat nélkülinek látszott.

– Erről a helyről kellett elmenekülni Neki! – sóhajtotta Porti Ferke.

A nők megéheztek, és az abroszt fel terítették a dűlőút mentén egy kis halmon.

Időközben vendégek is érkeztek, környékbeli urak, akik a szép őszi napot ugyancsak arra a célra akarták felhasználni, hogy meglátogassák Radics Jancsi Bujdosóját. A látogatók csatlakoztak a Kandur hölgyekhez, mert hiszen ezen a tájon, messze határig mindenki ismerte egymást.

Ott volt Erdélyi Dani, aki arról nevezetes, hogy egyszer részeg fővel eldőlt az országúton. November vége felé járt már az idő, mély sár volt az úton, Erdélyi Dani nem tudott felállni. Elaludt, és reggelig belefagyott a sárba. A csordás költötte fel hajnalban, de Dani csak nehezen tudott talpra állani a friss fagyból. Csak három napig volt beteg az eset után. Ezután csinálhatott bármit Erdélyi Dani, erről az esetről maradt nevezetes az egész Dunántúl. Egyébként költészetkedvelő, literátus férfiú volt, aki fiatal korában részt vett Keszthelyen a helikoni ünnepen, és ő találta ki azt a szót: „áldozár”. Most józan volt Erdélyi Dani, és éppen azt fejtegette a hölgyek előtt, hogy a magyar irodalomban a legnagyobb ritkaság az, ami most Tompa Mihállyal történt. Két „költői levelet” írt. Egyiknek címe Zsuzsanna-Florentinhez; a másiké: Florentin-Zsuzsannához.242 És a két költői levél száz magyar holdat jövedelmezett neki. A Szabolcs megyei Bónisné ennyit hagyományozott a költőnek végrendeletében a versekért.

– Nem egészen így van a dolog – szólt Sloff ügyvéd úr. – Pogány Karolina, a későbbi Bónisné afféle költői szerelmet táplált nagyon régen Tompa Mihály iránt. Ártatlan érzemény volt: csillagsugár, holdfény, ábrándozás. Karolin maga is írt titokban verseket, amelyeket kijavítás végett elküldött Tompához. Ilyenformán képződött a kálvinista pap és a Szabolcs megyei birtokos asszonyság között az a költői összeköttetés, amely most Tompának száz hold földet jövedelmezett, ha ugyan kiadja valaha Bónis Zsiga az örökséget.

Sloff ügyvéd úr afféle diploma nélküli ügyvéd volt, a „logyikánál” abbahagyta a tanulmányait, mert kiütött a forradalom. Komáromban „geleitschein”-t kapott, amellyel bekóborolta egész Magyarországot. Végül felcsapott ügyvédnek Veszprémben. Nagyon szerette a bort és a borban a költészetet Sloff uram. Ha többet ivott a pohárból, ömlött belőle a sok régi költemény.

És itt ült az abrosz mellett Vadai úr, Sloff barátja és pártfogója. Piros arcú, felsővidéki úriember volt ő, akit a forradalom sodort a Dunántúlra, mindig kicsit tótos akcentussal beszélt. Különösen szeretett Sloff barátjával kötekedni.

– Már megint Tompa Miskáról beszélsz, akit nemsokára kivisznek a temetőbe, mint akár tégedet? Heptikás vagy, Sloff, én foglak eltemettetni, mert senkid sincs a világon énrajtamon kívül. Tudom én, hogy ölelgeted a Birit, amikor én esténkint elalszom. Csak ölelgessed, nemsokára eltemetlek. És mikor már odakint vagy a temetőben, akkor veszek egy kulacs bort, és kiülök a sírodra. Na, Sloff, kérdezem, akarsz-e inni? Egy kortyocskát, csak egy cseppecskét? De nem felelsz alulról. A kulacs pedig mondja: koty-koty. Aztán újra megkérdezlek, hogy és miként érzed magadat odalent? Szeretnéd ölelgetni a Birit? Szeretnél verseket mondani a kocsmárosnéknak meg a csárdáslányoknak? Tudsz te még verset a sok közül, amelyekkel barátaidat traktáltad az oroszvégi kocsmában, ahol hontalan csavargó korodban felszedtelek? De megint csak nem felelsz. A kulacs pedig mondja: koty-koty-koty. Aztán újra csak megkérdezlek, hogy mitől nehezedtél úgy el, hogy mozdulni sem tudsz? Talán bizony sokat korhelykedtél az éjszaka? Talán pálinkát ittál, amelytől megvékonyodott az ér a szíved körül? Talán mértéktelenül243 ettél, és gyenge gyomrod nem bírta a sok ennivalót? Nem kellene egy kis fehérpolyhos parasztbor, ami kimarja a gyomorból a felesleges savakat? De te még mindig nem felelsz. Kulacs mondja: koty-koty-koty-koty. Ilyen a hektikás ember sorsa.

Ilyen és hasonló kedélyes beszélgetések között vidult a társaság, amíg a postamester visszaérkezett a szőlőhegyről, és a karjait messziről széttárta, mint egy madárijesztő.

– Elszökött az ipse! – kiáltotta.

– Tudtam én azt előre – vélekedett Vadai. – Nem lehet abból egyenes dolog, amit Sloff kezdeményez. Mondom neki, gyerünk az öreg Pálffyhoz a szőlőbe, ahol az a szokás, hogy a vendégeknek délig kell ijesztgetni a seregélyeket meg a rigókat, csak akkor kapnak ebédet, ha ezt megtették. Nem, Sloffnak Radics János jutott eszébe, aki még soha senkinek nem adott egy pohár bort se.

– Van itt bor, Vadai úr – nyájaskodott Kandurné. – Igaz, hogy nem parasztbor, ami a gyomrot kimarja, csak olyan egyszerű, fanyarkás badacsonyi, amilyen a szegénységünktől tellett.

Vadai, a híres veszekedő, tovább elégedetlenkedett:

– De én nem szeretem, ha valahol szívesen látnak. Én akkor érzem jól magamat, amikor a gazda görbe szemmel nézi a szájamhoz vitt falatot. Azt szeretem, amikor a fösvénységtől reszket a gazdának a keze, amikor a kancsót újra megtölti. Én azt szeretem, amikor a háziasszony csípőre tett kézzel, mérgesen áll a konyhaajtóban, pöröl a lábasaival, megrúgja a lába alatt ténfergő macskát, az orrára üt a kutyának, sehonnai vén korhelynek szidja rántáskeverés közben az öregapját, mindenképpen igyekszik megmutatni rosszkedvét a vendég érkeztére. Ilyenkor hízik az öreg Vadai, mert ez van kedvére. Azóta szegényedett el Magyarország, mióta az emberek udvariaskodnak egymással. Csak mindent őszintén, szívünk szerint cselekedjünk. Lám, Sloff is még mindig ott ülne az oroszvégi csárdában, ha becsületesen nem vallja, hogy abból akar megélni, hogy diploma nélkül fog ügyvédkedni. Erre felvettem a szekeremre.

Sloff, az egykori komáromi „álmos káplár” érezte, hogy felelni kell pártfogójának, mert a tiszttartó kisasszonyok elviszik a hírét gyámoltalanságának:

– Az én Vadai barátom erős egyéniség. Ő még abból a korból maradt meg, midőn nem volt civilizáció Magyarországon. Ahol nincs civilizáció, ott sok az egyéniség, a zseni. Ezek közül a régi244 zsenik közül való Vadai, azért van neki annyi ellensége. A zsenit mindenki gyűlöli, igyekszik elnyomni, leginkább az okos emberek, akik először veszik észre a dolgot. Lassankint, amint terjed a civilizáció, mindenki tucatember lesz Magyarországon.

Megértette-e a társaság Sloff ügyvéd úr fejtegetését? Nem lehet tudni. Darab ideig mindenki elhallgatott, még a piros képű Vadai uram is maga elé bogarászott:

– Tudom, hogy győzöd szóval, Sloff. Még megérem, hogy te fogsz engem eltemetni, s nem én téged.

Erdélyi Dani szokás szerint mélyen hallgatott, és mélyen nézegetett a boroskancsóba. Nem volt kedvelője a sok hiábavaló beszédnek. A postamesterre hárult a feladat, hogy a társaságot szóval tartsa. Elmondott minden képzelhetőt Radics úrról és a Bujdosóról. Leírta a Bujdosó naplóját, szökését, szobáját. A penecillusok, amelyek eddig az elemózsiával voltak elfoglalva, egyenkint csattantak, és visszavándoroltak a mellényzsebekbe, miután dolgukat elvégezték. A bor elkomolyodva sötét színűen pihent meg a poharakba, a vendégek darab ideig elteltek, és szakállukról, kabátjukról leverték a kenyérmorzsát. A tiszttartó hölgyek, amilyen szeretetre méltók voltak a kínálgatásban, olyan gyorsak voltak a gyepes asztal eltakarításában.

Éppen delet harangoztak valahol, egy messzi faluban, amikor már mindnyájan azt kezdték hinni a Loncsos látogatói, hogy ez a nap is úgy múlik el eseménytelenül, mint a legtöbb nap az emberi életben, amikor váratlanul felbukkant Amanda, más néven Radics Mária délceg alakja egy kígyózó gyalogúton. Honnan jött elő ily váratlanul? Kocsizörgés nem hallatszott a tájon, messzire lehetett hallani még a csendesen, feltűnés nélkül járó parasztszekereket is, amelyek a közelgő szürethez való edényeket, hordókat vitték oly meggondoltsággal a szőlőhegyre, mintha időt akarnának adni a szőlőnek, hogy ezalatt is érjen.

Amanda egyedül jött fel a völgyből. Magyaros szabású, bő öltöny volt rajta, amilyent az előkelő hölgyek akkoriban viseltek. Vadgalambtollas kis kalapja alatt szigorúan volt lesimítva a haja, mint a bánatos nőké. De fehér arcán, amelyet „érdekesnek” nevezett mindenki, aki őt látta, ugyancsak bánat, méla szomorúság tükröződött, mert talán azt hitte, hogy senki sem látja őt. Olyan előkelő volt megjelenése a palotai szőlőhegyen, mintha régi regékből jött volna245 elő, amikor a nők még gazdagok és hatalmasok voltak ezen a tájon. Csendes, merengő léptekkel tűnt el a Radics szőlő felé.

Sloff mindkét kezével belekapaszkodott drótszegként álló hajzatába, amely nála azt jelentette, hogy gondolkozik. Vadai nyugtalankodva nézte a kis termetű barátja fészkelődését, míg Erdélyi Dani lehunyta a szemét, hogy mit sem lásson; ez volt az egyetlen védekezése az élet bajai, nyugtalanságai ellen. Sloff felkiáltott:

– Seneca kétezer esztendő előtt nyilván nem a postamesterekről írta azt, hogy elmeélük miatt gyűlöletesek. Nem. A mi barátunk, a balatoni postamester szokás szerint megcsalatott egy közönséges szőlőtaposótól. Tudnia kellett volna, hogy Radics János vénségére is lehúzza a csizmáját, és szüretkor maga áll be a taposókádba, mert senkiben sem bízik, hogy lelkiismeretesen kitapossa a fürtöt. Az ő talpa alatt nem marad egy ép bogyó sem, pedig az apró szemű, sűrű szőlőt szereti termeszteni, mert az önt a legbővebben. A finnyásabb emberek nem is szívesen isznak a Radics János borából. Szép parasztleány mosdatlan lába után kedvesebb az ital, mintha Radics János kiáztatja a lábát. Vén gazember az! Én mondom, Sloff Kálmán, hites ügyvéd.

Vadai a térdkalácsát ütögette, amint ez szokása volt, ha Sloff valamely olyan beszédbe kezdett, amelynek a végét előre nem lehetett kitalálni.

– Barátocskám, részeg vagy megint. Mi közünk itt nekünk az öreg Radics bütykös, tyúkszemes lábához. Örüljünk, hogy olyan helyen vagyunk, ahol a halál sem talál ránk. Gyepen, dombon, kedves hölgyek környezetében magad alá teheted a két lábodat, amint valamikor a törökök ültek, amikor birtokaik voltak ezen a tájon, te pedig folyton a Radics János lábáról beszélsz.

– Nagy kutya láb az! – kiáltott fel Sloff. – Görbébben jár, mintha sánta volna. Csak olyankor húzza egyik lábát a másik után, amikor az első lába biztos talajon van. Sohasem töri el a lábát, akármennyit ázott a tüdeje.

– Eltörheti, ha gödörbe lép – vélekedett Erdélyi Dani.

– Nem lehet az – folytatta a kis ügyvéd. – Lám, barátunkat, a balatoni postamestert is máig bolonddá tette! Elküldte szépen a háztól, hogy a Bujdosó megszökött tőle, míg más részről Amanda leányasszony itt bolyong szerelme után. Bizony, nem járna errefelé még álmában sem Amanda, hogyha a Bujdosó nem rejtőzködne246 e tájon. Olyan ő, mint szép Lenka a Kölcsey költeményében. A Bujdosónak itt kell lenni, ne legyen Sloff a nevem.

A békés társaságot Sloff úr meglehetősen lángra gyújtotta szavaival. Amanda megjelenése valóban komoly jelentőségűnek látszott. Ez a szép hölgy még akkor sem megy Radics János kedvéért a Loncsosba, hogyha János úr haldokolna. A postamester zavarában bevallotta, hogy valóban elmulasztotta a présház belsejét felkutatni.

– Így járunk a legjobb szándékainkkal – jelentette ki Sloff. – Olyan dolog ez, mintha valaki alatt leszakad a házak háta mögött szokásos kamara, pedig nem is azért ment oda, hogy leüljön. A postamester jó szándékát félremagyarázta a megátalkodott szőlőtaposó. Hölgyeim és uraim, indítványozom, hogy magunk induljunk a Bujdosó felkerítésére.

Csak Erdélyi Dani ellenkezett, mert nem szeretett a borosüveg mellől felállani.

– Legjobb prókátor a tokaji Antal! Végül örökre elűzitek erről a tájról! Ha már Amanda leányasszony lefoglalta őt magának, hagyjátok meg az örömét. Nem méltó úriemberekhez, hogy szerelmeskedőket kilessenek. Inkább daloljuk el azt a nótát, hogy:

Azt izente az esperes,
Kell-e babám kendő, veres?
Ugyan már, hogy üzen ilyent az esperes?

Népszerű nóta volt ez akkoriban. Belefújták az örömöt, bánatot, honfiszomorúságot és rejtegetett dévajságot. De most senki se ügyelt Erdélyi Danira; mindenkiben ágaskodott a kíváncsiság, meglesni: miként szerelmeskedik a Bujdosó a büszke Amanda leányasszonnyal, aki ennek a környék népének elérhetetlen dáma volt. Jólesik az néha, hogy a megközelíthetetlen személyiségeket pongyolában lássuk. A gőgös Amanda, a polgári sorból való Radics Mária, aki szóba sem állott a környékbeli uraságokkal, íme, gyalogszerrel, lappangva jön a Bujdosó látogatására! Nagy dolog az, országra szóló skandalum lehet belőle, de mindenesetre van beszélgetnivaló a balatoni szüreteken.

Felkerekedett hát a gyepen üldögélő társaság Sloff ügyvéd úr vezénylete alatt, hogy kilesse a Bujdosó és Amanda titkát. Kipirosodtak az arcok a várakozástól. Csak egyvalaki volt szomorú a társaságban.247 Szegény, rajongó Juliska, akinek bizony eddig esze ágába se jutott, hogy az ő bálványa, a titokzatos Bujdosó földi nőket, Amandákat is szerethet. Úgy lecsüggesztette szegény Juliska a fejét, hogy a postamesternek megesett a szíve:

– Bizonyosan ennivalót vitt a Bujdosónak! – suttogta.

– Hiszen hoztunk mi magunkkal eleget. Még téli holmit is – felelt Juliska. – Ajándékelvétel: szabadságletétel.

– Én pedig hoztam komáromi útlevelet, amelyet sehogy se tudok hozzájuttatni.

A társaság már elindult a szőlőhegyen. Szinte felosztották maguk között a domboldalt, hogy a Bujdosó semerre ne menekülhessen. Még az asszonyfélék is elhallgattak, amint a szőlők között, a szilvafák alatt halkan előrelépegettek.

Végre elérkeztek a Radics-féle szőlőhöz, és ott körülállották a présházat, amint különböző irányokból megérkeztek.

Ott ült a Bujdosó a présház eresze alatt, nem volt ideje elmenekülni. Egy kerek, alacsony kő mellett üldögélt, és éppen leveles dohányt vágott, amely művelet minden figyelmét lekötötte. Távolabb Amanda leányasszony sürgölődött a bogrács alatt dárgalátosan pirosló szabad tűzhely körül. A leányasszony levetette díszes ruháját, a szoknyáját jó magasra feltűzte, valami ócska kötényt kötött fel, és a haját piros, fehér babos kendővel bekötötte. Bizony senki se mondta volna rá, hogy ő az az előkelő, titokzatos női személyiség, aki Magyarországon annyi szívet megigézett.

Hát a Bujdosó? Hát ez a rejtélyes, senki által se látott, csak hírből ismert lény, miként viselkedett Radics János szőlőjében?

A postamester elővette kabátja oldalzsebéből az előre elkészített komáromi menlevelet, és annak adatait összehasonlítgatta a Bujdosóéval.

Mindjárt a termet megállapításánál félreértés volt a menlevél és a Bujdosó között. Annak a bizonyosnak, akinek részére az írás menedéket biztosított volna: középtermete volt (mint Petőfinek), míg a Loncsos-beli bujdosó inkább alacsony termetűnek volt mondható. Ezenkívül a szeme se volt hasonlatos azéhoz, akiről az útlevelet írták. A hivatalos megállapítás szerint Petőfinek barna szeme, gesztenyeszínű haja, igen magas homloka volt. A Bujdosónak inkább hordófeje volt, mintha egy törpe viselne fazekat a vállán. Homloka248 se volt valami magos, és abból dús, göndörkés, olaszos fekete haj omlott.

A kezébe vette néha a hangvillát, és a kőhöz ütötte. Aztán azt mondta, hogy á vagy gé, amint a kakukk szokott énekelni a maga mulatságára. Aztán tovább vágta a dohányt.

Mi már sejtjük, hogy ki volt a férfiú, akit Bujdosónak véltek híveink, de Erdélyi Dani és Vadai uram, sőt maga a postamester is, az írás ellenére: meghatott, hosszú tekinteteket lövelltek a szőlő közül az ismeretlen felé. Juliska eltakarta a szemét, és jó darab ideig nem merészelt fölpillantani, míg Sloff ügyvéd úr, legműveltebb tagja a társaságnak: császárszakállát pedergetve, lassú léptekkel előrelépkedett. (Ő mindig kitett magáért, ha a társaság elveszítette a fejét. Szegény ember volt – ki kellett vágni a rezet.)

– Engedelmet kérek, nem tudom, jó úton megyek-e?… Sarlait, a takácsot keresem! – tette hozzá bizonyos titokzatossággal.

Amanda felvetette tulipiros fejét, megállott derékra tett kézzel, és végignézett Sloff ügyvéd úron. Ilyen lehetett markotányosnő korában.

– Aztán mi keresnivalója volna az úrnak a takácson? – kérdezte villámló szemmel. – Mert nem tagadom, itt lakott a takács a bátyámnál, amíg a zsandárok el nem ugrasztották.

Sloff úr fölemelte a sétapálcáját, és rámutatott a dohányvágó férfiúra:

– Ez az úr nem volna valami ijafia az elbujdosott „takácsnak”? – szólt nyomatékosan Sloff úr. – Megmondom őszintén, hogy nem akarok én mást, csak kezet akarok itten fogni valakivel, aztán továbbmenni.

Amanda a kendője alól vasvillaszemeket vetett:

– Bizony azt kell hinnem, hogy a Radics János szőlője olyan, mint az országút, az jár benne, akinek kedve tartja. Kivel akar itt az úr kezet fogni? Az úr az a veszprémi ügyvéd, aki minden áldott éjszaka négykézláb megy haza a kocsmából? Az úrnak a barátja az ország legnagyobb korhelye, a vén Vadai?

(Nesze neked, Vadai! – nevette el magát Sloff ügyvéd úr, de hangosan így védekezett: – Mindnyájunknak kettő az orra lika!)

– Lássa az úr, hogy én ismerem magát, anélkül hogy nevét megmondaná. Azt is tudom, hogy együtt szokott csaholni a „Köpködő”-ben249 meg a „Füligpiszkos”-nál a többi jeles gavallérokkal, amikor az én szegény erkölcseimet kárpálják. Tudom én azt jól, hogy azzal gyanúsít egész Veszprém megye, hogy én rejtegetem Petőfi Sándort, mert a szeretőm. No hát, elmondhatja az úr a pajtásainak, hogy látta Petőfi Sándort…

De már erre a kis termetű férfiú talpra ugrott:

– Már megbocsásson, Amanda, a lehullt csillagnak a nevét ne vegyük méltatlanul szájunkra… Isten mentsen, hogy én Petőfi Sándornak adnám ki magam. Eleget meggyötörtek a minap a zsandárok, amíg meggyőztem őket, hogy Szénfy Gusztáv pesti zenetanár, jelenleg füredi fürdővendég vagyok. Nem vagyok én szélhámos, de még az apám se volt az.

Így szavalt, ágált sarkaira állva a bozontos emberke. Sloff ügyvéd úr tudta, hogy mit kell felelni.

– Elég híres ember a tisztelt hazafi magáért, nem kell neki idegen tollakkal ékeskedni, Daloskönyvecské-jét a „veszprémi gavallérok” is ösmerik.

Amanda most megrázta kezében a főzőkanalat:

– De most már elég legyen a veszprémiekből, ügyvéd úr. Azt üzenem nekik, hogy az idei télen mindenki fagyjon bele a tehénnyomba, mint az a veres hasú Erdélyi Dani, akiben majd egyszer meggyullad a pálinka. Azt kívánom nekik, hogy lánya, asszonya igazán markotányosné legyen, amint énrólam híresztelik, de ne a honvédeknél, hanem a cserepároknál. Addig csúfolják, gyalázzák Radics Máriát, amíg nagyobb csúfság éri őket, mint amit a leggonoszabbat Radics Máriáról kitaláltak. Most pedig kifelé a szőlőmből.

Sloff ügyvéd úr segítség után hátranézegetett, de hol voltak már akkorára azok, akiket a háta mögött sejtett! A kandi, hallgatózó fejek úgy eltűntek, mintha Amanda forró vízzel öntötte le volna őket. Legelőször a balatoni postamester ért a domb alá, mert attól félt, hogy a nyelves leányasszony végtére neki is üzen valamit. A tiszttartóné csak annyit mondott:

– Jól felvágták a nyelvét!

Ellenben Vadai uram elszólta magát:

– Ha a hörcsökös asszonyt meg akarod szelídíteni, járd meg véle a táncot a mogyorósban.

Sloff ügyvéd úr lassú, méltóságteljes léptekkel ért a domb alá:250

– Mit szaladtatok? – kérdezte gúnyosan. – Most kezdte kínálgatni a gulyáshúst, amit a tűzhelyen főzött. Nagyon kitűnő eledel volt az, csak egy marékkal több rózsapaprikát tett a lébe, mint afféle lángoló menyecske.

– Tisztelem az ifiasszonyt! – dörmögte Erdélyi.251

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me