MÁSODIK FEJEZET • Miből élünk? • | Krúdy Gyula munkái

MÁSODIK FEJEZET
• Miből élünk? •

A két vándor szorgalmas, hosszú lépésekkel igyekezett Pest felé, amely mind közelebb jött hozzájuk.

Ha nem ismernénk őket, bízvást hihetnénk, hogy hittérítők igyekeznek Budapest felé, akik odáig félvad, egzotikus néptörzsek között keresték kenyerüket; ámde égi jelet láttak – emberi nyelven szólalt meg a medve a rengetegben, vagy hírét vették Donnak, a német erdész beszélő kutyájának, amint már ez szokás azoknál, akik hivatottságot éreznek magukban az emberek megjavításához – és útra keltek. (Az apostolokat sem hívták meg azokba a városokba, amelyeket a bibliai időkben meglátogattak.)

Közelebbről ismervén a vándorlókat: gyanakodhatnának, hogy valamely önös cél vezeti őket Budapest felé. Sokan sietnek így naponkint Pest felé, igaz, nem mindig gyalogszerrel, hanem azokkal a vonatokkal, amelyeknek fütyülését, sivítását, gördülését már negyedórája hallja a vakember a kőbányánál kezdődő pályaudvaron. Itt futnak el azok a sínpárak, amelyeken az ország keleti és északi részéből igyekvő vonatokat irányítják Pest felé.

Némelyik vonat szűz vidéki havat hoz a vasúti kocsik tetején, izgatott utasok állnak a kocsikban, poggyászaik mellett, vidékiesen kerek arcok tolonganak az ablakoknál, és a masiniszta is úgy igyekszik77 a Keleti pályaudvar felé, mintha még sohasem látta volna a várost. Fiatalemberek jönnek északról és keletről e vonatokkal, gyanakodva nézegetik a zsebórájukat, fejüket csóválják, ha valamely okból a pályaudvar bejárata előtt bizonyos ideig meg kell állni vonatjuknak: mintha valaki várná őket. Pedig még senkit sem ismernek a városban. Ezután fogják megtalálni azt az embert, aki szerencsét vagy szerencsétlenséget hoz rájuk. Izzó ambíció és érvényesülési vágy üdvözli a vonatokból a sörgyárak füstölgő kéményeit. El vannak szánva mindenre, hogy erőszakosan helyet szorítsanak maguknak a pesti gyalogjárón. Nem engednek, akár a bulldogok. Némelyik azért jön, hogy kirabolja Pestet, a másik dicsőséget és hírnevet óhajt szerezni ott, ahol még senki sem hallotta nevét, a harmadik felfogadja magában, hogy elteszi láb alól a házigazdát, aki először szállást ád neki. Ki tudná pontosan megmondani a vidéki fiatalemberek gondolatait, midőn álmatlan éjszakákon előre kitervezik boldogságuk lehetőségét, mielőtt a vonatra felszálltak volna?

Mindent birtokukba akarnak venni, amit a pestiek századokon át felhalmoztak, kitaláltak, felépítettek. Szomjasságuknál csak a rettegés nagyobb, hogy nem sikerülvén utazásuk, ismét vissza kell menniök a pénztelen, boldogtalan kisvárosba vagy céltalan életű faluba. A pesti nagybácsik, a budai rokonok, a régen elfelejtett nagynénik, az ismerősök és távoli atyafiak még gyanútlanul nyújtózkodnak ágyukban, midőn feketére kormozva, fáradtan berobog a vonat a pályaudvar üvegfedele alá, amelyen farkasétvággyal, mérhetetlen szomjúsággal megérkeznek azok a fiatalemberek, akik részt követelnek ezután a kevés levegőből, a fogyatékos ennivalóból, az alig elviselhető nyomorúságból, a szegény fekvőhelyből, az örömet okozó nőkből, a sóvárgott bankjegyforgalomból, a hivatali állásokból, az ostromlott gazdagságból: mindenből, amelyet a pestiek idáig magukénak tekintettek. Új furfangosságokkal, alaposan felépített boldogulási programokkal, vaskövetkezetességgel keresztülvitt életcélokkal, a vidéki magányban jól megfontolt üzleti tervekkel, kiszámíthatatlan vágyadozásokkal, kegyetlen és lelketlen haditervekkel, sötét gondolatokkal és gyermekded óhajtásokkal telik meg a város, amikor a vidéki vonatok befutnak a pesti pályaudvarokba. Sötét szemek kémlelve néznek végig az ellenséges táboron, és felhasználnak minden kedvező alkalmat, hogy besurranjanak az önfeledtek soraiba.78

A mi ismerőseink gyalogszerrel jöttek, de ugyancsak nem költeni való vagyont görgettek a négykalapos város felé, hanem megélhetést kerestek a háztetők alatt, amelyeket a budai oldal felől behavazott, regebeli, álmodozó hegyek vettek körül.

– Télen, amikor hosszabbak az éjszakák – mondta a kóborló –, mindig korábban ébredek fel, hogy kieszeljem terveimet. Még rendesen először szólal meg a harang a toronyban, amikor már világos fejjel, megfeszített erővel, ez időben mindig jelentkező furfangossággal gondolom ki a rám következő napot. Advent ideje van, X. Pius pápa nem törölte el a hajnali misét, mint az egyéb ünnepeket, amelyek kedveztek az embereknek. Az emberek mintha álmaikat folytatnák, mendegélnek szerte a világon a decemberi sötétségben: a hideg, nem sok kedvvel integető templomok felé, hogy ott bóbiskolva hallgassák a szentmisét, rákönyököljenek a kopott padokra, a gazdag nagyapjukkal vagy víg múltjukkal álmodozzanak; lelki üdvösségükért aggódnak a nők, holott az éjféli bolha még ugrándozik szoknyaráncaik között – midőn én már javában ébren vagyok, és kellően felhasználom a furfangok óráját.

A harangszó engem nem lep meg érzéki álmodozások közepette. Sem a múltakra való sírdogálással. Pedig sok andalító, muzsikálgató, ringató, altató harangszót hallottam életemben. Csak felébredek, mint a kakas. Csak elindulok azon az úton, amelyen igyekeznek a mindig egyedül járó kandúrok, a rókák és menyétek. Nem szabad ennek az órának gondolatait kihagyni, akinek nincs egyéb megélnivalója, mint az a kis esze. A gazdagok terpeszkedhetnek kéjes álmaik között, de a magamfajta szegényembernek meg kell kezdeni a harkálykopogtatást.

– Hát mit gondoltál ki? – kérdezte a vakember.

– Először is számba vettem, hogy már sok este nem voltam Pesten. Ki tudja, milyen divat van most arrafelé? Az én időmben okos embernek elég volt tudni a névnapokat és ünnepeket, hogy megélhessen a városban. Akkoriban könyvügynök voltam a Hazai Helikon című cégnél. Sok dolgom volt az emberek gyengeségeivel, amíg a legkényelmesebb, csupán pár koronányi havi részletfizetésre el tudtam nekik adni akár a Magyarok dicsőségé-t, akár az Arany bibliotéká-t. Nem akartak rendelni könyvet. Annyi kifogást, ügyeskedést, rejtőzködést, udvarias kitérést és udvariatlan gorombaságot nem hallottam azóta se, mint könyvügynöki pályámon – bár az Arany79 bibliotéka jövedelmének bizonyos százaléka az Istentől és embertől és kormánytól elhagyatott, pogány vallásban leledző és civilizálatlan vándorcigányok gyermekeinek a neveltetésére volt szánva.

– Pályám elején e jótékonysági alkalmat csillogtattam meg látogatásaim alkalmával, mintha feltételeztem volna az emberekről, hogy már a Hazai Helikon létesülése előtt is: sötét gondként ült szíveiken a kérdés: mi lesz a vándorcigányok gyermekeivel? Hát ismétlem: nem akartak könyvet venni, sehol sem vártak, sehol sem örültek megjelenésemnek, bár a legjobb ajánlólevelekkel voltam fölszerelve.

– Itt volt például Kapitány Zuárd háztulajdonos a Viola utcában.

– Az ember olvassa ezt a nevet a budapesti cím- és lakjegyzékben vagy a telefonkönyvben: nem sok kedvet érez magában, hogy figyelmébe ajánlja ennek az úrnak a gazdátlan cigánygyermekeket vagy akár a Tudományos nagy csarnok-ot. Az ember azt gondolja magában, hogy Kapitány Zuárd név alatt egy tagbaszakadt, negyvenéves, kopaszodó férfiú rejtőzik, aki reggelenkint óra hosszáig sodorja komor bajszát a tükör előtt, éjszaka is bort iszik, ha felébred álmából, és talán éppen akkor dobja a csizmahúzót a házmester után, amikor te beléptél az ajtón, hogy elmondjad rövid, de velős szónoklatodat, amelyben felhívod az érző lelkű magyart a jótékonysági mozgalomhoz való csatlakozásra, amely csatlakozás esetén tudományos könyvtárát is gyarapíthatja…

– Mit tesz erre Kapitány Zuárd? Messziről azt hinnéd, hogy villámló tekintettel tudomásodra hozza, hogy egyáltalában nincsen kedve semmiféle mozgalomhoz csatlakozni.

– Ámde a Magyar Apolló igazgatóinak hiába számolnál be Kapitány Zuárd Viola utcai háztulajdonos ezen válaszával. Kijelented tehát Kapitány Zuárdnak, hogy sajnálattal bár, de lemondasz arról, hogy a kiváló hazafit e jótékony és hazafias cél szolgálatában üdvözölhessed, ámde arról a szerencséről már csak Kapitány Zuárd jól felfogott érdekében sem tehetsz le, hogy felvegyed őt azoknak a megrendelőknek díszes névsorába, akik a Tudományos nagy csarnok-ot pár korona utólagos megfizetésével maguknak, családjuknak, hátramaradottaiknak megszerezhetik.

– Kapitány Zuárd vészjóslóan hallgatja végig szónoklatodat. Lehet, hogy azt kérdezi tőled, hogy nem látod-e: borotválkozni óhajt? Lehet, hogy fogait kezdi csikorgatni, mert eszébe jut egy tavalyi könyvügynök látogatása, akinek felszólítására aláírta nevét valamilyen80 megrendelőlapra, amely aláírásból a pörök, járásbírósági tárgyalások, foglalások, végrehajtások sorozata következett. Lehet, hogy tetőtől talpig végigmér, és szó nélkül hátat fordít, rád bízván, van-e kedved új szónoklattal meggyőzni őt arról, hogy hazafias magyar ember egy napig sem élhet a Tudományos nagy csarnok nélkül, mert e tizenkét kötetes gyűjteményben benne van mindaz, amit emberi elme kitalált… Aztán kárörvendve utánad néz Kapitány Zuárd az ablakból, amikor a ködös, víztől csorgó utcán rossz cipőben, vékony kabátodban valamely újabb cím felhajszolására sietsz… – Holott Kapitány Zuárd háztulajdonos a valóságban egészen másképpen cselekszik. Kíváncsian szemügyre vesz már akkor, midőn háza előtt megállasz az egész napra bérelt fiákerben. Megfigyeli a bérkocsis világosszürke felöltőjét, a lovak szerszámát, a kerekek gumiabroncsát, megbecsüli vadmacskával bélelt városi bundádat, lakkcipődet, frissen borotvált arcodat, és határozott izgalom fogja el, midőn az előszobában azt hallja, hogy nevét emlegeted. „Itthon van Kapitány Zuárd úr? Fontos, hivatalos ügyben szeretnék vele beszélni” – mondod a szolgálónak: mire Kapitány Zuárd maga siet ajtót nyitni. Bemutatkozol mielőbb, de neveden kívül egyebet nem mondasz. Engeded, hogy Kapitány Zuárd lesegítse a télikabátodat, kalapodat. És mialatt sárcipőidet is letolod, magadban már régen megállapítottad Kapitány Zuárdról, hogy korántsem látszik nehéz diónak. Középvagyonú, nyugodt lelkiismeretű ember, adósságai se valami nagyok lehetnek, köpcös termetű, mert valószínűleg gyakran főzet töltött káposztát, a nyakán és a homlokán van egy jel, amely szerint valószínűleg gutaütésben fog meghalni; és mialatt bevezet a szalonba vagy fogadószobába, amelyet ma még nem fűtöttek be (amiért Kapitány Zuárd siet is bocsánatot kérni), amely szalon nem különbözik semmiben sem a polgári ízléssel berendezett, hasonló szobáktól, te csak azon imádkozol magadban, hogy Kapitány Zuárdnak valamiképpen eszébe ne jusson, hogy a ház valamely sarkából előkiáltsa feleségét, hogy őnagyságának is legyen alkalma a kedves vendéget üdvözölhetni: mert akkor jobb, ha elő sem adod mondanivalódat; az asszony jelenlétében még a legöregebb könyvügynöknek sem sikerült üzletet kötni. Szerencsére Kapitány Zuárdnak nem jut eszébe a felesége; tán özvegyember vagy éppen elvált, amely utóbbi körülmény szilárd jellemre vall (és ugyancsak nehezíti az üzlet lebonyolítását). Az agglegények se tartoznak a legjobb megrendelők81 közé, nyugodtan hivatkoznak arra a körülményre, hogy koruknál és állásuknál fogva már nem érnek rá csatlakozni semmiféle mozgalomhoz; majd, ha tovább haladsz érveléseidben, gyorsan biztosítanak, hogy annyi idejük sincs, hogy az újságot elolvassák, nem pedig könyveket, amelyekre különben semmi szükségük nincs. Ők nem rendeznek be örököseik számára könyvtárat. Vegyenek majd azok maguknak, ha ők egyszer meghaltak… „Isten mentsen! – szólsz közbe te utolsó reménnyel, mert nem tanácsos megengedni, hogy a kiszemelt megrendelő hosszadalmas védekező beszédbe kezdjen, mert mindinkább megerősödik saját hangjától álláspontja helyességében –, uraságod még sokáig fog élni a haza üdvére, és a hosszú, unalmas téli estéken leveszi a polcról könyveit, hogy nemes szórakozást találjon bennük!” – mondod kínodban, mire ő kijelenti, hogy korán szokott lefeküdni, szemét kíméli, szükség van még arra máskor is…

– Kapitány Zuárd, aki nem látszott se agglegénynek, se elváltnak, hanem egy olyan mindennapi férfiúnak, akinek felesége talán éppen most kopasztja a levesbe való kakast a konyhán, így semmiféle veszedelem nem fenyeget erről az oldalról, hacsak nem kíváncsi természetű vagy féltékeny nőszemély, aki a szomszéd szobában szokott hallgatózni, mikor az urának vendégei vannak, hogy abban a percben rántsa fel az ajtót, mikor férje már kezébe vette a tollat vagy az irónt, hogy a megrendelőlapot a kellő helyen kitöltse, amint azt az előtte lévő rubrikákban látja – felrántja az ajtót és közbekiált: „Zuárd, gondolj gyermekeidre…” – és te csak magadban dörmöghetsz, hogy őnagysága gondoljon gyermekeire, amikor a divatszalonokat látogatja…

– Nem, Kapitány Zuárd nem látszott ilyen embernek, amint percről percre izgatottabban várja a szemközti széken, hogy mi az a fontos dolog, amelynek elintézése végett őt személyesen és bérkocsin felkerested. Amikor ilyen hangulatban van Kapitány Zuárd, akkor már a te dolgod, hogy Kapitány úr érdeklődését a magad javára gyümölcsöztesd. Könnyed, de ünnepélyes hangon közlöd vele, hogy te az Új Honfoglalás című, Valéria főhercegnő legnagyobb védnöksége alatt működő hazafias és jótékonysági egyesület kiküldetésében teszed tiszteletedet. Nem lehet ártalmas, ha úgy tünteted fel a dolgot, hogy az Új Honfoglalás már régen kiszemelte Kapitány Zuárd urat (A Viola utcában), hogy bevonja őt hazafias és jótékony működésébe.82 Ha emberedről feltételezel némi hiszékenységet (hisz ennyi idő alatt már ismerned kell őt), felemlítheted, hogy a királyi hercegnő tudtával és beleegyezésével látogatod meg a főváros kiválóbb polgárait. Ámde, ha Kapitány Zuárd nem árulta volna még el, hogy mi rejtőzik benne, az ünnepélyes szónoklat alatt feltétlenül leleplezi magát. Lábával, kezével tesz egy áruló mozdulatot. Elmosolyodik vagy elfanyarodik. Hitetlenül csóválja a fejét, vagy hidegen, szórakozottan kezdi nézni a cipődet. Felügyel szavadra, mint a kellemes muzsikaszóra, vagy fölényesen elneveti magát.

– Szerencsére, a Kapitány Zuárdok többnyire olyan emberek, akik megdöbbenéssel, szótlanul, némi röstelkedéssel hallgatják végig a szónoklatot. A hazafias vagy jótékonysági mondatoknál megengednek maguknak némely helyeslő fejbólintást, mire te megerősödött hanggal és felfrissült meggyőződéssel folytatod: „Ugyanezért az Új Honfoglalás a nemes cél érdekében szövetkezett a Magyar Olimpus című irodalmi vállalattal, amely a kiadásában megjelenő Tudományos nagy csarnok című, korszakalkotó munkának jövedelméből jelentékeny részesedést biztosít az Új Honfoglalásnak. A pár koronányi havi részletre való megrendelés tehát olybá tekinthető, mintha az egyenesen az Új Honfoglalás céljaira adományoztatna, és emellett tudományos könyvek birtokába is juttatja a hazafias megrendelőt.” Mire a megrendelőívet kibontod, és Kapitány Zuárd elébe teszed, már tisztában lehetsz Kapitány Zuárd válaszával.

– Ezek a kapitányok természetesen megpróbálnak védekezni. Nagyon szeretnek belekapaszkodni abba, hogy ők már a múltban is megtették a magukét a hazafias és jótékony célok szolgálatában. Most az egyszer, ez egyetlenegyszer kénytelenek kivonni magukat a mindenképpen helyeselhető Új Honfoglalás támogatásából. Bár meg vannak győződve arról is, hogy a Tudományos nagy csarnok a legkiválóbb munka, amely ezen a téren található, bár már többször aláírták nevüket különböző ívekre, „tessék csak utánanézni!”; bár már annyi havi részletet fizetnek a különböző könyvkereskedőknek, hogy a fejük szédül; bár már… ezután sem vonják ki magukat a tudományos irodalom pártolásából, de most az egyszer kénytelenek, a legnagyobb sajnálattal és alázatos bocsánatkéréssel: visszavonulni a felajánlott nagyszerű alkalom elől…

– A Kapitány Zuárdok nem bírnak olyan szónoki képességgel, hogy kellőképpen megvédelmezhetnék álláspontjukat. Kezdő ügyvédek83 ők a vádhatósággal szemközt, amelyet te olyan szigorúan képviselsz, mintha az egész Magyarország, az egész régi és új honfoglalás és a nagy magyar kultúra, valamint százezer kóbor cigánygyerek állana mögötted. Nem tudnak ők kellőképpen védekezni, midőn megismételed előttük imént elmondott szónoklatodnak rövid, de velős kivonatát, mintha azt tételeznéd fel Kapitány Zuárdról, hogy rosszul hallotta szavaidat.

– Nem hiszed, nem hiheted el, hogy egy olyan férfiú, mint Kapitány Zuárd, egy másodpercig is haboznék aláírásával, midőn világosan megtudja, hogy néhány korona kényelmes lefizetésével hazafias célt szolgálhat, valamint könyvtárát is gazdagíthatja… Kapitány Zuárd kijelenti, hogy neki nincs is könyvtára, bár már régen akar segíteni e fogyatékosságán, de minden olyan drága, az asztalosok, bútorkereskedők leveszik a télikabátot az emberről, ha szóba ereszkedik velük. Ámde jövőre, tudniillik január elején, egy-egy kis mellékjövedelmet, amelyet arra szán, hogy egy beüvegezett könyvszekrényt (a gyermekek és a por miatt) felállítson dolgozószobájában, amikor is nagyon szívesen jelentkezik a megrendelésével annál a cégnél, amelynek pontos címét kéri feldiktálni ide, az előjegyzési naptárba… Te nyugodt mosollyal válaszolsz, hogy a könyveket úgysem küldik előbb, mint január elsején, és akkor is csak úgy, ha Kapitány Zuárd úr megvásárolta már a tervbe vett könyvszekrényt. Kapitány Zuárd megvakarja a fülét, a szakállát, hiába keres emlékezetében valamely olyan kifogást, amelyet még felhasználhatna. Lassan kezébe veszi az irónt, amelyet feléje nyújtasz, a papirosra teszi az irón hegyét, miután meggyőződött arról, hogy az kellően meg van hegyezve… S ekkor eszébe jut, hogy ő azt sem tudja, hol kell azokat a bizonyos havi részleteket befizetni? „Majd egyszer csak beállít a végrehajtó, az ügyvéd, megperdül az udvaron a dob, hallott ő már ilyesmit” – mire te vállára helyezed a kezed, és kijelented a legkomolyabb hangon, hogy fel vagy hatalmazva a magyar Klió részéről annak ünnepélyes kijelentésére, hogy a részletfizetésre akár esztendőkig is ráér, kapitányovics bácsi, kapitányszky urambátyám…

A kóborló jóízűen csettintett nyelvével emlékein.

– Ó, sok emberrel megismerkedtem én Pesten és Magyarországon, amíg mindenféle ügynökösködéssel tartottam fenn magamat.84 Nincsen olyan kemény dió, amelyet fel ne lehetne törni, sem olyan elszánt akarat, amelyet lebírni nem lehetne.

– Vegyük csak például, drága barátom, azt az időt, amikor életbiztosító voltam. Nincsen a télnek olyan behavazott városkája, falva, tanyája, ahova be nem állítottam volna pálinkás jó reggelt kívánni. Zergetollas kalapomat, vadászmellényemet ismerte Túl-a-Duna, Túl-a-Tisza, de Erdély bérce is. Különösen kedvemre volt a karácsonyi és újév előtti időszak, mert ebben az időben az emberek magukba szállnak, amint búcsúzkodni kezdenek az óévtől. Könnyű velük megértetni, hogy ismét öregebbek lettek egy esztendővel, könnyebb velük boldogulni, mert a tétlen ünnepnapok egymást követik, ráérnek gondolkozni azon, hogy mi is lesz a gyerekkel, feleséggel, az öregséggel… Magyarországon a karácsonyi idő tulajdonképpen már Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának napjától kezdődik.

– Ebben az időben kezd sűrűbben szitálni a hó a göndör füstű kémények felett, az országutakon nagy messziségbe hangzik a csengők hangja, fehér dunyhák alatt álmodó hegyek és völgyek között messzire megy a kiáltás, a befagyott, néma folyók felett különös hangon döngenek a fahidak, a fák gallyairól az emberek nyakába hulló hó oly hideg, mint a múlandóság – majdnem úgy megörülnek ilyenkor a falvakon és tanyákon a jókedvű vigécnek, mint a névnapnak. Benyargaltam magányos földesuraságokhoz, akik már csak ásítani tudtak, mint a száraz vadásztarisznya. Belejtettem borpiros arcú falusi jegyzőkhöz, terjedelmes szolgabírákhoz, ravaszdi bérlőkhöz, akik nyomban félretették a múlt heti újságot, amint megpillantottak. Végigjártam hivatalokat, városházakat, vármegyeházakat, ahol a hivatalnokoknak egyéb dolguk sem volt, mint politizálni, a déli serre várakozni, pletykálkodni, közben szép hosszú körmöket nevelni. Benyitottam bortermő, hegyi városokba, Ungvárra, Munkácsra, Kassára, ahol nyomban azzal a vendégszerető kérdéssel fogadtak, hogy ismerem-e Máljánszki vagy Fánika vagy a Csillag kocsmáját, ahol bealkonyodás előtt a helybeli úriemberek találkoznak.

Mennyi furcsa dalt, csodálatos adomát, különös embert találtam a borospincékben a városvégén, ahol az emberi kor legvégső határáig bort iszogatnak csorba poharakból, füstölt húsokat, fokhagymás kolbászokat, sódarokat nyeldesnek, kiveresedett orcával kacagnak semmiségeken, oldalszakállt nevelnek, nem ismerkednek meg a boldogtalansággal, nem törődnek se Kanttal, se Hegellel, ellenben számon85 tartják egymás nevenapját, amikor rogyásig lehet inni, és közben kifejezést lehet adni mindazon bő érzelmeknek, amelyek megdagasztják a szíveket, mint a folyók megdagadnak, ha idejük elkövetkezett.

Sohase kívánkoztam én Pestre, amíg csizmám, bundám, étvágyam és jókedvem volt, amellyel keresztül-kasul bejártam az országot. Az életbiztosítási ívek, a könyvrendelő lapok, az előfizetési felhívások csak arra voltak jók, hogy pénzt szerezzek velük, amely pénzzel a fuvarosomat kifizethessem. Ámde az igaz barátságot, a jóérzést, a vidám életmódot köszönhettem annak, hogy mindig pontosan tudtam a névnapokat; József napján üdvözöltem a Józsefeket, mintha csupán ebből a célból érkeztem volna a hegyek közé a székesfővárosból; Márton napján illemtudó ember módjára felvettem a bundát, hogy ne mondhassák rám Ungvárott, ágrólszakadt vagyok; Katalinkor piros lett az orrom a fagytól, és sohase mulasztottam el kezemet összedörzsölni, és némely jóízű megjegyzést tenni az időre, amelynek már foga kezd lenni; András napján, mielőtt üzleti ténykedésembe kezdtem volna, felvetettem azt a kérdést, hol mit mutatott az öntött ólom; Mikuláskor célzást tettem, hogyha így marad az idő, kezdetét veheti a disznótor a finom, jó orjalevessel; Luca napján azzal kedveskedtem a nőtleneknek, hogy valamely Lucaszékről látni fogja őt egy leány a karácsonyi misén; disznóölő Tamáskor hivatkoztam őseink szokásaira, akik az esztendő nagy ünnepeire ilyenkor előkészülnek, megemlékeztem Kis Dánielről, aki véleményem szerint a „mi vidékünkön” legjobban tudja vágni a kolbászba való húst, amikor a húsőrlő gépeket még nem ismerték, hanem két bárddal, fadeszkán verte ki a capistrángot Kis Dániel, legpontosabban tudta, mikor van elegendő fűszer és fokhagyma a nyers húsban, legjobban értette az oldalasok sózását, a sajtokba való húsok minőségét és a sódarok füstölését. S így Kis Dánielnek többet köszönhettem az üzletem megkötésénél, mint akár az Új Honfoglalás hazafias hivatottságának, a Nemzeti Szarkofág című könyvkiadó vállalat kuláns havi részletfizetésének, a főhercegnő védnökségének, az életbiztosítás nagyszerű perspektíváinak, a jégkár borzalmainak…

Sohasem dolgoztam sem ünnepnapon, sem vasárnapon, mert ilyenkor pihenni illik. Sohasem tévesztettem borkóstolásnál a homoki ízt a hegyi ízzel; nagy figyelemmel voltam a borok mésztartalmára, továbbá a borok harapásánál, nyelvvel való öblögetésénél, szájban86 való megforgatásánál a paraszti, uradalmi vagy papi eredetre. Némi fantáziával meg tudtam mondani, hogy az asztalra adott bor a hegynek napos, széltől mentes oldalán termett-e vagy pedig az északkeleti részben, ahol nagy kárt okoznak a korai fagyok. Tudtam jeles hazai eledelek receptjeit, a töltött káposzta vagy a halászlé mestereit találta bennem; pontosan megállapítottam a kakasnak életkorát, amelynek levesben főtt fejét szopogatva, megjegyeztem, hogy mennyi haszontalansággal tetszelgő kukorékolással, nőstényeknek való illegő udvarlással, féltékeny verekedéssel töltötte volt idejét e szóban forgó állat, ahelyett gondolt volna elmúlásra s így élete biztosítására. Pontosan tudtam históriai vitatkozások alkalmával, mikor volt a mohácsi vész, Eger ostroma, Rákóczi felkelése; hány esztendő telt el a vízözön vége óta, a zsidók egyiptomi kivonulása óta, a bizánci korszámítás szerint, a jeruzsálemi háromtemplom elpusztítása óta és a puskapor feltalálása óta; mikor uralkodott Aba Sámuel, és miért nem uralkodott IV. Ferdinánd. Nem jöttem zavarba, ha a bolygók járásáról, a hold fényváltozásairól, a tél kezdetéről, a százesztendős jövendőmondó jóslatairól, az „öreg gazda” próféciáiról, a halászati tilalomról, a vadászatok kezdetéről, a császármadár és fácán élvezhetőségéről, a pulykák hizlalásáról, a csíkleves divatjáról, a rák korszakáról, a marhahús mineműségéről és a tollfosztás kezdetéről, a bor derüléséről és a zsidók kalendáriumáról, a bélyeg- és jogilletékekről és a gazdasági teendőkről került megbeszélés. Tudtam, mikor kell kinyitni a kamrák ablakát szellőztetés végett, és mikor kell a réteken gondosan egyengetni a vakondtúrásokat; mikor nem szabad a szarvasmarhát többé kiereszteni az istállóból, és mikor kell nyírni a juhokat. Ki a képviselője Berettyó-Újfalunak, és hány kilométer egy német mérföld. Mikor van vásár Bácsalmáson, és mikor kell pörköltet enni a füzesabonyi restaurációban.

S így eléldegéltem csendeskén és jókedvvel, akármilyen szél fújt Magyarországon.

A vakember így felelt:

– Amint látom, ön inkább a férfiak barátságát kedvelte. Sohase nézett a konyhába, ahol az asszonyok azt teszik, amit jónak látnak. Nem gondolt arra, hogy a legerősebb férfielhatározások, jól felépített jellemek is csődöt mondanak az asszonyok szeszélyén vagy jókedvén. Nem nézett az emberekbe, midőn azok otthon, a négy fal között szomorkodtak vagy vidultak, a hátukat fájlalták, vagy87 olyan szerelmekkel és szerelmeskedésekkel álmodtak, amelyekre a legrégibb álmoskönyvek sem tudnak megfejtést. Nem törődött az emberekkel, midőn azok legigazibb orcájukat, szenvedélyeiket, fájdalmaikat mutatják, midőn az ajtót bezárják maguk után, és lehúzzák a csizmát; midőn a nők veszik munkába a hazatérő férfiakat, ellenségeket és jó barátokat nevelnek, meggyőződéseket megingatnak, terveket halomra döntenek, mámort eloszlatnak, és bolondságokat beoltanak. Pedig akkor kezdenek az emberek érdekesek lenni, amikor egyedül hiszik magukat. A templomban mindenki egyformán imádkozik, a kocsmában a legtöbb ember hazudik, az utcán és a hivatalban kinyújtják a derekukat, a borbélynál a legcsúnyább ember is tetszelegve néz a tükörbe, a vásáron mindenki ugyanazon pénzzel fizet, a bíró és a társadalom előtt senki sem árulja el azokat a gondolatait, amelyeket csak az őrültek házában kiabálnak hangosan…

– Itt már jelen vagyok – szólt közbe a kóborló –, mert a változatosság kedvéért, hogy mindennel megismerkedjek a világon, a bolondokházában is töltöttem vagy tíz esztendőt… Ámde most hagyjuk a múlt időket. A jelen arra késztet, hogy nyugodalmas megélhetésünkről gondoskodjunk abban a városban, amelybe érkezünk. Egy temetési menet közeledik felénk. Már elhagytuk a Kerepesi-temetőnek azt a részét, amely nincs kőfalakkal körülvéve, ahol Spanga, Pitéli, Berec és a többi kivégzettek feküsznek. Ajánlom, hogy csatlakozzunk a temetési menethez. Lépjünk ki, cimbora, az ember nem fizet rá, ha sokadalomba elegyedik.

A vakember fülét hegyezte.

Már eltanulta a megfeszített, de mégis szomorú figyelmezést, az elgondolkodó vigyázatot, amellyel a vakok érintkeznek látó embertársaikkal, mint a mozdonyvezető kémlel szüntelen a sűrű éjszakába.

A cimborája ott hagyta, nyilván előretolakodott a gyászmenetben, mintha ő volna itt a legfontosabb személyiség. A vakember kiszámította magában, hogy körülbelül húszméternyire lehet a koporsótól, amelyet nehéz, döngő léptekkel vittek előtte emberek, akiknek a háta meggörnyedt a keresztrudak alatt. Talán gyászmagyarba öltözött temetési huszárok voltak, akiket egy potrohos, szakállas, mézeskalács arculatú temetési vállalkozó vezényel, a koporsó tőszomszédságában haladva apró lépteivel. „Vigyázni, Szeleczki!” – mondogatja minden ok nélkül az egyik szolgának, mert Szeleczki eléggé vigyáz, miután megállapította magában a temetési gyülekezetről, hogy bőséges88 borravalóra lehet kilátás. És képzeletében már üldögél egy ferencvárosi kocsmában, ahol a borpiros arcú vendéglős élvezettel hallgatja a mindennapi temetések történetét, mint régebben a hóhérlegények elbeszéléseit hallgatták akasztás után a kisebb kocsmák tulajdonosai. Sajnos, az akasztás egészen kiment a divatból.

A vakember a körülötte hangzó léptekből megállapította, hogy többnyire férfiak járnak körülötte. Hallatszott ugyan a távolból, körülbelül tizenöt lépésnyiről, nők fecsegése is, mint őszi délután a bokrokról, amelyekben a verebek összegyülekeztek, de oly messzi estek a hangok, hogy a vakember mit sem tudott megállapítani abból, amit a nők beszélgetnek: többnyire náthások voltak, a szél elkapkodta arcaik elől a fátyolt, és akkor jól hallatszott egy hang:

– Az új ruháját sem vehette fel…

A vakember megmaradott látó idegével az emberek alakjából csak azt a másvilági árnyékukat látta, amely árnyékot majd a holttestük fog mutatni, midőn egyszer a Hold és a Nap kettős fénye alá kerülnek: amidőn testüknek és lelküknek igazi árnyéka vetődik a földre és a felhőkre: a beszélgető nők csoportja helyén emberi nyelven beszélgető madárcsoportozatot látott. Álltak ott nehéz túzokok, amelyek alig bírták őszies zsírjukat, inas húsukat, kajdácsok, amelyek fejüket kíváncsian forgatták, rigólábúak és szemtelen verébugrásúak. De voltak közöttük olyanok is, akik kötőtűkből voltak összerakva; mások sovány lábszárai mindig iramodásra készen állottak, mint a fekete lábú vadludaké; egyik-másik a tojni készülő tyúk renyheségével állott; némelyik kinyújtotta nyakát, mintha a szélben feléje áramló szagot kémlelné. Talán rádiummal kárpótolták a holtak az eleven látó szeméért – úgy látta a világot a vakember.

A vakember tehát a férfiak beszélgetésére ügyelt.

Mellette megszólalt valaki, aki körülbelül százötven centiméteres, elég kövér, reggelenként nyálkásan köhögő, némileg izgatott férfiú lehetett. Akár vidéki bérlő, akár pesti kupec… Kedélytelen, emésztésével sokat bíbelődő, egyébként őszinte indulatú figura… bizonyosan nagyokat szokott nyögni, amíg elalszik esténként. Sertés alakját mutatná a rádium…

– Szerénkának is jobb lett volna szegény és jó leánynak megmaradni, mint amilyen volt, mikor Pestre került, és én megismertem… Igaz, hogy kalaposskatulyákat hordott, lyukas volt a cipője, de semmi baja sem volt. Legfeljebb azért sírdogált, hogy „kis cédá”-nak89 nevezte állandóan a gazdasszonya. Mi haszna belőle, hogy gazdag lett?

A vakember ügyelt, hogy ki válaszol a lócsiszárnak. Csakhamar jött válasz bal felől, egy fátyolozott hangtól, amely eleinte éppen olyan sablonosan hangzott, mint amilyen hangon a legtöbb ember a megbocsátás vallási ünnepnapjain, valamint a temetéseken szokott beszélni.

Későbben a vakember megfigyelésében egyéb színe és alakja is lett a hangnak. Magas növésű, de nem kellemes (talán kissé himlőhelyes), nagy önbizalmú, üzleteiben korrekt férfiú árnyképe bontakozott ki, aki pénzerszényében külön rekeszekbe rakja azokat a bankókat, amelyeket takarékossági szempontból bankjával megőriztet, külön rekeszbe a bankókat, amelyeket jótékonysági, pumpolási és szerelmi célokra szán. Józan, korán kelő, olykor vicces, mint a Szabadság tér körül a férfiak. Nem sokkal többet számít az élete, mint a bogáré, amely tavaszkor kibúvik a földből, de viszont sohasem szólal meg szívében a kikeled csengettyű. Ez az ember, aki nem tudja megmondani, hogy milyen idő volt tegnap. Egykedvű volt, mint a teve.

– Mókus – szólt a férfiú, mint egykor Don Quijote szolgájához –, amint szavaiból észreveszem, még mindig vannak férfiak Budapesten, akik az émelygős, romantikus iskolának a hívei, akiket a Kaméliás Hölgy látott maga körül. A szegény nőktől folyton lemondást, hűséget, önfeláldozást, rajongást várnak. Ezek a férfiak hivatottságot éreznek magukban, hogy fukar kezükkel, rideg önzésükkel, kemény elveikkel beleavatkozzanak a nők sorsába, holott ők arra születtek, hogy szépek és ragyogók legyenek. Bocsánat, Mókus, nem önre értem, de meg kell mondanom, hogy nem vagyok barátja a padlásszoba-szerelemnek, megvetem a lyukas harisnyás nőket, nem tudok kezet fogni egy rongyos kesztyűvel, kiábrándulok egy ferde sarkú cipőből, kényelmetlen józanságot érzek egy kopott és kopottságában bizony rossz szagú szoknya láttára. Megengedem, hogy lehetnek ínyencei a szalonkakrotonnak, akik ugyanakkor a házmesterlány fürdetlen lábáért álmatlankodnak. Megengedem, hogy lehet valaki művelt úriember, tisztességes polgár és amellett a város végein cigányok kondor leányzói, tarka rongyai mulattatják. Sőt, nem török pálcát ama férfiak felett sem, akiknek legfőbb vágyuk egy fürge szobalány szerelmének az elnyerése. Mária Terézia anyánk90 már megmondta a nőkre nézve a maga véleményét. Ámde, bocsássa meg nekem, egy igazi grand seigneur csak megfelelő keretben élvezheti a nők bájait. Nem csodálkozom, hogy Szerénka hűtelen lett önhöz és a masamódi pályához. Ezek a Váci utcai kalaposboltok csak kívülről tündökölnek. A boltok sötét hátulsó részeiben a szegénység kovászsavanyúsága terjeng. Ugyan ki nem akar szabadulni innen?

Most egy új hang avatkozott a társalgásba. Rekedt, éjszakázó, dohányfüstöt, italt, csókot mohón élvező, mellbeteg hang volt. A hang tulajdonosa lehetett százötven centiméter, és nem sokat törődött azzal, hogy lábával pocsolyába lépett. Olyan alakja volt, mint a budai hegy oldalán az árva olajlámpásnak, amelybe részegember kapaszkodik. Fontoskodva beszélt, mint egy hírlapíró:

– Én megtettem mindent, hogy a zülléstől megóvjam Szerénkát. Én hoztam divatba, hogy advent idején a kerület éjszakázó hölgyei a hajnali harangszóra a Szent Terézről elnevezett templomba gyülekezzenek, amikor az álmos káplán a rorátét mondja. Bezzeg kiment az álom a káplán szeméből, amikor észrevette a templom padjaiban azokat a tollas, selymes, illatos nőket, akik a mulatóhelyekről idesereglettek, hogy a legbuzgóbb áhítattal áldozzanak az istenfélelemnek, azokban a padsorokban, ahol azelőtt öreg házmesternek szundikáltak. Néha tizenketten is jöttünk a Nagymező utca felől, ahol még nem oltották el a villamoslámpákat, amelyek Madame Lujza házán a gyöngyöző pezsgőspalackot megvilágították. Még az éjszaka kimustrált korhelyei, a hírlapírók és pincérek is eljöttek néha a kocsmáikból a hajnali búcsújárásra. Egy ilyen hajnalon pottyant le a hó terhe alatt vagy a csodálkozástól az a kőből faragott sárkányfej a Pekáry ház harmadik emeletéről, amely legalább száz esztendeje mozdulatlanul hallgatta a „Kék Macska” pincéjéből kihangzó részeg muzsikát… A púpos Fridolin, a márkőr éppen arra ment, és megnémult a rémülettől, miután a mázsányi kődarab nagy robajjal az orra elé esett. Nyomban gyűjtést kezdtünk a Fridolin részére…

Az előkelő hang türelmetlenül vágott közbe a mellbeteg elbeszélésébe. Bizonyára attól félt, hogy a mellbeteg kiterjeszkedik olyan részletekre is, amelyek minden pesti lump életében előfordulnak; izgékony hangon szólt közbe:

– Szent Terézia templomába se maradhatott Szerénka, csak addig, amíg a sekrestyés bezárta a templomot. De nem maradhatott az91 orfeum kórusában sem, ahol negyven trikós kisasszonnyal rúgta a port a Hold leánya bálványországában. Az akkori körülményekhez képest elég csinos lakást rendeztem be neki, és mindent megtettem, hogy az úgynevezett jó útra tereljem. Megengedtem neki, hogy hetenkint egyszer vendégül lássa régi barátnőit, páholyba vittem az új darabokhoz, vacsorázóasztalunk volt a „Klivényi”-nél, megengedtem, hogy lucskos időben kocsiba üljön, felhozattam Tótországból az anyját, egy vén mosónőt, aki mindent ellopott és elivott, ami keze ügyébe került, egy polgári iskolai tanárnő adott neki leckéket, hogy az általános műveltséget elsajátítsa, megtanult már annyit, hogy a Duna, Tisza, Dráva, Száva Magyarország legnagyobb folyói…

A mellbeteg hang bizonyos tisztelettel említette:

– Tanácsos úr mindig gavallér ember volt. Szép vonás, hogy eljött Szerénka temetésére.

A horgashangú szárazon tudomásul vette a bókot. Megszokta, hogy irodájában és irodáján kívül az emberek vele tiszteletteljesek legyenek. (Ilyen hangja csak annak van, akinek tömött a bugyellárisa, míg a mellbeteg bizonyosan nem tartozott a legünnepeltebb emberek közé a maga társaságában – vélte a vakember.)

Az árendás egyet sóhajtott vagy káromkodott:

– Azért mégis borzasztó sors. Kötélen végezni!

(A vakember megjegyezte magában, hogy a köpcös sem sokat áldozna azért, hogy a „borzasztó sorsot” megváltoztassa. A sopánkodó emberek nehezen találják meg a garast zsebükben.)

A horgashangú bizonyosan cvikkert viselt, amelyet most megigazított :

– Bármit tettem volna, Mókusok, ez a szegény, szerencsétlen leány nem kerülhette el sorsát. Ezek a kedves, de üres lelkű nők nem tudnak hűségesek, sem hálások lenni. Természetes dolognak tartják, ha szeretőjük megveri vagy megajándékozza őket. Nincsen érzékük ahhoz a visszavonult, tiszta, eseménytelen életmódhoz, amelyet mi, férfiak szánunk azoknak a nőknek, akiket kivételesen megbecsülünk. Nem tudják megérteni, hogy lehet szeretni a falakat, a bútorokat, a lakásukat, amelyet ők mindig börtönüknek tekintenek. Nem élvezik azt a jólétet, amelyet nem látnak irigy szemek. Nem örülnek a karkötőnek, amit a szekrényükbe zárnak. Sem az új ruhának, ha azt mások előtt le nem vethetik. Nem az új cipőnek, ha utcára92 nem vihetik. A boldogságnak sem, ha nem színházi páholyból, kivágott ruhában mutogatja magát. Uraim, ezeken a nőkön nem lehet segíteni. Talán jobb is szegénynek, hogy meghalt. Vénségére tán koldusnőként álldogált volna Szent Terézia templománál, ahová egykor ifjan és boldogan imádkozni járt – mint „Hogyishívják” barátunk említette.

A mellbeteghangú, akit a tanácsos úr „Hogyishívják”-nak nevezett, most megszólalt:

– Uraim, fogadjuk meg egymásnak, hogy Szerénkát örökké gyászoljuk. Alakuljunk meg itt, ahányan vagyunk Szerénka tisztelői és barátai és kedvesei és kitartói. Ne gyűlöljük, ne gyalázzuk többé egymást, emberek vagyunk, mindnyájunknak vannak hibái. Szegény leány, ha felülne a koporsójában, hogy még egyetlen napot töltsön a földön, bizonyosan azt választaná magának közülünk erre az utolsó napra, akinek a legtöbb hibája van. Mert a nők mindig a gyengébbeket szeretik…

– Hogyishívják barátunk nyilván önmagára gondol – jegyezte meg a nagy Mókus.

– Alakuljunk meg, hogy kikutassuk Szerénka gyilkosát – szólt a lócsiszár, aki szívesen beleegyezett minden vállalkozásba, amely nem került pénzbe.

A mellbeteghangú nem engedte eltéríteni magát a célba vett tárgytól:

– Alakuljunk meg; egymást soha el nem hagyó barátokká, hű pajtásokká, akik életcéljuknak tekintik, hogy Szerénka emlékét kultiválják. Építtessünk nagyszerű síremléket a drága hamvak fölé, írassunk sír verset a márványba a legjobb költővel, talán Kiss Józseffel, aki hallomásom szerint sok szép költeménnyel gazdagította a temetőket; én szívesen magamra vállalom az ügyben való fáradozásokat. Festessük meg Szerénka arcképét. De ne egy Erzsébet körúti fényképészre bízzuk ezt a dolgot, hanem legalábbis egy akadémiai festőre, aki már csinált életében egy-két oltárképet. Ismerek néhány ilyen festőt, akik feltett kalapban és télikabátban mázolgatnak az Esterházi-képtárban. Szívesen beszélek velük ebben az ügyben. Képzeljék el, uraim, Szerénkát a sixtini Madonna alakjában vagy Szent Cecília pózában. Mindenesetre alaposan megbeszélem a festőművésszel, hogy milyen alakban örökítsük meg. Ne mondhassák az emberek, hogy csupán a kiscelli bútorosnak van érzéke Magyarországon ahhoz,93 hogyan hódolhat drága halottja emlékének, a hírhedt Mágnás Elzának. Megmutatjuk mi is, hogy igenis értünk a régi királyok művészetéhez, akik imádottjaikról a földkerekség leghíresebb szobrait és képeit készíttették.

– Az igazi kegyelet a szívben él – vágott közbe a köpcös Mókus. – Kép, szobor hideg alkotás. Az őszinte emlékezet és bánat nem hivalkodik se aranyrámával, se márvánnyal. Előbb a gyilkossal végezzünk.

Hogyishívják nem hagyta magát:

– Majd ismét elfognak a rendőrök egy péklegényt vagy egy viceházmestert, aki megirigyelte Szerénka fülbevalóit. Az újságok szenzációja, a lelketlen, sivár újságolvasók martaléka; később a hóhér produkálja gégéjén ügyességét, miután a királyi ügyész is kigyönyörködtette hallgatóságát hangjának ércességével, tudásának sokoldalúságával, a védőügyvéd megsemmisítésével. Ehhez, nekünk, uraim, semmi közünk.

– Inkább valamely új halálnemet kellene kitalálni Szerénka gyilkosának! Ebben erőltesse meg fantáziáját a költő úr, ha már olyan nagy tisztelője volt a leánynak, mint állítja – dohogott a köpcös Mókus. – Én a magam részéről darabokra tépném a gyilkost, ha kezembe kaparinthatnám.

A költőnek nevezett fölényesen válaszolt:

– Nem tép maga senkit sem darabokra, Sarkadi úr. Jámbor ember ön. Csak a kis varróleányokkal szemben kegyetlen. Mit mondana, ha hirtelen rámutatnék a gyilkosra itt, a temetési gyülekezetben? Régi rendőrségi tapasztalat, hogy a gyilkosok, ha titokban követték el tettüket, rendszerint megjelennek áldozatuk temetésén. Talán arról akarnak meggyőződni, hogy akinek életét elvették, szabályszerűen a föld alá kerül, nem tehet panaszt?… Vajon akkor is ilyen harcias volna Sarkadi úr, ha az a borotvált arcú idegen, akit messziről a temetkezési vállalkozó segédjének nézünk, hirtelen előlépne, és az ön vállára tenné a kezét: „Igen, én vagyok a gyilkos, én vettem le a nyakláncot, a fülbevalót, én téptem fel a fiókokat a bőgőhasú szekrényeken, én vittem el a parfümös bankjegyeket a fehérnemű közül… És hogy minden félreértést eloszlassak, bevallom, hogy álmában és cukorspárgával fojtottam meg a kisasszonyt…” Mit szólna erre, Sarkadi úr?

A köpcös konokul megmaradt amellett, hogy darabokra tépné94 a gyilkost, másrészt alattomosan megjegyezte, hogy a költő sokkal többet tud a gyilkosságról, mint bárki más, és mégsem jelentkezett vallomástétel végett a rendőrségen. – Nem gondolják, uraim, hogy ez gyanús?…

– Csak le ne csukasson, jó uram, mert valami olyasmit tervezek kedvesünk emlékére, amely önnek esetleg pénzébe kerülne. Majd inkább azokhoz fordulok, akik Szerénka kedvéért egykor eltékozolták a vagyonukat, de még szegénységükben is azt vallják, hogy szívesen tönkremennének újra, ha Szerénka élne. Azokhoz fordulok, akik a budai elmegyógyítóházak kertjeiben sétálgatva is mindig Szerénkára gondolnak, vagy vallási tébolyban naphosszant imádkoznak egy szentkép előtt, amely Szerénkához hasonlít. Inkább felkeresem azokat, akik egykor Szerénkát kiszolgálták, ruházták, cipővel ellátták, a kedves óbudai házivarrónőt, akinek fecsegő varrógépe oly háziassá és meghitté tette Szerénka környezetét, mintha az ember vidéki úri házban volna megyebál előtt, és a kisasszony még nem ígérkezett el a második négyesre…

Ah, a Szív utcában, a Rózsa utcában, ahonnan mindig hallhatta Szerénka a Nyugoti indóházból útjukra menő vasúti mozdonyok fütyülését, mint gyermekkorában, a kis felvidéki városkában, ahol felnőtt, sok kedves ember vette körül Szerénkát, szívünk hölgyét! A házmester valamikor fenyőfát vágott a Kárpátokban, és mindvégig olyan szaga volt a kabátjának, mint a gyantának. Ezek a határszéli tótok akármerre kerülnek el a szülőföldjükről, mindenhová magukkal viszik babonáikat és borovicskaszagukat. Ez az öreg házmester például úgy szerette Szerénkát, mintha a lánya volna. Hiába vitték be a rendőrök – nem ő a gyilkos. Legfeljebb arról tehet vallomást, hogy advent hetében, Luca napján ő szerzett Szerénkának megfelelő fenyőfát, amelyből a Luca-széket összerakhatja. Azt mondhatja el, hogy ennek a nagyvárosnak kellős közepén mindig a tóttal vegyes német nyelven diskuráltak Szerénkával, amelyet csak azok értenek, akiknek bölcsőjük a Poprád völgyében ringott. Azt vallhatja, hogy Szerénka megbízásából gyakran járt szülőföldjén, ahonnan a hegyipásztorok juhsajtját, a fenyőfa friss lombját, játszani való kavicsot a Poprád medréből, Szepesbéláról borovicskát, a podolini takácsoktól vásznat hordott Szerénkának, mert a leány mindvégig megmaradott falusi kisasszonynak, bármily véleménnyel voltak is az urak a nagyvárosi éjjeli pillangóról. Elmondhatja, hogy a gazdag és érzékcsiklandozó95 vacsorák után, amelyeket az urak Szerénka rafinált ízléssel berendezett lakásán költöttek el, az úgynevezett metreszlakáson, amilyennel rendelkezik minden valamirevaló pesti gavallér: a tengeri rák, muszka kaviár, fogolypástétom és francia pezsgő után mindig hazai hánytatót használt Szerénka: a két ujját a torkába dugta… Kiszellőztette a parfümöt és a Havanna-füstöt, felvette piros zsinóros, kék vászonruháját, és leült a földre háznépével puliszkát enni, borovicskát inni, ködös meséket mondogatni, nótákat dalolgatni, amelyek oly hosszadalmasok, mint a kerékzörgés a hegytetőről a völgyig, de színesek, mint az őszi mezők a szepesi fennsíkon…

– Vajon tudják az urak, hogy Szerénka a cselédeivel tollat fosztatott olyan estéken, mikor nem várt vendéget? Tudják, hogy tengerit morzsoltatott a szalonban, mert mindig arról álmodozott, hogy disznót hizlal a fürdőszobában? Tudják, hogy lent vásárolt a Lehel téri piacon, amelyet otthon tiloltatott a szobalányával, Hankával, megfonatott a téli estéken a Marikával, a szakácsnőjével, mikor az urak francia nyelvmestert küldtek a nyakára? Tudják, hogy ezért volt olyan jóízű a kenyere, mert maga dagasztotta még sötét hajnalon, amikor is elmondta felette azokat a babonás szavakat, amelyeket már ezer esztendő óta mondanak a nők, hogy a kenyér keletlen ne maradjon? Tudják, hogy pénteken sohasem evett húst, megtartott minden kántorböjtöt, minden sátorosünnep előtt meggyónt és megáldozott; sekrestyést hozatott Vízkereszt napján, aki a három királyok betűit krétával felírta az ajtó szemöldökfájára, a bársonyfüggönyök alá? Tudják, hogy Karácsony éjjelén gyalog ment az óbudai templomba, mert oda feltűnés nélkül magával vihette a Luca-széket és az istállólámpást, amellyel éjféli misére illik járni? Tudják, hogy utálta Pestet, mint a bűnt, és legjobban a „Zöld vadász”-nál érezte magát, vasárnap délután és cselédruhában?

S köpcös Mókus közbevágott:

– Itt kell keresni a gyilkost.

– Lehetséges, hogy mind igaz, amit Hogyishívják barátunk mesél – szólalt meg a tanácsos hangú –, de én nem szoktam ópiumpipát szívni, és tisztában voltam Szerénkával is, mint a legtöbb emberrel, akivel dolgom akad. Szerénka már születésénél fogva arra volt predesztinálva, hogy különös, szokatlan életsorsot járjon be. Bár nem szeretek kényes dolgokról beszélgetni, Szerénkának három keble volt, amely tünet Darwin szerint is azt mutatja, hogy nem normális96 nő. Szerénkának lehettek mindenféle hóbortjai, szeszélyei, mint akármely úgynevezett tisztességes nőnek, amelyekről eleget hallottunk azoktól a férfiaktól, akik botrányos, szégyenletes válópöröknek a hősei. Szeretkezhetett a házmesterrel vagy a bérkocsissal, mint a legkorrektebb úrihölgyeink szokták; bujálkodhatott a rendőrrel, a hordárral és a cigányokkal, a drótostóttal, más olyan fokhagymaszagú, mosdatlan férfiakkal, akik egyéb úrihölgyeknek is fajtalan kívánsága szokott lenni, különösen azoknak a hölgyeknek, akiknek példás magaviseletét, eleganciáját, műveltségét oly sokszor halljuk magasztalni társadalmunkban! Szerénka mégsem volt normális. Harmadik keblét sohasem engedte senkinek zsákmányul. Azt mondta, hogy az valakié, akit először életében szeretett.

– Talán az volt gyilkosa! – riadozott a köpcös Mókus. – Az érintetlen kebelnek tulajdonosa…

A vakember, aki mindezt csendesen végighallgatta, most majdnem elszólta magát.

Ő volt annak a harmadik kebelnek jogos tulajdonosa, amely harmadik kebel sohasem szennyeződött be az olcsó szerelemmel, amely megmaradott tisztának, mint a havasok napsugara, fenyők érintetlen csúcsa, erdők lombkoronája felett járó szél. Míg társnői, szerencsétlen nővérei: a Jobb és a Bal Kebel bejártak minden tájat, ahol könny és szenvedés, öröm és szenvedély lakik; nógatták a szerencsevadászokat a maguk dalainak elmondására, gyújtogatták kalózok, papok és kereskedők szenvedélyét, tanácsot csepegtettek a hamis tanú szájába, meg melengették a csalók dermedt nyelvét, dédelgették a hamispénzverők kedvét, elvándoroltak mindenfelé, ahol a férfiak hajnalfelé, nyugtalankodva a mezítelen álmoktól, fogadalmat tesznek, hogy másnap nem tartóztatják magukat az édes bűnöktől…

Ez a két szerencsétlen Nővér lett mámoros Cliquot gyöngyeitől, és tiszteletére kukorékoltak a kakasok a francia aranyakon, ők építették a piramisokat és börtönöket, ők jártak körül a földkerekség felett abban a szélben, amely a világon mindenütt kábává teszi a férfiak álmait. Ez a két Kebel, amely sohasem ismerte meg a csecsemő száján az apának csókos ajkát, amely élettől duzzadtságával sohasem példázta a tölgy erdős hegyeket, hegyes bimbójával a varázsló sapkáját, amelyet majd annak a gyermeknek fejére húz, akit felnevel; rozmaringillatával a gyakran megújuló tavaszt; megteltségével a gyümölcstől terhes őszt… ez a két szegény Kebel csak lógásra volt97 kárhoztatva, mint a gyöngy a hercegnőn, a tallér a cigánynőn, a gond a rőzsegyűjtő szegénynőn…

Ez a két elvetemült Nővér járt világútjára: mezítelenül, táncolt a dobok és klarinétok hangjaira, ágaskodott, és ravaszdin meglapult, mint a kígyó, midőn a gödölyetekintetű szenvedélyforrást keresett környékén; hurokká vált, midőn oroszlánordítással jött felé a vágy: játékszerré szelídült, költeménnyé aljasult, ha a gyanakvás az elmúlt éjszaka rókájának lábnyomait keresgélte rajta… Ó, ezeken a kebleken sohasem dugták ki arculatukat a szíverek, amelyek az égboltozat kékségét jelképezik, midőn a csecsemőre tekintenek; ezeknek a kebleknek pirosló rózsái sohasem égtek szeméremtől és szívfájdalomtól, rejtegetett vágytól és édesded sejtelmű szerelemtől!

De a harmadik kebel, amely oly mélyen volt elrejtve e céda keblek alatt, mint a teremtő szeme a tengerszem mélyén… a harmadik kebel a vakemberé maradt, és most úgy tért vissza emléke, mintha harangszót hallana nagy messziségből.

A temetési menet a sírhoz ért, és a vakember hallja ám, amint testi-lelki barátja: a Kóborló, hirtelen megszólal a koporsó felett, ahol senkinek se volt kedve gyászbeszédet mondani.

Így szónokolt a kóborló:

– Testvérem és szerelmem, aki itt fekszel összefont kézzel utoljára a jó Isten szabad ege alatt, egykor karácsonyfának jöttél e nagyvárosba. És most elmégy korhadt tüzelőnek, amelynek lángja mellett majd öregemberek melengetik emlékezetüket, és kiterjesztik kezüket bűnbocsánatért.

– Testvérem és szerelmem: jöttél azon az úton, amelyet a vándormadarak jelölnek meg, amint hideg északról melegebb tájak felé repülnek. Hangodban hoztál soha nem hallott üdeséget a hegyek közül. Szemedben erdőkoszorúk látóhatára. Tenyeredben havasi gyopár szűziessége. Hajadban babonák és álmok göndörödése. Szívedben kalácsillatú gyermekkor emlékei, kerekes kutak visszhangja, nyargaló szánok csörgése, jóra való emberek hangja. Tudományod nem több, mint a varjaké, akik az este és a reggel nagy betűit írják be lábaikkal a torony tetők havába. Kívánságod nem nagyobb, mint ahogy a mesemondásban hallottad a kásahegyet, a cukordombot az esti tűznél mesélgető öregasszonyoktól. Éjszakai álmod nem98 terjed messzibbre, mint a városvégi kis házikóból kiáradó gyertyának világossága. És elvették tőled mindenedet.

– Testvérem és szerelmem, hoztál magaddal ibolyaillatot nagy fák alól, ahová lábujjhegyen lép a Tavasz; kolostortemplom tömjénszagát, amelytől vándorolni megy az ördög; kisvárosi csend esti harangszavát, amelytől első kedvese jut eszébe a pohara mellett terpeszkedő vándorkatonának – piros betűs napok kalácsillatát, szent fák fénylését, ifjú hajadonok feliratkozását az először befagyott ablak jégvirágai közé, kis tánciskolák szelíden játszadozó muzsikahangját, kíváncsi esküvők rozmaringszagát, hajnali miséknek tétova lámpafényét, csengős kocsiján átutazó, szép idegennek emlékét, fuvoláknak lágy ölelkezését, amelyek valahol elsírdogálták céltalan mondanivalóikat; diáknak kacsafark módjára göndörödő hajfürtjét, piacon táncoló medvéknek szenvedélyes szemét, vidéki farsangnak nagyszerű álarcosságát, az úrnapi oltárok énekét, báránykák futkározását a zöld gyepen, rozsföldeknek harmatát, folyó vizeknek fénylését, téli tájaknak vecsernyés kékségét;… hoztál magaddal felvidéki ifjúságot, amely nemes volt, mint az odavaló harangok gilinggalangja, ábrándos volt, mint az emlékkönyvbe préselt virág… hoztál verébfészekből a hajadra hullott pelyheket, cinkefogó orrpirosságot, kakasnak pirosló taréját haragodban, anyádnak jámborságát bánatodban; vén apádnak szelídségét az est jöttével, gyermek kíváncsiságát a bezárt kapuk és ablakok iránt… hoztál magaddal vadkacsavidámságot, egér szorgalmát, tehénke megadását, házőrzőkutya hűségét, viaszból való bárányka jámborságát, cseléd jóságát és szélben fehérített inget… Mind elvették tőled.

– Testvérem és szerelmem, te voltál itt a gazdag, te voltál az adakozó, te voltál a jótevő, mert mindenedet odaadtad néhány apró szoknyáért, fénylő üvegdarabért, odaadtad a szérűskertek délutánjait, a malomgát zúgója felett töltött alkonyi elmerengéseket, barátságos kis utcákat, amelyek sóhajtottak, köhögtek vagy mosolyogtak; a városi dobos furcsa hirdetéseit, a bástyasétány merengését, a tavaszok áhítatos turbékolását, a babonás napok ólomöntését… és a hivő, bizodalmas ifjúságot. Odaadtad életedet, mint egy vadmadár, amely a fénylő torony ablakán töri össze szárnyait, mielőtt megtudná, hogy a toronyban a sátán húzza meg esténkint a harangot.

– Testvérem és szerelmem, a te élettörténeted bevégződött ott, mikor elhagytad a templomot, ahol óév utolsó estéjén a pap felsorolta99 ismerőseidet és atyafiaidat, akik az esztendőben meghaltak; bevégződött ott, amikor nem hallottad többé a nagyhéti kereplőt, a szomszédasszony köhécselését, az orgonázó szelet a háztetőn, nem láttad az enyhe pehely ringatózását, az ismeretlenségbe kékülő országutakat, nem a faliórán az este felé haladó mutatót, nem mondtad el a reggeli imádságot, nem vetettél keresztet a megszelt kenyérre, rögöt a halottak után, nem tettél többé zöld gallyat Húsvétkor poharadba… A te életed, testvérem és szerelmem, többé nem volt a tied, hanem az árnyaké, a kísérteteké, a mindig halni vágyó szomorúságoké, a repedt harangú napoké, a bojtos farkú ördögöké, a nagyvárosi kanálisé, ahová lefolyt minden csepp véred… Én nagyon sajnállak téged, testvérem és szerelmem, és megbocsátok néked. Feloldozlak téged bűneidtől, hogy gyermekként, ártatlan hajadonként mehess át az igaz életbe, a túlvilágba. Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében, Ámen.

A gyászbeszéd elhangzása után kopogni kezdtek a rögök a koporsón. A vakember könnyei hullottak. Amíg a Kóborló karon fogta, és a következő szavakat suttogta a fülébe:

– Azt hiszem, ebből a temetésből darab ideig megélhetünk. Máris meghívást kaptunk a halotti torra, amely egy félóra múlva kezdődik Szerénka egykori lakásán.

A vakember mozdulatlanul állott a félig betemetett sírgödör felett.

Képzeletében látta a koporsót drága terhével egyre mélyebbre süllyedni a föld alá, és a koporsó nyárfából volt, mert alantról felfehérlett. A rögök, göröngyök utánaugráltak, mintha megijedtek volna, hogy itt felejti őket a halott, mint árva gyermekeket, kitéve a közelgő hűvös éjszakának.

De elsiettek a sír környékéről mások is, akik odáig ott tüszköltek, krákogtak, sírdogáltak. A férfiak oly zajjal távoztak, mint varjúcsapat, míg a nők meg-megálltak, visszatekingettek, kieresztették utolsó nyögéseiket, jajgatasaikat, rimánkodásaikat…

Szerénka barátnői tiszteletre méltóan viselkedtek. Egyik sem használt olyan kifejezést, amely megzavarta volna az ájtatosságot. Legfeljebb kétségbeesett fájdalmuk volt igazabb, mint polgári temetéseken szokás. Sírtak, mint a gyermekek, boldogtalanok voltak, mint az100 ifjak, vigasztalanok voltak, mintha mindenüket elveszítették volna. Ezek a nők, akik félig-meddig ki vannak rekesztve a társadalomból, szokásaikban hasonlítanak a vándorcigányokhoz. Amíg élnek és egészségesek, és jól megy dolguk: naponta százszor is megátkozzák egymást, napirenden van közöttük a civakodás, egymás szemét vennék ki egy új kalapért, kést köszörülnek az elszeretett szeretőért. Ám ha valamelyik bajba kerül, szegénységbe vagy betegségbe dől, az egész törzs részvéte vele. És zokogva kísérik sírjához halottjukat. Egyszerűen és komolyan öltöznek fel, és a nagy esemény fontosságához mérten osztják be napi tennivalóikat. Ilyen napokon lehetőleg nem mennek sem szabónőhöz, sem szerelmi találkozóra, sem színházba, mulatságba. Babonásán emlegetik az elköltözött nevét, megbánják, ha valamely sérelmet követtek el egykor a halott ellen, és minden szokását szeretettel felemlegetik. Ilyen napokon azt hinné az ember, hogy az úgynevezett „rossz nők”: csak az olvasókönyvekben élnek, valójában ezek a „rossz nők” a leggyengédebbek és legérzelmesebbek. Amíg jön a másnap, és kezdődik a mindennapi élet.

A vakember körül úgy repültek el a gyászoló nők, mint szürke gémek, akik az ég négy tája felé viszik el búbánatukat, hogy elhintsék azt tollaikkal. Csak egyik használt valamely figyelemre méltó parfümöt a temetésre. A vakember önkéntelenül megjegyezte a parfümöt. Tubarózsaillat volt, amelyet régebben a vidéki úrhölgyek kedveltek, mert erős illatával minden egyéb kipárolgást lebírt. Az egykori gavallérok tisztátalanságot tételeztek fel azokról a nőkről, akik a tubarózsaillatot nagy mértékben használták. A vakembernek vidéki tánciskolák jutottak eszébe, ahol eperfától akácfáig folyt a valcer, kisvárosi bálok, amelyeken összekeveredtek mindenféle szagok, nagymamák barchentszoknyái lengtek együtt a kisasszonyok tüllruháival, a szomszéd szobából a forralt bor szaga édeskésen áramlott, bagaria és rózsavíz birkóztak, de mindent felülmúlt a tubarózsa átható illata. Valaha már érezte ezt a szagot…

… És az elsuhanó hölgy mögött akasztófa árnyéka mutatkozott a vakember tekintetében.101

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me