Út a pokolba
Út a pokolba
A hóhér, akinek vörös bársonyból volt a nadrágja, és a bajusza számtalanszor megcsavarintva lógott le arcából, mintha valami különös és kellemetlen növény volna az a bajusz – a hóhér megfogta a pallost, és mialatt felemelte, fél szemmel körülnézett a piacon, ahol az elszörnyedés, a rettenet, a véres vágyak kivétel nélkül eltorzítottak minden arcot. A hóhér körülnézett, mint egy színész, és apró, beesett, szurokszínű szeme diadalmasan villogott, mint az ünnepelt hősöké… Látta maga körül az arcokat: a mosolygó vagy meredt tekintetű, a fogakat vicsorgató vagy fél szemet lehunyó emberi arcokat; látta a szempillákat kitágulni vagy sebesen pislogni; az orrok közül látta némelyiket kitágulni, a homlokokat megráncosodni, és az ajkakat összeszorulni vékony vonalba, vagy lefityegni széles bámészkodással…
Itt volt a pillanat, amikor mindenki mozdulatlan zsibbadtsággal mered meg helyén, és a csendben hallani a hóhér izmainak ropogását, amire ez az ember különösen büszke volt. A bajusza ruganyosan megnyúlt – mintha csápok nyúltak volna előre e pillanatban, és a pallos lecsapott egy fehér nyakra, amelyet a hóhér elébe fektettek. A csont recsegett, a vér felszökkent és a tömeg hangosan felsóhajtott, felhördült vagy felsikoltott:
– Jaj!
A pallos egyszerre elvágta a főt törzsétől. És a hóhér undorodva lépett hátra a szökellő vérsugártól. Csak a zsírral etetett bivalybőr csizmája lett véres, azt beletörölte a szalmába. A legényei feldobták az emelvényre az előre elkészített ládát, amiben a holttestet eltemetik. A hóhér kinyújtotta kezét a legurult főért. Felemelte a hajánál fogva, és parancs szerint arcul ütötte. Szép fiatal nőé volt a fej. A hóhér hosszadalmasan nézegette, elölről-hátulról. A csavarintott bajusza mozgott heves lélegzetvételénél. Aztán a földön heverő tarisznyába dobta be a fejet, a köszörűkő és reszelő mellé. A holttest fej nélkül került a koporsóba.106 A legények elsiettek vele a temető árkához, a mester ezalatt a bírákkal számolt el. Megharapdálta a fizetségbe kapott Zsigmond-húszasokat, és miután így meggyőződött valódiságukról, csendes és hosszú lépésekkel elindult hazafelé, a tarisznyával a nyakában. A pallost egy bőrtokban a vállán vitte, és ügyet sem vetett arra, hogy a szembejövők ijedten kitérnek előle. Régi hóhér volt már, az apja is az volt, meg talán már a nagyapja is. Elfelejtette, hogy szégyenkezni kell a mestersége miatt.
*
A város végén, ahol a hóhér lakott, nagy, farkasfogó ebek örvendezve ugrálták körül a mestert, és nyalogatni kezdték a hátán lógó tarisznya bőrét. A hóhér az ebek közé rúgott, és belépett a házba. Az arca mintha valami változáson ment volna keresztül azon idő alatt, amíg lehajtott fővel bandukolt hazafelé. A durva vonások megszelídültek, a lapos homlokról eltűntek a komor ráncok, és az apró szemek szomorúan néztek a földre. Egy bánkódó, deres fejű férfiúnak látszott a hóhér, akit valamely szomorúság ért a közelben. A pallost a sarokba állította, és a tarisznyájából előszedte a nő fejét, akit ma kivégzett. A vér már megszáradott, és az arc már halotti arc volt – vértelen, mozdulatlan, nyugodt, szenvedélytelen arc, éppen olyan, mint azoké, akik természetes halállal haltak meg. A barna, hullámos hajat kisimította a márványhomlokból, a meredt szemhéjakat lenyomogatta, és az elfehéredett ajkakat összezárta. A fül kicsiny volt, és benne két kígyót ábrázoló függő lógott. Az orr egyenes volt, és bizonyára eleget remegtek a vékony, áttetsző cimpák a szenvedélytől. Az ajk, amelyet előbb bezárt a hóhér, észrevétlenül felnyílott, és a bal szemfog kivillant, mintha az ajkat harapná a fog. És ettől nyomban különös kifejezést öltött az egész arc, valamely tréfás, kacér, várakozó, biztató kifejezést. A halott asszony feje kacérkodott hóhérával.
A hóhér lehajolt, és csendesen megcsókolta a halott asszony ajkát. Máskor úgyse juthatott volna e csókhoz. A nő, amíg élt, a bányagróf felesége volt, és bűne az volt, hogy az urát megölte.
A hóhér nehéz, vert aranytálat vett elő a sarokban álló ládából, és a fejet arra helyezte. Alkonyatig mindig nézte, amíg a legények megjöttek,107 és arra kérték, hogy a kivégzett asszony ruháját ossza szét közöttük. A nagy, villogó szemű ebek ott ólálkodtak az ajtó körül, és a kilépő hóhér csizmáját kezdték nyalogatni.
*
Amikor az este leszállott, és az idő viharossá, fergetegessé lett, mint kivégzések után szokásos, és az istennyila néhányszor becsapott a városkába, a hóhér pár kupa vörös bort öblített le a torkán. A levágott főnek is adott inni, és csendesen, mormogva biztatta:
– No igyál, te szegény.
A mécses hosszú lánggal égett a házban, és a ház körül úgy pattogott az őszi eső, mint a sörét. A hóhér a medvebőrön hevert, és nyitott szemmel hallgatta a kutyák ordítását. Az udvaron álló vén vadkörtefa szinte nyögött, sivalkodott a szélben, és a vihar úgy zúgott végig a tájon, mintha vasas kocsik görögnének a mezőkön. A hóhér felemelte a kupát, és a vörös bor lecsurgott szája szegletén.
– Szép asszony, csókolj meg – mondogatta tréfásan, de a halálfej még mindig nem mozdult meg.
Éjfélnek kellett ahhoz lenni, hogy a levágott fej felnyissa a szemét, és a hóhérra meredjen. A hóhér talpra ugrott, és két kezét kinyújtotta, mintha a levágott fejet riasztaná el magától.
– Mit akarsz? – kérdezte.
A fehér ajkak megmozdultak.
– Vigyél a temetőbe – mondta a fej.
– Onnan elvisznek az ördögök – felelt a hóhér.
– A pokolba kell menni – felelt a fej. – Ott várnak engem. Valaki vár ott. Vigyél a temetőbe, ahonnan elvihetnek az ördögök.
– Ki vár téged?
– A szeretőm vár, akit a múlt éjjel kerékbe törtél. Aki miatt az uramat megöltem. Ő vár engem egy tüzes kút fenekén, és hallom, hogy hív. Ott együtt leszünk a világ végezetéig.
– Pedig azért hoztalak magammal, hogy ne jussál a pokolba – mondta a hóhér. – Megszántalak, mert szép vagy, fiatal vagy, nekem tetsző vagy. Maradj itt. Én leszek a szeretőd, ide nem jönnek az ördögök, mert a kutyáim lehúzzák őket.
– Vigyél a temetőbe – ismételte a fej.
A hóhér haragjában arcul ütötte a főt, hogy nyomban megcsókolja.108
– Ne haragudj rám. Részeg vagyok. Többé nem bántalak. Maradj csak itt nálam. A szeretődet, azt a nyurga katonát úgyis alaposan összetörtem. Nem maradt annak egy ép csontja sem. Haragudtam rá, mert a tied volt. Lassan és élvezettel bántam el vele.
– És mégse jajgatott, mert tudta, hogy utánajövök – felelt a fej.
– Nem jajgatott a kutya, pedig ha csak egy jajkiáltást tudtam volna kicsikarni belőle, megbocsátottam volna neki. Szégyelltem magam, mert a népek már a fejüket csóválgatták. Nem ér az olyan kivégzés semmit, ahol a bűnös nem kér kegyelmet.
– Az én szeretőm boldog volt, mert értem szenvedett. Vigyél a temetőbe. Már érzem, hogy az ördögök felhányják értem az egész temetőt. A sírokat feltépik, s engem keresnek. Fejetlen testemet tüzes vassal szurkálják, és együtt bömbölnek a viharral, mert a fejemet nem találják.
– A te drága fejedet – suttogta a hóhér, és megsimogatta az arcot. – Te az enyém maradsz. Te voltál a legszebb, a legkívánatosabb, a legdrágább minden asszony között, akinek fejét vettem. Te voltál a leggonoszabb, a legbűnösebb – a legdrágább. Kérlek, szeress engem.
A hóhér letérdepelt a halott asszony feje elé, és a kezét összekulcsolta. A fej pedig csendesen megingott helyén:
– Már nem szerethetlek, mert mást szeretek. Azt szeretem, akiért meghaltam. Én más vagyok, én jobb vagyok azoknál, akiknek fejét eddig házadba hoztad. Ugye, a rossz asszonyok nem kívánkoztak el innen tőled, midőn a fejüket hazaloptad? Ugye, mindegyik itt maradt szívesen, hogy ne kelljen a pokolba menniök? Ugye, viszonozták csókjaidat, amelytől az eleven nők úgy irtóznak? Ugye, mosolyogtak rád, midőn megsimogattad őket? A házasságtörők, a cédák, a gyújtogatók, az elvetemültek, ugye, mind viszonozták a szerelmedet? Buján nevettek a bujálkodók, és visongtak a feslett erkölcsűek? De én más vagyok, én jobb vagyok. És ezért nem fogod majd a fejemet sohasem a kutyáknak dobni, ha egykor meguntál, mint a többiekét. Üss, taposs reám, tépjed a hajam, de én mégse szeretlek. Csak őt szeretem, ott, a pokol legmélységesebb mélyében. Eressz hozzá.
– Hát gyere a pokolba! – kiáltott fel a hóhér.
A hóna alá vette a levágott főt, és kilépett a házból. A villámok bevilágították a fekete éjszakát, és a vihar már csak a messziségben bőgött. Hosszú lépésekkel ment a hóhér a temető felé. Útközben még marasztalta az asszonyt.109
– Odalent égni és jajgatni fogsz, mert nem sajnálják ám a tüzet az efféle menyecskéktől.
– Ott lesz, akit szeretek.
– Az ördögök kitépik a hajad, és a szemedbe tüzes vasat szúrnak.
– Nem fog fájni.
– A testedet kígyók és békák lepik el, és fehér válladat denevérek tépik.
– Jobb lesz az neki, mint ha a te legényeid csúfolják meg.
– Megérdemelnéd, hogy még egyszer levágjam a fejed – mondta dühösen a hóhér, és miután éppen elérte a temetőt, a fejet vad haraggal dobta el a gazzal benőtt árokba. Mintha kacagás hallatszott volna e percben az árokból. A megszabadult asszony kacagott, vagy a veszekedő ördögök.
– A leggonoszabb nő volt ez – mondta a hóhér, amint hazafelé ballagott.
(1909)110
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
