Lengyel felhők
Lengyel felhők
A Kárpáton túl, ahol a Poprád már átadja pisztrángjait a lengyel vizeknek, mint a jó kereskedő elszállítván portékáját a megillető helyre, különös alakú, szinte magyaros udvarházakat találunk a falvakban, városkákban. Mintha nem is idegen országban járnánk, hanem valahol a magyar felvidéken, Eperjes vagy Beszterce tájékán. Ócska udvarházakkal van megrakva a lengyel határ, amelyeknek a kapuján ráismerünk Ulászló király címereire. Még a kutyák is, amelyek a nyitott kapus, tágas udvarokon ugrándoznak, a magyar juhászkutyának testvérei. A férfiak arca pedig mind ismerős. Mintha már láttuk volna valahol ezeket az arcokat. Egyiket Kassán, a másikat Lőcsén. A bajuszok, a hajak, a szemek magyar jellegűek. Nem csoda, hisz a lengyel királyok óta annyit érintkezett a két nemzet, hogy eltanulták egymás sajátságait. Azok a barnapiros férfiarcok, lecsüngő bajuszok és komoly-vidám szemek a Báthori Zsigmond vitézeiről másolvák. Még a ruházatban is hasonlít a két nemzet egymáshoz. Az égbe nyúló Kárpát a fellegekig nyúlva jelenti a magyar határt, de a Kárpáton túl még következik egy jó darab Magyarország. Csak éppen hogy a száját ne nyissa fel az a sok daliás magyar ember. Mert akkor éneklő lengyel szó hangzik a bajuszok alól.
No meg az asszonyainkat sem tudták utánozni.
A lengyel nőt nem lehet összetéveszteni a magyarral. Az asszonyok képviselik itt a szláv típust. A világos szemeket kárminnal pirosított orca környékezi, és a nyakak, vállak, keblek jelentik, hogy a nők itt puhábbak, lustábbak és érzékiebbek. Livinben például ritkán mosakodnak az asszonyok, alsószoknyában heverésznek naphosszant, de az arcukat mindennap megfestik.
Livin – a Livinskiek ősi fészke, amelyet a hagyomány és ócska papirosok szerint még egy Ulászló adományozott a családnak – éppen olyan, mint egy felvidéki magyar falu. Hosszan nyúlik el a fennsíkon sárral202 tapasztott házaival. Csűrök és górék állanak a szérűskertekben, a templom tornya a fennsík ködébe burkolózik.
A falu közepén az uraság háza. Régimódi, földbe búvó falaival, keskeny ablakaival, amelyekről a vaskosarat már régen eladták a ház régi gazdái, szalmával foltozott zsindelyfedelével, amely mindig párolog, nem valami vidám látvány. De ebben a faluban mégiscsak a legszebb ház. Még címer is van rajta.
Rovatos cselédek mászkálnak az udvaron, akik még a jobbágyság korából maradtak itt, és az oldalvást meghúzódó cselédházak előtt piszkos gyerekek játszadoznak. A ház úri büszkesége egy öreg, fogatlan vizsla, amely az ámbituson, egy rongyos szűrön haldoklik már esztendők óta. A Livinskiek sajnálják a megváltó golyót a vén vizslától, babonásan ragaszkodnak hozzá, mintha uraságuknak végleges eltűnését féltenék a vizsla elmúlásával.
A legöregebb Livinskinek reggelenként a legelső gondja a vén vizsla. Amikor rongyos bekecsében, papucsban kilép a házból, öreg kezével legelsőbben az öreg kutya fejét tapogatja meg.
– Hogy aludtál, Wanda? Öreg cimbora, mi már csak megvárjuk egymást. Aztán jöhet utánunk az özönvíz.
Azonkívül nagy becsben tartják a háznál a pókhálókat, mintha az ősiség jele volna a sok pókháló. Bútorok, ha megrokkannak, nyomorékon is helyükön maradnak. Mert úgy szép a bútor, ha minél öregebb. Csak a képekről verik le néha a port. Hadd lássanak az ősök onnan a falakról. Kár, hogy nincs sok látnivalójuk.
De most mégis akadt látnivaló. A kis szepességi lány, Gábriel Annuska, akit a lakodalmáról szöktetett el a legöregebb Livinski az unokája számára Béláról. Akkoriban a borovicskafőző Gábriel volt egyik leggazdagabb embere a Szepességnek. Az öreg Livinski úgy érezte magát a szöktetésnél, mint hadnagy korában Krakkóban, mikor az utolsó aranyát tette fel a kártyára. Az utolsó arany mindig elveszett eddig. Vajon elvész-e ez a legutolsó arany is?
Livinbe érkezve, az öreg leugrott a bakról, és előkiabálta a cselédséget. Körülbelül egy tucatnyi inasnak kellett volna előrohanni, ha hallgatnak az öregre. Így csak egy öreg, púpos paraszt jött elő, akinek kevélyen odavetette a gyeplőt Livinski Kázmér.
Aztán bedugta lisztes fejét a kocsi ernyője alá:
– Nos, hogy vagytok, gyerekek?
A kis Gábriel Annának csak cinkét fogott orrocskája látszott ki a203 kendőkből. A fiatal Livinskit is megviselte, összetörte az éjszakai utazás. Talán szép fiú volt egyébkor. De most sápadt volt az izgalomtól, és a foga vacogott a hidegtől.
– Talán még meg sem csókoltad? – dörmögte a fülébe szemrehányólag az öregember.
Az unoka elhárító mozdulatot tett:
– Isten mentsen, amíg nem engedi…
– Te pulya! – zörgött az öreg. – Hát már ezt is nekem kell csinálnom helyetted?
Ruganyosan, egy régimódi gavallér finomkodásával nyújtotta a karját Gábriel Annának. (Az öreget megfiatalította a szöktetéssel járó izgalom.)
– Kedves menyasszony, gyere, megmutatom neked a te birodalmadat, ahol ezentúl te leszel a koronás királynő. Néked engedelmeskedik itt mindenki azokon a földeken, ameddig nefelejcskék szemed ellát. Sőt még tovább is. Úrnő leszel, nemesasszony leszel. Ha majd visszaállítjuk a lengyel királyságot, a fiad nemes testőr lesz az udvarnál. Hát először is itt van a mi régi családi kutyánk, a Wanda… Wanda, bemutatom neked ezentúli úrnődet, parancsolódat.
A vén kutya hunyorított vak szemével, és alázatosan megnyalta a Gábriel Anna kezét. A kis szepességi leány elmosolyodott, és azt mondta:
– Itt minden érdekes.
Az öreg Livinski bókot vélt hallani, és még jobban nekitüzesedett.
– Jer, lelkem, lépj be a mi őseink házába. Királyok és királynők lépkedtek át valaha ezen a küszöbön. És most eljött az idő, hogy újra egy királynőt fogadhat magába a régi lak. Hej, ősök, régi Livinskiek, ébredjetek fel. Nyissátok ki jól a szemeteket. Ismét királynő lépett a Livinskiek ősi hajlékába. III. Kázmér, VII. Szaniszló és te is, öreg hercegünk, Lubomirski úr, emeljétek le büszke fejetekről a tollas kucsmákat. Gábriel Annuska, fogadd el ím tőlem a Livinskiek koronáját!
Miután a koronát nem találta hirtelenében az öreg, zavartan mormogta:
– No, ezt majd holnap!
Addig is nagyot csókolt a leányka kezére.
Végigmentek a régi ház poros szobáin, és Gábriel Annuska mosolyogva sóhajtotta:
– Istenkém, milyen jó lesz itt takarítani!204
Talán mindjárt hozzá is látott volna a takarításhoz, ha az öreg megengedi.
– Fékomadta! Bizony nem arra való a te virágszirom kezed, hogy a porban turkáljon. Mire való akkor a cselédség? Majd a cselédeknek megparancsolsz mindent, és a halálfia, aki nem engedelmeskedik neked, drágaság. Aztán nézzed, lelkecském, a mi asszonyaink nem arra valók, hogy dolgozzanak. Hál’ Istennek, van itt még kéz, amely helyettük a munkát elvégzi. Az csak nálatok szokás, ahol a férfiak nem tudják megbecsülni az asszonyokat. Nálunk a nők, gyermekem, egész nap a tükör előtt ülnek, és sorban felpróbálgatják az ékszereiket.
Gábriel Anna könnyedén elpirult:
– Nekem nincsenek ékszereim, bácsi!
Az öreg szélesen nevetett.
– Te kis golyhó, hát minek volnának neked ékszerek? Van a Livinski családnak annyi ékszere, hogy akár három asszonyt feldíszíthetne vele. És az a sok ékszer mind a tied lesz. Egyiket felteszed, a másikat leteszed, így fog menni egész nap. Sohasem találsz két egyformát az ékszerek között. Itt van mindjárt az első családi darab, fogadd szívesen.
Egy fekete Szűz Mária-kép függött a falon. Egy színes kövű gyűrű volt a képre akasztva. Az öreg könnyű szívvel levette a gyűrűt, és a vonakodó Gábriel Anna ujjara húzta.
– Ez a Mária-gyűrű a mi talizmánunk. Minden ősanyánk azt viselte az ujján. Most már te is Livinskiné vagy. Hej, csókoljátok meg hát egymást!
Az unoka, a fiatal Kázmér, ott kullogott a háttérben. Az öreg a mentéjénél fogva előrángatta:
– Gyere már, mert megharagszom – dörmögte a fehér bajusza alatt.
Öreg kezével addig tolta, húzta a két gyermeket egymáshoz, amíg Gábriel Annuska csendesen így rebegett:
– Mindjárt… Csak előbb behunyom a szemem.
Elcsattant az első csók. Pirosak tőle mind a ketten, mintha vétkeztek volna.
De kivörösödött a nagyapa arca is. De az ő orcája pirossága már csak a téli alkonyat pirosságához hasonlít, amelyet borházak előtt lát az ember. Nevetett, és egészséges fogai kivillantak.
– Az én időmben ez gyorsabban ment… Nem baj, no. Akkor még mindenfelé tengelyen jártunk, nem pedig vasúton, hát azért siettünk. Most pedig csak nézegessétek itt tovább a régi képeket. (Kázmér, el ne205 felejtsd a családi bibliát megmutatni!) Én majd átugrom a paphoz, Honyeczki barátomhoz. Egy óra múlva akár meg is esküdhetünk a templomban, amelynek e család volt mindig a kegyurasága.
A két gyerek egyedül maradt. És akkor nagyon elszégyellték magukat az előbbi csókért. Kázmér az egyik ablakhoz állt, Anna a másikhoz, és lopva egymásra pislogtak.
Magában mind a kettő azon fohászkodott: bár jönne már vissza az öreg. A látóhatáron könnyű őszi felhőket hajtott a fennsík szele.
(1910)206
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
