A hajnali gavallér
A hajnali gavallér
Bomladírozi úr felvette a nőhódító kabátját, és elment a hajnali misére, hogy körülnézzen a város szépei között.
Voltaképpen más neve volt valaha ennek a korán kelő gavallérnak – egy hegyes nyelvű csipkeverő leány nevezte el ilyenformán, amikor a templomajtóban hátulról megcibálta a szoknyáját:
– Ne bomladírozzon az úr! – szólt a csipkeverő leány fullánkos hangon, mire a hajnali misék gavallérján valóban rajta ragadt a Bomladírozi név. Ezen a néven ismerték az Angyal-zugban, a Róka-zugban és a Sas-közben, ahol a kalandok után áhítozó gavallér megfordulni szokott. (Persze, hiába, mert a lányok itt már csak nevettek bakkecske fején, valamint különös sántaságán.)
Hajnalban, adventi sötétben, amikor a hulldogáló havat sem látni, csak hideg csókjait érezni a nyakszirten meg a homlokon: babonásabbak a lányok, mint például a varróasztalkájuk, a hímzőrámájuk, a varrógépük vagy a harisnyakötésük mellett; – a konyhában pláne nem félnek, mert minden konyhában akad egy nagy kés, amely már elvágta a csirke nyakát… Hajnalban, mondom, amikor az imént abbahagyott álom tollpihéi még megtalálhatók a hajzatban; – amikor a kézilámpás csak annyit mutat meg a gyalogútból, hogy azon egy férfiláb nyomát lehet észrevenni; az imént aludni tért bakterét vagy pedig valamely imbolygó korhelyét, akit a harangszóra megszállott a lelkiismeret, vagy pedig a kocsmáros kivetett a hóba – amikor az ócska deszkakerítések, mély kapuk és nyurga tűzfalak mellől nem mind takarodtak el a kísértetek, különösen a tavalyi holtak nem akarnak sehogy se beleegyezni, hogy most már ezentúl nekik a temetőben legyen a lakásuk: – hajnalban a legdalosabb és a legpajkosabb csipkeverő leány is érez némi szorongást, amint a templom felé menne… Be jó volna már a szenteltvíztartóba nyúlni, mielőtt valamelyik utcasarokról előlépne nőhódító kabátjában a kecskeképű ember!41
Milyen is volt az a nőhódító kabát?
Minden gavallérnak van valamely olyan kabátja, amelyben körülbelül ellenállhatatlannak hiszi magát. Rendszerint meghagyja, hogy ebben a kabátban temessék el, ami bizony nem mindig sikerül a kapzsi örökösök miatt.
A hajnali gavallér kabátja olyan nagy utazóköpeny forma volt, amilyenben a múlt századokban utaztak azok, akik napokig vagy hetekig a kocsi üléséhez voltak kötve. Szárnyai voltak a kabátnak, mint az útszéli varjúnak; az utazó elvihetett magával a köpenyeg alatt akár két-három nőre való gondolatot is, aminthogy negyvenedik évén túl azért visel terebélyesebb kabátot a legtöbb férfi, hogy elférjenek alatta a különböző nők kerekded vagy karcsúbb emlékei. És a köpenyeg sarkig ért, hogy maga után söpörhesse az élet avarját. Csak éppen a temetőbe nem volt tanácsos ilyen köpönyegben menni, mert annyi gizgaz, lehullott fagally kapaszkodott a köpönyeg sarkába, hogy az ember bízvást hihette, hogy a holt nők nyúltak ki karjaikkal a köpeny gazda felé.
A hajnali gavallérnak azért volt szüksége erre a köpenyegre, hogy ruházata fogyatékosságát eltakarja. – Szegény ember volt a hajnali ember, nem tellett neki mindig jól szabott nadrágra meg kabátra – ezért nem is mehetett akármikor az utcára. A hajnali sötétség kedvezett neki.
Rendszerint az Angyal-zugban lappangott, ahol nappal is kevesen járnak, hát még ilyenkor, hajnalban. Úgy húzódott meg, mint valami kocsmai cégtábla, amely a jámbor utazóhoz van címezve. Figyelte az ellenséges éjjeliőr távolodó lépteit… Mennyi gondja, baja volt ezekkel a nehezen búcsúzkodó léptekkel. Szenvedélyes bakter volt itt, szerette volna, ha az éjszaka, az ő élete, örökké tartana. Figyelte a korhelyek ingadozó lépteit, amelyek mindenféle ürügy alatt megállottak itt-ott a kerítéseknél, kapu aljában, utcasarkokon, hogy még egy darabig ne kellessen hazamenni a félelmetes otthonba, ahol bizonyára a Betegség üldögél az ágyak szélén, mint valamely könyörtelen látogató. Szinte sóhajtanak ezek a léptek, amikor nagy nehezen mégis eltökélik magukat arra, hogy káromkodva bevágjanak egy-egy kaput maguk mögött. És az igazi dörmögés akkor kezdődik igazán a házak belsejéből, mert a korhelyek a nóta42 mellett rendszerint elfelejtenek gyufát venni magukhoz, amellyel otthon gyertyát gyújthassanak. A ledobott kabátok és nadrágok találomra választanak helyet.
De valahogy sikerült kivárni az utolsó korhely búcsúkáromkodását is a hajnali gavallérnak. Most már bizakodva figyelt fel, ha újabb lépéseket hallott…
– A Róka-zugból jön Evelin, a hercegkisasszony! – monda magában a köpenyeges, amikor valóban feltűnt egy kézilámpa szentjánosbogara, amely tévelygő tapogatózással kereste az egyetlen igaz ösvényt e földi életben.
A kézilámpáshoz barna horgolt kesztyű, a nagymama ólomszínű kendője, a rezgést darab időre felejtett szoknya és kattogó papucs is tartozott, amely papucs a hóban is talált mindig egy-egy követ, amelyen a maga nótáját kikopogja. A papucs bolondos jószág, szeret kopogni olyankor is, amikor erre nem sok oka volna. Ez volt Evelin, a hercegnő, egyébként csipkeverő leány, aki bár napközben nehéz munkával kereste kenyerét, hajnalban felkelt, hogy a misét ne mulassza.
A harang éppen megszólalt, a csipkeverésben piros párázatot szerzett két leányszem még buzgóbban kezdte keresni a lábnyomokat, amelyek a templom felé vezetnek, de még nem érezte meg senki… Ezért kénytelen volt elfogadni a hajnali gavallér kíséretét.
– Téged várlak, Evelin, mert tudom, hogy anyád nem szereti, ha az ablakon zörgetek, vagy pedig a kéményből beszélgetek hozzád. Mondd, Evelin, valóban olyan csúnya ember volnék én?
– Nagyon csúf – felelt a csipke verő leány –, mert éjszaka éppen azt álmodtam, hogy fogai elefántagyarakká növekedtek, nyelve pedig nagyobb lett, mint a tehéné, mert hazugságot eresztett ki a száján.
– Hát éppen azt akarom megmutatni neked, hogy nem is vagyok olyan csúf ember, mint ahogyan ti hiszitek. Íme, nézd, Apolló vagyok – monda most a hajnali gavallér, és szétdobta vállán a köpenyegét. A csipkeverő leány kezében reszketni kezdett a kézilámpás, nem tudta elég mélyen lesütni a szemét, a kecskebak arcú, sánta gavallér úgy forgolódott körülötte, mintha csárdást táncolna.
– Látod izmaimat? Amelyek egy bikát leütnének. Nézzed vállaimat, amelyek egy búzászsákot elbírnak, tekintsd meg mellemet,43 amelyen egy talyigát felemelhetnék, aztán mondd, hogy csúf vagyok.
Így pergett a szó a hajnali gavallér szájából, ugrándozott, forgolódott, fél lábon táncolt a csipkeverő leány előtt, a nagy köpenyeg pedig úgy lengett körülötte, mint a forgószél, amely mindjárt felkapja majd, és tovaragadja.
Evelin végre is a hóba dobta kézilámpását, a sötétben többé nem kellett látnia a megelevenedett ördögöt, és könnyen menekedésre vette az útját.
– Tudom, hogy holnap is eljössz, és én várni foglak – kiáltott a különös gavallér a lobogva menekülő leány után. De az se nem látott, se nem hallott mindaddig, amíg a templomig ért, ahol elvegyült rongyszagú öregasszonyok csoportjába, ahová a gavallér többé nem jöhet utána. Eleinte arra gondolt, hogy figyelmezteti ezeket a mindenre elszánt vénasszonyokat, hogy siessenek seprűkkel, csebrekkel és szemétlapátokkal az Angyal-zugba, ahol a hajnali gavallér más lányoknak is dicsekedve mutogatja táncát, de volt némi kajánság a csipkeverő leányban. Ha már ő átesett a hajnali gavallér támadásán: szenvedjenek más nők is tőle…
Ha ugyan szenvednek! – gondolta magában, amikor egy elfeledett és így láthatatlanná válott szentképnek meggyónta a titkát.
A harangszó megint megszólalt, és bár Evelin erős fogadalmat tett magában, hogy mindaz ideig, amíg hírét nem hallja, hogy a bakterek és más elszánt éjszakai emberek ellátják a baját a különös udvarlónak, kidugta lábát a pokróc alól.
Napközben több barátnőjét felkereste az Angyal-zugban, de csodálatosképpen egyik se beszélt arról, hogy különösebb kalandja lett volna a hajnali misére menet. Pedig a leányok az ilyesmit nem szokták és nem tudják eltitkolni… Hallgatott Masa, a hímzőnő, aki már fiatal korában okulárét viselt; – nem szólott a kis ingvarrónő, aki a városrész minden pletykáját a gyűszűjében tartotta eldugva; – sőt még a hosszú orrú bábaasszony sem tudott a hajnali gavallér garázdálkodásáról, pedig ennek az asszonynak elég volt kinézni az ablakon, hogy megtudja, mit főznek az egész utcában. Evelinben ketyegett az a kis óra, amely minden nőben fel van húzva, amikor valamely titkot rejteget. A torkában dobogott a szíve, amikor legjobb44 barátnőinek sejtelmük sem volt arról a hallatlan kalandról, amely vele történt. És volt ereje a hallgatáshoz.
… Miután senki se tudott arról, hogy a hajnali gavallér bő köpenyegében az Angyal-zug sarkán várakozik, Evelin nemcsak a lábát dugta ki a pokróc alól, hanem ki is szállott az ágyból, mielőtt a harangozó rákezdte volna a verset.
A hajnali gavallér ott várt az utcasarkon. Evelin most már kíváncsian ment feléje. Vajon mit fog mondani a mai hajnalon a különös udvarló?
(1926)45
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
