Borkereskedelem
Borkereskedelem
Szlankamenka Emíliának az volt egyik nevezetessége, hogy a férfiakat olyan kabátokba bújtatta, amelyeknek az ujja vége be volt varrva, a kezüket erőfeszítéssel se tudták keresztüldugni a kabát ujján.
– No, szép maszk – mondta Szlankamenka Emília mustos nevetéssel, amikor a férfiakra sikerült felsegíteni az efféle kabátokat, amikor azok hirtelenében tovább akartak menni, hogy újabb gazságokat kövessenek el (mert Emília véleménye szerint a férfiaknak nem jár egyeben az eszük, mint nők ellen tervezett merényleteken. – Nem is férfi, aki nem ilyen – mondta Emília melankolikusan.) Persze, nem mindig a férfiak tulajdonában lévő kabátokat, felöltőket, überáhereket varrta be titkon Szlankamenka, egy olasz származású nő, aki a Balaton környékén, a kisőrsi szőlőhegyen asszonyság létére először kezdett foglalkozni komolyan borkereskedelemmel, bevarrta Szlankamenka azoknak a kabátoknak az ujjait is, amelyeket gyanútlan vendégének házánál kölcsönbe adott, hogy a vendég kényelmesebben érezhesse magát. Volt például egy hamukék, térdig érő, piros virágos, török sláfrokkja, amely szabásánál fogva jóformán minden férfitestalkatra illett, derekán függönyzsinórral kellett megkötni, és andalgó dohányfüstszagot árasztott magából, mintha ebben a sláfrokkban csak szűzdohányt pipáltak volna a férfiak, és életük oly nyugodalmasnak látszott, mint a holdvilágos este a tó mellett. Ennek az ártatlan, ámbituson való üldögéléshez vagy hűvös bőrdíványon való heverészéshez teremtett hálóköntösnek az ujjait is bevarrta néha Szlankamenka, hogy a sláfrokkban otthoniasan elhelyezkedett úriember azon vette magát észre, hogy kezével tehetetlen. – Régebben, amíg tapasztalatlan és ostoba voltam, megelégedtem azzal, hogy lábzsákot húztam a férfiak lábára, olyan lábzsákot, amilyent télen a szánkóban szokás viselni – mondta szelíd mélabúval386 Szlankamenka. – Becsületszavukat vettem a férfiaknak, hogy nem tolják le a lábzsákot, de nem volt olyan férfi, aki a szavát megtartotta volna.
Így tehát nem csodálható, hogy Piricsi, aki mindig olyan cifrálkodó férfiú volt, mintha abban a negyedórában jött volna egy jelmezbálról: ugyancsak derekára kapta az elvarázsolt sláfrokkot, miután jól kihazudozta magát arról a körülményről, hogy már évek óta leghőbb vágya volt Emíliával személyesen megismerkedni, miután virtusairól a Tiszántúlon is hallott. Piricsi, bevallása szerint, üzletember volt, foglalkozott vétellel és eladással, miután „ez a korrupt magyar élet” lehetetlenné tette, hogy az ember gavallér módjára élje végig a kiszabott esztendőket. – Még csak negyvenesztendős vagyok, és egymillió forint árú lányt adtam férjhez, anélkül hogy magamnak eszembe jutott volna a házasság – mondogatta társalgás közben Piricsi, hogy mélyebb bepillantást is engedjen lelkivilágába. – És így akar élni továbbra is? – kérdezte egy napfényes téli délben Szlankamenka, amikor Piricsi a fentebbi állítást megkockáztatta. (Legalább alkonyatig várt volna a hosszúbajszú, aki bajusza kipödrése előtt gyufaszálakat helyezett el a bajusz szálában, hogy a gyufaszálaknak helyén apró horgocskák keletkezzenek eltávolításuk után. De nem; ő már fényes délben is hazudott.)
– Így akar élni továbbra is? – kérdezte alattomos nyájassággal Emília, és néhány perc múlva belebújtatta Piricsit a sláfrokkba, amelynek ujjai be voltak varrva. Piricsi, mint ez már régi szokásuk azoknak a férfiaknak, akik a késszúráson, pisztolylövésen, hamis eskün, átkozódáson, fojtogatáson kívül még az ujjatlan hálóköntöst is csupán kedveskedésnek számították, nevetve felkiáltott: – Akasszanak fel, ha valaha ilyen módon kellett volna vezekelnem egy nő szerelméért. Azt már megértem, hogy utánam lőttek a dámák, amikor ellovagolni akartam, de az efféle rabságot talán az amazonok óta nem találták ki. – Incselkedő mosollyal csókra termett ajkán (amelytől a betyáros káromkodás is jólesően hangzott némely nőknek), fűzőt és alsószoknyát bontogató furfangos tekintettel, amelyet a költők lélekbe néző pillantásnak is mondanak, bajuszpomádésan, mint egy borbély műhely, néhány fehér ragyával kiszívott tajtékpipaszínű, hetyke arcán, amelyet vallomása szerint több női csók ápolt, mint a gyóntatók stóláit, jóságos haramiakedvével ült tehát bevarrott387 kabátujjaival, mélyen egy nagyanyás karosszékben, mintha soha jobban nem érezte volna magát, mint Szlankamenka fogságában.
– Hát most beszéljen valamit azokról a nőkről, akiket férjhez adott, holott megtarthatta volna őket magának is? – vetette fel a kérdést a téli napon Szlankamenka Emília a kisőrsi szőlőhegyben, ahol egymagában lakott egy ódon nyári lakban, amelybe néhány vaskályhát is állított, kutyát, puskát tartott, a tapolcai báli meghívókat legfeljebb arra használta, hogy a kiskamra deszkahasadékait beszögezze velük. – Beszéljen valamely őszinte dolgot is, Piricsi úr, mielőtt nyélbe ütnénk a borvásárt, amely végett állítólag felkeresett. Ha igaz borkereskedő, nem pedig zsebtolvaj, betörő, hamiskártyás, gyilkos, akkor őszintén felelni fog nekem. Ha pedig mégis rosszban törné a fejét, akkor a vén süket vincelléremnek felírom a palatáblára, hogy hívja el a tapolcai csendőröket.
– Azt hiszem, úgyis ez lesz a nóta vége, mert nagyságodtól még nem távozott borkereskedő bilincs nélkül. Vagy a szívét, vagy az erszényét hagyta itt – felelt csendeskésen Piricsi, mert általában ismerte a nőkkel való bánásmódot. – Mondták nekem Tapolcán, hogy vigyázzak magamra, mielőtt elindulnék a borkereskedőnéhez, akinek eszét az egész Balaton-vidék tiszteli. Azt feleltem, hogy nekem már amúgy is mindegy, mert meg van írva felőlem, hogy amúgy is agyonvernek. Csak az a kérdés, hol és mikor. Legalább szerelem miatt haljak meg, ha már úgyis meg kell halni.
– Jól felelt – szólt Emília –, de a hároméves badacsonyimat mégse adom azon az áron, amelyet kínált érte.
– Én se adnám a nagyságod helyében. Inkább a Balatonba önteném, semhogy akasztófára való korcsmárosok kezébe kerüljön a finom bor, mert hisz ott amúgy is meghamisítják. Ha csak egy esztendeig megállnák, hogy ne adja el senki a borát Magyarországon, majd másképpen beszélnének a vevők. Megvallom, én nem is borvásár miatt jöttem erre a vidékre. Üsse a kő az örökös üzletet, szeretnék már egyszer olyan bort is inni kedvemre, amelynek ne sarkantyúzna az ára. Mit lophatok, mit kereshetek, mit csalhatok a boron? Az ördög vigye az egész borkereskedést, a szerelemnek élni is szeretnék már, mert maholnap negyvenesztendős vagyok, és a legszebb hölgyvilágot jóformán csak akkor láttam, amikor férjhez adtam. Azt hiszi, Emília nagyságod, hogy nem akartam néha félretaszítani a vőlegényt, hogy magam álljak helyébe a sekrestyében?388 Nincs boldogtalanabb pálya, mint a házasságközvetítő pályája. Érző szívvel születtem, boldogtalanná tettem magamat egész életemre, mikor nőket, férfiakat összepakliztam. Sohase mentem el a lakodalomra. A városvégén éltem, valami kiskorcsmában, a kovácsműhely közelében, ahol a kalapácsok csengését hallgattam. Így verték az én szívemet is, mint a buta vasat. De hát hagyjuk az érzékeny dolgokat. Mi az utolsó ára a kétéves badacsonyinak?
Szlankamenka Emília, bár borkereskedelemmel foglalkozott, darab ideig gondolkozva nézett maga elé.
– Mit is ajánlott utoljára? – kérdezte, mintha régen elfelejtette volna.
Piricsi, aki még a sláfrokkban is megőrizte férfiasságát, komolyságát, hidegvérét, bocsánatkérő tekintettel nézett Emíliára.
– Hogy befejezzem az élettörténetemet: olyan szerencsétlen házasságközvetítő voltam, hogy mindig azokat a nőket adtam férjhez, akikbe magam is szerelmes voltam, és törődtem a sorsukkal. Az esküvő előtt elbúcsúztam tőlük, örök szerelmet esküdtünk, megtartottuk a hűséget, leveleztünk titkon, vigyázok jövőjükre, keresztapaságot vállalok, az özvegyekre messziről vigyázok, az árvákat neveltetem. Sokfelé imádkoznak értem. Csodálnám, ha annak a bizonyos bornak az árában nem tudnánk megegyezni.
Emília most még inkább elgondolkozott a borkereskedő szavain. Aztán, mintha valami jeladást kapott volna gondolataiban, így szólt:
– Majd csak megállapodunk valamely árban, mert hiszen látom, hogy jóra való emberrel van dolgom. De hát mi lesz a szállítással, a fuvarral, a hajóval, a vonattal, a fuvarlevelekkel?
– Tessék csak rám bízni – szólt Piricsi, és Emília segítségével levetette a sláfrokkot. – Ha akarja, még férjhez is adom, bár a szívem megszakad.
Sok csínyja-bínja van a borkereskedelemnek.
(1929)389
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
