A MAGYAR FÉRFIVILÁG ISMÉT DIVATTÁ TESZI A JÓKAI-JELMEZEKET...
A MAGYAR FÉRFIVILÁG ISMÉT DIVATTÁ TESZI A JÓKAI-JELMEZEKET...
Tegnap láttam őt hosszú idők múltán ismét. Kopottas, de tiszta ruhája volt, mint azoknak az embereknek, akik önhibájukon kívül szenvedik a balsorsot. Éppen egy szegény, vak katonát vezetett át a forgalmas Körúton a túlsó oldalra, aztán udvariasan megmagyarázta a vaknak, hogy merre kell haladni a Rákóczi úton, hogy végül elérkezzen a Keleti pályaudvarhoz. A katona botját előretartva, csendesen tovább kocogott, azzal a biztos tudattal, hogy a Rákóczi út végén már várja őt egy másik udvarias úriember, aki majd átsegíti őt a Baross tér méhkasán. Ugyancsak a tegnap folyamán az sem történt meg, hogy öregasszonyt vagy gyermeket letaszítottak volna a pesti villamosról.
Tíz esztendő után, hogy az első infanterista bakancs rálépett a béke lakktopános lábára, végre visszalopakodik Pestre az a kis tánc- és illemmester, akit a férfiak közönségesen a mellényzsebükben hordtak, és a neve: udvariasság volt. Nagy dolog ez, a mai megélhetési viszonyok között, hogy az emberek kezdenek ráérni némi figyelmességgel lenni egymás irányában, úgy a trottoáron, mint a szalonban. Valamiképpen enyhült az a feszültség, amely a vesztett háború és vesztett forradalmak után a szétpattanásig vonta az idegeket. Már csak azok a szemek borultak vérbe a városban, amelyek a béke boldog éveiben is vészjóslóan szoktak forogni. A hangok majd apránként megtalálják azt a skálát, amelyen a régi józan európai emberek beszéltek. És mindinkább több hazafival találkozunk, aki szinte megnemesedett, megacélosodott az elmúlt évek zordonságaiban.
Valahogy kezd ismét szentebbé válni a magyarság és hazafiság érzete az emberekben, hogy azt olcsó, alkalmi sikerekért, hetivásáros előnyökért fitogtassák. Valahonnan ismét csak előbukkannak nemes jellemű, hazájukat életüknél is jobban szerető magyar emberek, akik a jelszavakon kívül egyebet tudnak szíveikben félig elpusztult magyarságukról, romba dőlt hazájukról. A harcok, tombolások után mind sűrűbben168 találkozhatni olyan magyar emberekkel, akik a régi szép világot juttatják eszünkbe. Könyvkereskedő barátom szerint sokan olvasgatják mostanában az úri magyar emberek közül Eötvös József báró Karthauzi-ját, ezt a legelmélyedtebb magyar regényt, amelyet a régi iskola szerint „bölcselminek” mondottunk. De Jókai, aki az elérhetetlen, örök ideálnak megmaradott magyarokról írt regényeket, sohase volt oly divatban, mint most, közelgő századik születése évében. Újra és újra előhívják a mai olvasók is Jókai halhatatlan erényű, utolérhetetlen jellemű magyarjait, holott már azt hittük, hogy a háborúban örökre hősi halált leltek a Kárpáthy Zoltánok és Baradlayak. Itt vannak ők ismét az olvasók szívének közepében, ugyanazok az ideáljai magyar nőnek és férfinak, mint hajdanában voltak. Az ő csodálatos hazaszeretetük ismét példa előttünk. És az utcákon, házakban, közhelyeken járva, mind mohóbban keresi szemünk az új Széchenyieket és Wesselényieket, akikről Jókai regényt írt.
Az a régi, szép, lovagias magyar ember van feltámadóban háborús sírjából, aki ifjúkori ideálja volt mindannyiunknak, akik 1914 előttről szakadtunk át ebbe a világba. Hiszen szinte természetes volt, hogy a magyar ember természetével nem egyezhető forradalmak – idegenszerűségekkel és idegenes nevű emberek haszontalan szereplései után: a nemzet visszatér szoborrá lett ideáljaihoz, a negyvennyolc előtti nemzeti regényhősökhöz, akik tulajdonképpen a második honfoglalói voltak a régi Magyarországnak.
– A régi Magyarországért! – hallatszik mind gyakrabban a szívekből felcsendülő hang zöld és fehér asztalnál.
Mire a jövő esztendőben Jókai Mór elérkezik születésének századik évfordulójához, megérkeznek az új honfoglalók, a régi Magyarország szentté válott alakjai, a Jókai-regényhősök, akik elhozzák a maguk régimódi divatját, hazaszeretetét, önfeláldozását, nemességét és finomságát, szép szomorúságát és szerelmét minden iránt, ami magyar.
(1924)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
