A tanítók májusa
A tanítók májusa
„A belvárosi virágkereskedésekben, ezekben az andalító nevű, valcer-emlékű boltokban, hol Karnevál, Ámor és Hymen trónolnak a pálmalevelek alatt, a legszebb rózsákkal vannak telve most is a kirakatok. Szemet és szívet gyönyörködtetnek, orrot csiklandoznak, kedélyt ringatnak a közelgő nyár virágai. Nincsen olyan gonosz ember, aki egyetlen pillantás nélkül tudna elhaladni a városnak e csodálatos boltjai mellett, ahol az ifjúságot, a kedves illatot, a drágalátos hangulatot árusítják…” – kezdte volna levelét nagyatyám, ha véletlenül még mindig jurátus volna Pesten. Valóban, magam is emlékezem, hogy milyen volt egykor a május Pesten. Látom őt még lófuttatásaival, delnőivel, gavallérjaival, jószagú utcáival – bár olyan régi emlékkönyvet kell felnyitni e május megtalálására, mintha a pesti árvizet keresné az ember a történelemben. A hölgyek ponzsi-szoknyát viseltek, az urak friss, világos ruházatot. Mindenki csinos, megifjodott, jószagú lett a városban májusban, még ha tömlöcben töltötte is a telet. Egy kedveskedő, gondtalan, jónevelésű város látszott itt. A belváros ezüstfejű kereskedői kezeiket dörzsölgették a frissen érkezett londoni és párizsi portékáknak. Az új női kalapokon szinte nizzai ibolya érzett. A felöltőknek tengersó-szaguk volt. A kalapok Londont látták. A harisnyát Lyonban szőtték. A fehérnemű annyi volt, mint a liba a mezőn. A cipőluxus megközelítette Párist. Szép volt itt mindenki májusban. A tavasz végigfütyörészett Pesten, mint egy szeretetre méltó gamin.
Ah, mily unalmasok e régi emlékkönyvek.
Mindent újra s elölről kell kezdeni, az élet könyvét az első laptól kell megtanulni s ha lehetséges, újjászületni. Úgy jártunk, mint a tönkrement jómódú emberek, akik szégyenkezve lapulnak a fal mellett. Csaknem minden elveszett a régi világból. Jeremiások ülnek itt összedőlt életük romjain. Alig látni valakit a régi boldog májusokból.534
Hogy még egyszer visszafordítsunk a régi pesti album lapjaira, ott látjuk a fővárosi tanítót például abban az alakjában, amelyben már a boldog emberek közé számított. Az igaz, hogy emberemlékezet óta közvélemény, sajtó, gyűlés, memorandum, vándorgyűlés, értekezlet, új polgármester, városatya, szervezkedés… minden a tanítók ügyét szolgálta Pesten, amíg nagy nehezen el tudtak vergődni abba a gondtalannak nevezhető állapotba, amely a háború előtti esztendőkben háziáldásként függött a legkisebb tanítóotthonban is. Megvalljuk, néha már azt hittük, hogy a pesti tanító olyan, mint a papzsák, telhetetlen. Minden esztendőben kértek valamit. Ha fizetési pótlékot nem szavaztak meg a részükre, építettek nekik új, egészséges iskolákat. Különösen a régi polgármester alatt ment jól a soruk a pesti tanítóknak. Csak ki kellett találniok valami új jogcímet, már javította ismét az anyagi helyzetüket. Szinte büszkék voltak már az autonómiájukra, az önmagától növekedő fizetésükre, a természetes korpótlékukra, az emelkedő lakbérükre, a kényelmes munkabeosztásukra és a végén csöndes, megelégedett pihenést ígérő nyugdíjukra. Nem múlott el nap, hogy a régi polgármester ne hangsúlyozta volna a pesti közoktatás nagy fontosságát. De agilis, buzgólkodó férfiak, a tanítóság vezérei sem engedték soha elaludni az érdeklődést az ügyek iránt. Csináltak segélyegyletet, kieszközöltek kölcsönt. S mint alapos emberek, gondoskodtak az eltemetésükről. Az úri kisasszonyok kezében szép hozomány volt a diploma, amelyet a főváros kinevezése is megerősített. Tiszta, gondtalan, művelt, hivatásuknak élhető úrhölgyek és urak nevelték a pesti polgárság gyermekeit a szellős iskolákban, ahol Bárczy képe díszlett a tanteremben.
És boldog májusokban reménykedő és izgatott fiatal hölgyekkel és fiúkkal volt telve a vén városháza környéke, akik kineveztetésüket vagy megválasztásukat várták. A tanítók és tanítónők esztendőnként megismétlődő városházi ostroma, a protektorok felkeresése az egérlyukban, a városatyák rohanása, a püspökök, érsekek, miniszterek, kegyelmes urak kilincselése a városházi ajtókon egy-egy szegény rokonnak érdekében, az újságírók lelkes kedve s a poros folyosókon izzó hangulat: olyanná tették a pesti tanítóválasztásokat, mint az élet követválasztását. A mandátum egész életre biztosította a megélhetést s végül a szép temetést. A választás eredményétől függött sok otthon boldogsága, reménységének valóra válása, szerelmek törvényesítése. Bolond volt az, aki ne akart volna pesti tanító lenni a régi világban.535
A nők felvették legszebb ruhácskáikat, legkedvesebb mosolyukat, s fáradhatatlanul mendegéltek a kenyérke után. A megválasztott tanító hosszú szárú pipára, feleségre, házisipkára tett szert, ő már megérkezett az élet biztos állomására. Kis házak szerzésén törték a fejüket, bútort vettek, rendes, zavartalan polgári életet kezdtek. „Légy tanító!” – hagyta a haldokló apa fiának.
Most nézzük meg mai alakjukban a régi fotográfiákat. Nézzünk reájuk, amint az elmúlt héten láttuk őket, elkeseredetten, haragosan, szinte kétségbeesve megélhetésük felett. A harminc esztendőn át építgetett tanítói jólét a háború negyedik esztendejében úgy összeomlott Pesten, hogy a nyomát sem találjuk az egykor megelégedettségnek. Amiért küzdöttek, gyűléseztek, küldöttségbejártak évtizedekig: a kikunyorált kis fizetésjavítások, a fogcsikorgatva elért nyugdíjak, a biztos megélhetésük, a lehetőségük, hogy nemes munkájuknak élhessenek – egyszerre semmivé lett. Az élet olyant fordult, hogy a tanítóság még lejjebb került a megélhetés lajtorjáján, mint ahol harminc esztendő előtt tartott. De lejjebb, még lejjebb!… Harminc esztendő előtt nem volt éhes ember Magyarországon, tehát a tanító sem éhezett. Ámde manapság senkinek sincs rendes betevő falatja. Hogyne koplalna hát a szegény tanító, akinek már a jó világban is csak akkor adtak biztos kenyeret, amikor mindenkit elláttak a városban.
Nem csoda, hogy az árvák, a minden szeretetet megérdemlő apostolok kétségbeestek lezuhant életükön, és pünkösd hetében ugyancsak nem tettek zabolát tüzes nyelvükre. Megszokták harminc esztendeig, hogy amit kértek a kultúra és a humanitás nevében, azt megkapták. Mert ők voltak a nincs-emberek akkor is, mikor már mindenki jóllakott. De most mindenki kér, nincsen olyan madár a városban, amely ne tátogatná a száját élelem után, az egész világ egy heroikus önfeláldozás, egy mártíri pózban áll a vértanúság máglyáján. Most már nincs sorrend, amely szerint előnyökhöz jutnak azok az emberek, akik a szellemi munkájuk után élnek. Most már az egész világ küldöttségbe járhatna a nagy Mindenhatóhoz, hogy vessen véget a rettenetes megpróbáltatásoknak. A középosztály úgy elesett ebben a csatában, mint az angol közmondás szerint: meghal az ajtószeg. Azért kisebb most a részvét s a szeretet a szegény tanítók igazságos ügye536 iránt, mint amilyent megérdemelnének. Gyász van, mindenki sír és szenved, egyik csöndesen, magában, a másik hangosan, jajveszékelve. De különös jutalom nem jár ki senkinek az elkeseredésért.
De azért csak adjanak meg a tanítóknak mindent, amit kérnek. És adjanak meg mindenkinek kérést és követést. Vissza kell valahára térni a szeretetnek és megbecsülésnek ebbe a világba, mert csak közös erővel, egymás megértésével bírjuk elviselni a még ránk várakozó rettentő viszontagságokat.
(1918)537
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
