Hogy tört ki a forradalom?
Hogy tört ki a forradalom?
Hock János hazafelé készülődött az Astoriából; este hét óra felé járt az idő, a józsefvárosi plébánián megszokták, hogy a plébános úr otthon vacsorázik.
Előzőleg egész délután együtt ült a Nemzeti Tanács Hock János elnöklése alatt. Meghányták-vetették az előző nap eseményeit. A pesti rendőrök jelentkezését a Tanács szolgálatára. A délután folyamán rossz hírek érkeznek a Zrínyi utcából. A forradalmi rendőrök egymás után jelentik, hogy a főkapitány igyekszik megakadályozni a rendőrség megbontását. Hátha gyakorlott keze meg találja most is a tegnap fogadalmat tett pesti rendőrök torkát szorítani, hogy beléjük fojtsa a lelkesedés szufláját?
Komor hangulatban folyt le a délutáni ülés.
Károlyinak sincs jó mondanivalója. József főherceg odafent a Várban körülbelül már nádorispánnak képzeli magát. (Ez volt megbízatása a királytól.) Hadik – bár gyakorlatlan ember – cselekedni kénytelen, ha valami tűz üt ki a városban. Utóvégre ő a miniszterelnök. Felel az ország és a főváros nyugalmáért. Csak az a reménység, hogy jó érzésű hazafi. Tán mégsem akasztat, ha erre kerül a sor. A sors kedvezésének mutatkozó körülmény, hogy a minden hájjal megkent Wekerle és a legvégsőre elszánt Tisza félre vannak téve az útból.
Ám a hangulat nem változik. Borúsan, gondokkal telten oszladozik a délutáni Tanács. Hock a kalocsniját keresi, Purjesz telefonoz a szerkesztőségbe, hogy mindjárt ott lesz.
Ekkor két postatiszt jelentkezik az Astoria portásánál. Hock elnök urat keresik.
A portás ügyes, lelkes ember. Négyesztendei katonáskodás után néhány napja került vissza hivatalába. Rajong a forradalomért. A postatiszteket hirtelen a távozni készülő Hock és Purjesz elé állítja.
A postatisztek röviden közlik a Nemzeti Tanács elnökével, hogy622 a pesti postások és telefonosok ma este gyűlést tartanak. A régi postáselnököt akarják megbuktatni. Új, forradalmi irányba terelnék a gyűlésező postásokat, ha a Nemzeti Tanács segítséget adna.
Hock Purjeszt kéri fel, hogy legyen segítségére a postásoknak, akik a rendőrök példáját akarják utánozni.
Purjesz kifejti, hogy Hocknak a személye varázshatással lesz az ingadozó postatisztek gyűlésében.
– Hol van a gyűlés?
– Rákóczi út 30.
Gyalog indulnak el. Most már hiába várja a vacsora Hockot a józsefvárosi plébánián. (Majd csak éjfél felé eszik egy kis tokányt az Astoria konyhájáról.) Purjeszt a szerkesztőségben hasztalan keresik munkatársai: október 30-a van. Komor felhők lógnak a Rákóczi út felett. A gázlángok kimerült arcú, fáradt léptű járókelőket mutatnak. Egy halálra kínzott város, amelynek az idegei sem éreznek. Gyötrött, keserű emberek ecetesen mosolyognak, mikor a forradalomról hallanak. Ugyan ki csinálja itt meg a forradalmat? Legyintenek s továbbmennek. A pesti polgár cipője, amelyet furfanggal és hatósági jeggyel vett el a fogvicsorgató susztertől: egykedvűen tapossa a sarat. A bérházak ablakai mögött bágyadtan pislog a családi lámpás. Vajon érdemes még élni? – kérdezi a hunyorgó láng a lesoványodott családoktól. Egyik-másik bolt ablakában bolondos Mikulás-figurák. Fehér szakállú bábuk, piros köntösben ördögök. Milyen furcsa, hogy az emberek nem felejtik el a napot, amikor ajándékot kell venni? Rongyos öregasszony, lerongyolódott gyermekei társaságában és segédletével, kínálja az esti lapot. A villamoskocsira felmászik az utas, mint egykor az Ararát hegyére tolongott az emberiség a vízözön elől. Színházba mennek fehér szoknyás nők, egész délután fésülködtek, bizonyosan tiszta fehérneműt vettek, kezüket megmosták, ruhájukat beillatosították. Az élet megy itt, a régi élet; nyomorultan, kábán, koldusan: kifesti arcát estére, mint egy megöregedett színésznő, aki még remél… Hátha felhangzanak még egyszer az egykori flóták, hegedűk? Csenevész bolti lány a belváros felől szorgalmasan rakosgatja egymás mellé cipőit, nem süti le szemét a vérmes arcú kupec elgondolkozó tekintete előtt. Kipomádézott, vállalkozóan csinosított cigányzenészek hangolják hangszereiket a kávéházak üvegablakai mögött. Bőrkabátos vidéki tétován bámul a Síp utca felé eltűnő női árny után. Minden járókelőnek más és más gond a kalapja alatt.623 Unalom és szegénység fakó fotográfiái, élvezetvágy mekegő bakkecskéi, távoli reménységek bárányfelhői és aznapi sikerek virágbukétái találhatók a kalapok alatt. Nem gondol itt senki a néhány óra múltán felzendülő forradalomra. Legfeljebb kését szorongatja az éhező a gazdagok gondtalan lustái után.
Ezen az estén történt, hogy a postások és telefonosok gyűlésén a józsefvárosi plébános megeskette a jelenlevőket, hogy a Nemzeti Tanács parancsainak engedelmeskednek.
Hock János beszélte nekem, hogy nem is gondolt előzőleg az eskü kivételére ebben a gyülekezetben. Csak néhány felvilágosító és biztató szót akart mondani az elégedetlen postásoknak. Beszélt szokott gesztusaival és tárogatóhangján.
– Valami ihlet szállott meg… Valamely kimagyarázhatatlan érzés jelentkezett bennem, amikor elhatároztam magam, hogy felesketem a gyülekezetet a Nemzeti Tanácsra. No, hát próbáljuk meg.
A telefonosnők, a postáshölgyek szinte felsikoltottak a boldog örömtől, amikor a pap esküjüket kívánta. Magasra emelték kezüket, a hangjuk áradt, a szemük lobogott, és szinte magukon kívül ismételték a fogadalmi esküt Hock János után, amelyet egy papírlapról olvasott fel. Zúgott, visított, szinte lángba borult a postások gyülekezőterme. Az eskü úgy hangzott, mint a jövendő élet minden reménysége, mint az újjászületés. Vége e percben a régi, nyomorult életnek, a hervasztó bajnak, az életen rágódó keserűségnek, szívzsibbasztó boldogtalanságnak, rabszolgaságnak. Esküdtek, esküdtek, mint a hajótöröttek, hogy újonnan kezdenek mindent az életükkel. Esküdtek, mintha a pokol tornácából menekülnének meg letett fogadalmukkal. Hangosan, kiáltva, a vérpad és a megsemmisülés elszántságával esküdtek e szegény, szürke szoknyás, boldogtalan hivatalnoknők, hogy e perctől kezdve a mindent megváltó tanácsnak engedelmeskednek.
Hock, a leggyakorlottabb szónok, kábultan nézett szét a vérpirossá lett teremben. A szemek gyújtogattak, a hangok tűzcsóvát hajítottak, az arcokon a másvilág fénye… Ilyen szónoki sikere még sohasem volt.
Hullámzott, gyűrűzött, kavargott körülötte a vihar; magosra emelkedett az ezeregyéjszakai szellem, amelyet a halász palackjából kiszabadított. A józsefvárosi plébános még burnótozni is elfelejtett624 ezen a gyűlésen. Csak állt megmerevedve, mint aki előtt a tenger nyílt meg.
A forradalom tengere.
Látnoki szemével már látta az égig emelkedő hullámokat, amelyek elborítják egyszerre a régi Magyarországot. Mintha ebben az esti órában érkezett volna ide Budapestre az a végtelen és meg nem állítható áramlás, amely hatalmasabb a tengerek Golf-áramánál, a forradalom szele, amely ismeretlen helyről indult el a csillagtesten, amelyről száz és néhány esztendő előtt azt mondta Mirabeau, hogy „körülutazza a világot”. Honnan jött a szél, amely egyszerre fölrázta, megragadta, kicserélte, önmagukban megforgatta ezeket a szegény hivatalnoknőket, akik végképpen elszegényedve és nélkülözve, a régi kackiás, aranyos postászubbonyt ronggyá viselve tűrték a háború négy esztendőjét? Merről omlott Pestre e búskomor, október végi estén a tűzeső, amely reggelre éppen úgy lángba borítja itt a szíveket és az elméket, amint lángra lobbantotta a postásnőket, telefonoskisasszonyokat, akik bizonyosan nem gondoltak előzőleg arra, hogy ők vacsorafőzés helyett a forradalmat kiáltják ki, és beteg gyermekeik orvosságát elfelejtik beadni, kis lakásuk üresen marad, ágyuk hidegen, álmuk hiába keresi őket keringő madárként az éjszakán: vissza kell menni, rohanni a főpostára, reggelig dolgozni, táviratokat, telefonjelentéseket elfogadni, megcsinálni a forradalom első tényét, elfoglalni a budapesti postát… És a tomboló áradásban senkinek sem jutott eszébe, hogy a fejével játszik, a hatalom, ha nem sikerül a terv, vérpaddal fizet. Boldogan, fölesküdve, egy új világ küldötteiként rohantak el az estében. Szegényes ruhájuk az apostolok köntöse.
Pedig még nagyon kevesen tudták akkor Pesten, hogy a Pó mellől elindultak a hadseregek – hazafelé; hogy Kecskeméten a Kossuth-szoborról kihirdette a köztársaságot egy Szigethy nevű fiatal ügyvéd.
Pest aludni készült.
Nyolc órát vertek a tornyok a városban. Ennyit mutatott a nagy villamosóra is a budapesti főpostán, amely e perctől kezdve a Nemzeti Tanács hatalmába került.
(1918)625
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
