A szökés
A szökés
Az idegen hölgy megérintette nyelvével a bort.
– Igen jó bor. De én a Pommeryt szeretem.
Hetykei úr harsogó hangon közölte Radics János jobb fülével a hölgy nyilatkozatát:
– Azt mondja, hogy ilyen jó bort még nem ivott életében.
– Lelkecském, Pommery nincs Palotán – mondta kissé élesen Kamilla. Majd szelíd nevetéssel fűzte hozzá: – Meg kell elégednünk azzal a borral, amelyet az öregúr küld. Ő nagy szakembernek látszik ebben a dologban.
Kamilla, szokásához híven, fenékig ürítette a poharat, és egyetértő tekintetet váltott János úrral.
Fátyol Erzsi ezalatt hátradőlt székén, és hosszú pillájú szemét félig lehunyta. A hosszú pillák gyönge árnyékot vetettek a fehér arcra. Olyan szép volt, mint egy szentkép.
Radics úr mindinkább fellelkesült a borától. Csaknem az asztal mellől283 hallatszott immár hangja, amint elbeszélte, hogyan szöktetett meg jogász korában egy kisasszonyt…
Péter Pál búskomoran hallgatta nagybátyját. Most már kezdte érteni, miért nem kedveli Radics Mária túlságosan a színészpárt. Tán csak azért is vesznek össze hében-korban, hogy a vén Radics kibékítse őket… De a kellemetlen gondolatok nyomban elvonultak, mert Fátyol Erzsi felnyitotta a szemét, és hosszan, álmodozva Péter Pálra nézett:
– Hallja, szöktetésről beszél az öregúr?… Istenem, de szeretnék én egyszer elszökni életemben!
Péter Pál nem felelt mindjárt a különös sóhajtásra.
– Hová? – kérdezte később.
Fátyol Erzsi ismét lehunyta a szemét, és úgy beszélt halkan, mintha csak önmagának mondaná el a gondolatait:
– Elszökni! Akárhová, csak el, messze, ismeretlen tájra, ismeretlen emberek közé.
Amint beszélt, a hangja mély lett, és csendesen remegett. Csak a mély hangú nők tudnak igazán ábrándosan beszélni. Néha tökéletesen elegendő, hogy egy mély női hangot halljunk messze az utcán, vendéglőben vagy színházban. És nagyon sokáig ráemlékezünk.
– Fiatal koromban olvastam egy orosz regényt – mondá az idegen nő, és a hangja valóban úgy szállott Péter Pál felé, mintha egyenesen a szíve közepébe akarna hatolni. – Már nem emlékszem, ki írta, sem arra, hogy mi volt benne, pedig egy művelt nőnek erre illene emlékezni. De én nem emlékszem – mormogta csüggedten. – Csupán arra emlékszem, hogy egy este, alkonyattal, elszöknek. A férfi és a nő. Háromlovas szán áll az erdőszélen, és lapátszakállú muzsik beszélget a lovakhoz, hogy ne türelmetlenkedjenek a hosszú várakozásban. A fákról olykor egy marék hó hull le a szánra, egy róka kibátorkodik a fák közül, a síkon messze feltűnik az esthajnali csillag. Aztán ők jöttek. Sietve, de egymást átölelve, a nő hosszú köpenyét felemelte, és a sapkája körül sűrű fátyol volt. „Rendben van minden, Jermoláj?” „Minden rendben van!” Beszállottak a szánba, a férfi gyöngéden betakargatta a nőt a meleg prémekkel, a kocsis Szent Mihályhoz fohászkodott, és a csengős lovak közé csapott. Hátul puskalövés dördült el. Így szöktek el. Hová? Már nem tudom. Talán Moszkvába.
– Jávorfából furulyácska – felelt Péter Pál.
A színésznő még mindig lehunyta a szemét.
– Egyáltalán, én csak a romantikus dolgot szeretem. Az egész életem regény284 – sóhajtott Fátyol Erzsi. – Az atyám huszárezredes volt, az anyám bárókisasszony, magam vándorszínésznő vagyok, és igen boldog lehetek, ha itt-ott megtapsolnak, s kérőim között volt gróf, huszártiszt, földesúr. De miután egyiknek sem jutott eszébe, hogy megszöktessen, nem mentem férjhez. Kedves furcsa nevű úr, ha meg akar hódítani, legyen regényes. A neve, amelyet már elfelejtettem, elég romantikusan hangzott.
– A romantikáról beszéltek? – szólt közbe a háziasszony. – Ó, magam is…
Fátyol Erzsi nevetni kezdett.
– Lám, mi itt beszélgetünk mindenféle ostobaságokat, és a legilletékesebb tényezőt nem hallgatjuk meg, mintha vallási kérdésekről vitatkoznánk a római pápa jelenlétében, de az ő véleményére nem volnánk kíváncsiak. Ami a szökéseket illeti, abban Trudai Kamilla pápa. Mondd el, Kamilla, hányszor szöktél meg életedben?
– Nagyon sokszor – felelt csillogó szemmel a bodros hajú énekesnő. – De most erről ne beszéljünk, gyermekeim. Ami volt, az elmúlt. Most már nem szeretek egyebet, mint Hetykeit, a jó levegőt, a csendet és nyugalmat.
Fátyol Erzsi előrehajolt, és hamis mosollyal nézett Kamillára:
– Mondd, szöktél már éjjel, midőn viharfelhők tornyosulnak az égen, és a sápadt hold szinte fenyegetőleg úszik a félelmetes erdő felett? A lovak nyugtalankodva rázogatják zablájukat, míg a szél szinte élesen fütyül a pusztaságon? Vagy egy kis falusi állomáson vártál-e már vonatra, midőn a téli alkonyatban, a messziségben elvesző országúton megérkeztél vala, és útközben halk imádságot mondtál, midőn a szán a behavazott kis kápolna mellett elsuhant?
– Próbáltam én azt is – felelt odavetőleg Kamilla.
Fátyol kisasszony ajkán vágyakozó, boldog mosoly repült át.
– A hó szakad, a kis állomás csaknem eltűnik az estében, a hófúvásban, valaki a karodba kapaszkodik, és kedves szavakat sugdos a füledbe. A hang kellemes, megnyerő. A behavazott bundájú vasutasok nagy csizmákban, szinte álomképek gyanánt lépegetnek el melletted. Csupán a tiszt úr elegáns. Testhez álló zubbonyában, aranyos sapkájában dideregve mászkál körülötted, de az orra piros… Finomkodva hajol meg: „Nagyságos asszonyom, a vonat mindjárt beérkezik.” – És te kegyesen, szinte szerelmetesen rámosolyogtál a tiszt úrra. Mintha azt mondtad volna neki, hogy nagy kár, hogy a vonat már beérkezik, mert tovább maradhattál volna az állomáson.285
– A vasúti tisztek finom gyerekek – monda a vöröses hajú színésznő, amint fehér, de háziasszonyosan nagy kezével, mintha cérnát fűzne a tűbe, a szőlőszemeket csipegette.
– A vonat vörös lámpája feltűnik a hófúvásban, köhög, prüszköl, fúj a mozdony, mintha maga is örvendezne, hogy a förgeteges mezőkről végre állomásra ért. A kalauzok csupán az orrukat dugják ki, és a kocsik tetején vastag hópárna fekszik. A kerekek is fehérek, és a kivilágított ablakokon jégvirág. Mi felszállunk az első osztályú szakaszba, és biztosan tudjuk, hogy reggelre napfényben, kék tenger mellett ébredünk fel. A vasúti tiszt urat még látjuk, amint szalutál, aztán megnézzük, hogy rendben vannak-e az útlevelek, a vasúti jegyek, a pénz, a poggyász…
– Bolond vagy te, Erzsi! – mondta Kamilla elkomolyodva. – Télen jobb a fűtött kályha mellett ülni, mint ismeretlen vasúti tiszt urakkal kacérkodni.
– Lehet, hogy a te korodban majd én is így gondolkozom, de most nem bánnám, ha csak egy parasztszekérre ülhetnék, és szöknénk messze, messze… A lovakat megetetik a palotai csárdában, és Vladimir vagy Pál forralt bort hozna, amellyel megkínálna.
Péter Pál mosolyogva és bizonyos lelkesedéssel hallgatta a színésznőt. Olykor neki is vannak hasonló gondolatai, midőn az „Arany Golyó”-ban az ágyban fekszik, és elfáradt a régi képes újságok forgatásában. De hová, merre szökjön? Adamovics Pálnak volt módja szökdösni. Zimonyból Belgrádba vagy Belgrádból Szófiába… Az újságíró szökhet, ahová akar. Ezért volt különb ember Adamovics Pál.
Fátyol Erzsi azután nem szólt többet. Láthatólag elgondolkozott azokon a dolgokon, amelyek körülötte voltak. Alattomban megfigyelte Péter Pált, Hetykeit és Radics urat, aki vég nélküli történetet beszélt egy palotai leányról, akibe valaha szerelmes volt. Hetykei buzdítólag bólogatott szürke, bozontos fejével, és János úrnak mindig újabb és újabb részletek jutottak eszébe „a macskáról”, amint szíve hölgyét röviden nevezte.
Kamilla összefont karral, komolyan ült helyén, mint aki el van szánva arra, hogy illedelmesen viselkedik minden körülmények között. Sem nem énekel, az asztalra sem ugrik, és főként Hetykei poharát állandóan vízzel tölti tele, hogy a bor meg ne ártson.
Amint az alkonyat lefelé ereszkedett a kis udvar felett, a bor megvilágosodott a metszett üvegben, az abrosz fehérebb lett, és a nők feje körül lila színű fátyolok úszkáltak. Fátyol Erzsi nagy szemét Péter Pálra vetette, és halk, bogarászó hangon kérdezte:286
– Mondja, furcsa nevű úr, maga még nem szöktetett meg senkit?
– Péter Pál a nevem – mondta hősünk fontoskodva.
– Nos, Péter Pál, hány nőt szöktetett el életében?
– Még egyet sem – felelte Péter Pál bizonyos restelkedéssel. Fátyol Erzsi melegen ránézett, és rábeszélő hangon mondta:
– Próbálja meg. Nagyon jó dolog lehet. Akitől hallottam, mind dicsekedett vele. Legalább van mire visszaemlékezni öregségében, hogy futott a nyerges ló, és hogyan tartotta fejét a rudas. A kocsis hátát nézi egész éjszaka, míg a nő ölében alszik… És csendesen virradni kezd az erdőben… Istenem, ha én férfi volnék, minden héten megszöktetnék egy leányt.
A palotai toronyban az esti harangszóra gyújtott a harangozó, és a hegyoldali utcácskában furcsán visszhangzott a harangszó. Mintha nem is abból az irányból jönne a hang, ahol a torony igazában helyén áll, hanem felülről, a hegyről.
Radics János felállt a helyéről. Már nagyon vörös volt az arca, és a szeme tétovázva járt az asszonyokon.
– Valakinek haza kell menni – mondta bizonytalanul. – Mari lelkem nem ülhet le egyedül a vacsorázóasztalhoz. Menj te, Pál, fiatalabb vagy.
Miután az indítványt az egész társaság helyeselte, Péter Pál felemelkedett a helyéről. Kamilla melegen megfogta a kezét, és olyan közel hajolt hozzá, hogy a hajbodra szinte az arcát érte.
– Tudja, hogy éjjel hol szoktam üldögélni? A ház előtt leszünk a barátnémmal.
Péter Pál gyorsan elbúcsúzott, és meglehetősen rosszkedvűen ballagott egy darabig az utcán hazafelé. Egy percig azon gondolkozott, hogy elárulja Radics urat az öregasszonynak. Bizonyos, hogy a furcsa színészpár nem ingyen barátkozik a jómódú agglegénnyel. Ki tudja, tán már végrendelkezést is csináltattak vele? Vagy talán ma este íratják meg vele a végrendeletét, amelyben minden vagyonát Hetykeiéknek hagyományozza… Míg hazáig ért, a sok mindenféle gondolat elmaradozott tőle, mint a rossz kutyák. Az asszonyoknak mégiscsak inkább tetszik ő, mint a süket vénember, és csupán a nők számítanak.
Szekszti kisasszony magányosan ült az udvaron az ámbitus alatt, és fázósan burkolózott a kendőjébe. Felrebbent, amint Péter belépett a kapun. Mindennel elárulta, hogy őt várta…
– A néni valamiért nagyon haragszik – kezdte –, nem szólt hozzám egy szót sem.
Fájdalom, szomorúság látszott a finom, kedves arcon.287
– Eh, bizonyosan János úr haragította meg – felelt odavetőleg Péter Pál.
– Azt mondta, hogy annyi ideig voltam a temetőben az anyám sírjánál, mintha örökre ott akartam volna maradni – folytatta búsan Judit. – Istenem, bizony jobb volna nekem az anyácskám mellett a sírban. Most érzem csak, hogy milyen árva vagyok.
Péter Pál megsimogatta a leány haját.
– Hát én senki se vagyok?
Most nyúlt először a Szekszti Judit hajához, és a tenyerén furcsa, meleg véráramlás futott végig, a karján, a szívéig. A leánynak olyan puha haja volt, mint a legfinomabb selyem.
Az érintésre Judit elpirult, és valamivel hátrább lépett. Egy másodpercig kérdő, alázatos tekintettel nézett Péter Pálra, mintha nem akarta volna érteni a kérdést.
– Az ágyát is rendbe hoztam, a szobáját kitakarítottam, most már jól fogja érezni magát nálunk. A teafőzőmet is odakészítettem, sőt egy pipát is, amelyet alaposan kitisztítottam. A férfiak, ugyebár, szeretnek éjjel pipázni?
– Én nemigen szoktam.
– Azt mondják, hogy akkor gondolkoznak a férfiak, mikor pipáznak. Ha pipázik egy férfi, nem is tehet rosszat. Szivar mellett inni és kártyázni szoktak. Legalábbis így mondta az anyám. Azok a fiatalemberek mind rendes emberek, akik otthon pipázni szoktak. Igaz?
Péter Pál csendesen nevetett.
– Nem egészen bizonyos. Pipaszó mellett is lehet rosszat cselekedni.
A leány félig komolyan, félig tréfásan beszélt:
– Ha én egyszer férjhez megyek, éjjel-nappal arra lesz gondom, hogy a férjemnek minden kényelme meglegyen otthon. Hogy sohase kívánkozzék el hazulról. Papucsot hímzek neki, a pipát, könyveit rendben tartom, az ágyát jó puhára vetem, és mindig a kedves étele kerül az asztalra.
– Pál! – mondta egy szigorú hang az ámbitusról. – Hol jártál? A vacsora már az asztalon van. Gyertek vacsorázni.
Radics Máriának valóban feltűnő rosszkedve volt. Előbb a szolgálókkal pörölt, akik hiába járták be a falut Jancsi bácsi feltalálására.
– A színészéknél is voltatok? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel az öregasszony.
– Ott be volt zárva a kapu.
– Hm – mormogta Radics Mária. – Vajon hová csavargott el a vénember? Az asszony, ha megvénült, senkinek sincs többé útjában, félreül,288 ápolja az unokáit, vagy dédunokáját altatja, pénzt hagyományoz halála után a család hajadonainak, de a férfi akkor komiszkodik el igazában, ha megvénült. Az Isten se bír egy megátalkodott vénemberrel. Némelyik még a nőkre is elkölti a pénzét, pedig tudhatná, hogy a háta mögött kinevetik.
A vacsora csendben, komoran folyt le. Judit bort akart hozni a pincéből, de Radics Mária mérgesen rászólt:
– Kinek? Jancsi öcsémé a bor. Mindenki csak azzal rendelkezhetik, amije van. Akinek nincs semmije, az senkiével sem rendelkezhet.
így szólott, és sokatmondólag pillantott Péter Pálra.
Később minden ok nélkül még ezt mondta Radics Mária:
– Az embernek az egyetlen célja az életben a vagyonszerzés. Aki nem szerzett vagyont, haszontalanul töltötte az életét, és nem érdemelte meg, hogy élt. Mindenkinek arra kell gondolni, hogy egyszer kiviszik a temetőbe és itt maradnak az utódai az emberek terhére koldusszegényen.
– Szeretnék egy pohár bort inni – mormogta Péter Pál.
Az öregasszonynak felvillant a szeme:
– Az egészen más. Neked szép örökséged lesz, ha megbecsülöd magad. Remélhetőleg az öcsém is reád hagyja a szőlőjét, ha rossz emberek ki nem forgatják a vagyonából. Nekem is van valamim. Te sohasem leszel szegény. Judit, hozz bort a pincéből.
A leány kiment a szobából.
Péter Pál komolyan a nagyanyjára nézett.
– Mondja, miért kínozza ezt a leányt, nagymama?
Az öregasszony őszinte felháborodással sziszegte:
– Nem tudok ránézni!… Szeretném kikaparni a szemét, hogy ostoba asszony létemre valamikor még arra gondoltam, hogy ez a leány az én unokám felesége lehet! A szemtelen, mindig rólad álmodott?
– Hisz nem tett semmit!
– Eh, te azt nem érted, fiam – mormogta Radics Mária megszelídülve. – Az emberek mind azt hitték, legalább ötvenezer forint hozománya lesz. Ötvenezer forint sok pénz. Ötvenezer forintos lány nem olyan sok van a mai világban. Te még nem ismered az életet, de én igen jól ismerem. Vagyon nélkül annyit sem ér a legszebb lány, mint a kócmadzag. Aztán még nem is szép!
– Csúnya se.
– De igenis: csúnya. Olyan fejlett csípője van, mint egy asszonynak, a nyaka meg telt, gömbölyű. Illik az egy leánynak? Te még nem láttad289 ruha nélkül, de én már láttam. A válla olyan kerek, mint egy menyecskéé. Kész asszony. Pfuj! Egy leánynak véznának, gyöngének illik lenni! Az én időmben nem kapott férjet az olyan kisasszony, akinek olyan gömbölyű karja volt, mint ennek a koldusbékának! Képzeld, a veszprémi nagy takarékban sem tudnak semmiféle betétről! Nincs ennek egy fityingje sem!
A leány megjött a borral, és az arcán piros folt látszott.
– Már megint piros vagy? – kiáltott rá Radics Mária.
– Siettem, néni!
– Nem egészség az a sok vér! Az embernek csak annyi vére legyen, amennyi feltétlenül szükséges. A sok vér nyugtalanságot okoz, és bolondságokra ingerli az embert. Egy leánynak pláne hidegnek kell lenni, mint a jégcsapnak. Mit csinálsz asszonykorodban? Nem bírsz majd a véreddel!
Az öregasszony ezután felvette az újságját, és szokása szerint szemüveg nélkül olvasott.
Még néhány régi újság hevert az asztalon. Péter Pál leszakított egy darabkát, és gyorsan ráírta:
– Szeretem.
A papirost összegöngyölítette, és a leány kezébe csúsztatta. Aztán megelégedetten mondott jó éjszakát. Most már kínozhatja a nagyanyja Szekszti kisasszonyt.
Az őszi esték csendesek voltak ez idő tájt Palotán, mintha a nyárnak drága emlékei gyanánt itt maradtak volna, mint valamely szép, ifjú, halott nőnek a fotográfiái. A hold útjában ragyogva jártak a csillagok, és ezüstfényük úgy érkezett le a földre, mint egy-egy csók azokra a szemekre, amelyek őket nézték. A szerelmes kedvű emberek különben is szeretnek mindenféle tulajdonságokat látni az élettelen tárgyakban. Péter Pál még a sötét, kerti útnak is örült, amelyen végigballagott. A kis fahíd pedig majdnem megsimogatta. A kertajtó sem nyikorgott, és a vadrózsabokor illedelmesen félreállott. A kapufélfák a részegektől és szerelmesektől szoktak csókot kapni.
A hegyi utcácskába már teljes biztonsággal fordult be. Egy fehér folt világított a félhomályban. A Fátyol Erzsi hárászkendője.
A két nő sugdolózva ült egymás mellett, és láthatólag nagyon megörültek Péter Pálnak.
Kamilla halkan mondta:
– Az uram még ébren van, és szeret hallgatózni. Gyerünk sétálni.
Nyomban a Péter Pál karjába kapaszkodott, míg balfelől ugyanezt290 cselekedte Fátyol Erzsi. A nők pongyolában voltak, és meleg testük Péter Pálhoz ért. A karjuk könyökig meztelen volt, és a hajukból valamely különös illat áradt. Színházi, női öltözők körül leng ez az illat. Púder, festék, narancs szaga keveredik a parfüm illatával. Szorosan lépegettek hárman egymás mellett. A női ruhák Péter Pál lábszárát érintették, és a sugdolózó hangok mint langyos hullámok locsolták arcát.
– Tehát elszöktet? – kérdezte Fátyol Erzsi, és a fejével megérintette Péter Pál vállát.
A másik oldalról gyorsan és melegen felelt Kamilla:
– Természetesen. Mit is tenne egyebet?
– De én már holnap el szeretnék szökni. Mindössze kétheti szabadságom van – mormogta türelmetlenkedve Fátyol kisasszony.
– Tehát holnap… Nagyon fáj, hogy ilyen hamar itt hagysz bennünket, Erzsi, még a szőlőbe se mehettünk ki együtt, ahol pedig nagyszerűen lehet énekelni, de a te boldogságod az első – felelt gyors, titkolózó hangon Kamilla. – Meglátja, Péter Pál, mily boldog lesz Erzsi barátnőmmel. Higgye el, a civil nők egy fakovát sem érnek! Ostobák, néha kiállhatatlanok, durcáskodnak, és némely ételt nem szeretnek. A színésznő mindig kedves. Még ha rosszkedve van, akkor is a kedveset játssza, mert a játékot megszokta a színpadon.
– Istenem, ha az ember szeret valakit, nem is tud más lenni, mint kedves! – sóhajtott Fátyol Erzsébet.
– És aztán nincsen nagyobb szenzáció az életben, mint nővel megszökni – folytatta Kamilla. – Én ismerem az életet. Láttam jobbról-balról, amit magam nem tapasztaltam, azt másoktól hallottam. Csak a nő ér valamit a férfi életében. Istenem, ha én férfi lettem volna, hány nőt szöktettem volna meg. Főként színésznőket. Mert színésznőket megszöktetni az igazi szenzáció! Egy színésznő nem okoz semmi kényelmetlenséget. Maga tud öltözködni, a ruháját kijavítja, némelyik még főzni is tud, és attól sem kell félteni, hogy amint öt percre egyedül hagyjuk őt, már ellopja valaki, mint a falusi ludat. A színésznők ismerik a szerelmi cselszövényeket. Nincsen olyan színésznő, akit kelepcébe lehetne ejteni. Már az iskolában tanuljuk.
– Minden attól függ, hogy szereti-e az ember azt a bizonyosat! – ismételte Fátyol kisasszony.
– Persze, lelkem, persze… De vegyük például azt, hogy én egyszer bosszúságból, heccből elszöknék az én drága uramtól. Akárkivel szöknék el, mégis mindig az én Hetykeimet szeretném. A dac rossz tanácsadó.291 Dacból szöktem el egyszer Debrecenből egy segédszínésszel, mert a direktor megmérgesített. Az sem volt teljesen tiszta szerelem, amely egyszer az éjjeli személyvonattal Pestre vitt. Hallottam, hogy egykori szerelmem, Győrfi Kázmér a budai színkörben fellép. Pancsován pályáztunk. Egykettőre megbeszéltem egy ottani építésszel, hogy elszököm vele Pestre. Hogy Győrfi Kázmért láthassam. Néha bolondokat is tesz az ember. Mert hisz én voltam a legszökősebb színésznő valamikor széles Magyarországon.
Most Fátyol Erzsi vette át a szót.
– Igazad van, Kamilla. A bosszú édes. Oszkár tépi majd a haját, midőn három nap múltán Palotára megérkezik, és te hírül adod neki, lehetőleg ártatlan arccal, hogy én elutaztam… Nem: elszöktem egy fiatalemberrel! Talán még öngyilkos is akar lenni. Kérlek, erre vigyázz, Kamilla. Ne csináljon bajt az a bolond fiú.
– Bízd rám! – felelt odavetőleg Kamilla. – Én majd ellátom a dolgát. Ha valaha megtáncoltattak egy férfit, én megtáncoltatom a te drágalátos Oszkárodat. Tudom Istenem, nem jut többé eszébe a drámai szendének tenni a szépet! Oszkár lehet jó színész, de gazember…
– Kérlek! – tiltakozott Erzsébet.
– Igenis, gazember! – tüzeskedett Kamilla, és Péter Pál karját ugyancsak megrángatta. – Hát mondja, kérem, Péter úr mint igazságos ember: midőn valaki ily gyönyörű teremtést mondhat magáénak, mint Fátyol Erzsébet, szabad annak a penészvirágképű, ferde vállú és görvélyes drámai szendére pillantgatni?
– Nem szabad! – szólalt meg először ez estén Péter Pál.
Az éj langyos volt, és a két lenge ruhás nő mint meleg madarak röpdöstek Péter Pál oldalán. Fátyol kisasszony a nyaka köré fonta a karját, míg Kamilla a két kezébe vette kezét.
– Hát mikor fogunk megszökni, imádott kedvesem?
– Holnap este – felelt gyorsan Kamilla. – Móni, helybeli fiákeres, kocsijával az erdő szélén vár, és ti a kertek alatt találkoztok. Két mérföldnyire van ide egy kis vasúti állomás, ott szálltok fel, hogy regényesebb legyen a dolog. Éjjel utaztok, reggelre Pesten vagytok. Istenem, csak én szökhetnék még egyszer életemben. Tudom, hogy az volna a világon a legpontosabban végrehajtott szökés. A madár se tudná, hogy merre tűntem el. Úgy lesz, amint mondtam?
Jobbról Kamilla csókolta meg Péter Pált, balról Fátyol Erzsi…
– Úgy lesz! – felelt Péter Pál, és nagyon melege volt.292
Szekszti Judit nem sokat aludhatott az éjszaka, mert sápadt, szinte vértelen volt az arca, mikor a kerti házikó ablakán a Péter Pál reggelijével kopogtatott.
A férfi gyorsan kinyitotta a zsalugátert. Borongós, bús őszi nap, a szürke fellegek az alacsony palotai tetők felett terjeszkedtek.
– Megismétlődött az álmom! – mondta nagyon halkan Szekszti Judit. – Az idegen nővel, aki magát elragadta… Pedig különben nagyon boldog voltam: a cédula miatt. A párnám alá tettem, százszor elővettem, és százszor elolvastam.
– És maga? – kérdezte Péter Pál, és a leány arcába nézett.
Az lehajtotta a fejét.
– Igen. Én is – mondta végül. – Hisz úgyis tudja.
Az udvar csendes volt, őszi árnyékba borult minden.
– Én innen elutazom – mondta csendesen Péter Pál. – Senkinek sem szólok, csak magának. Nem akarok már itt lenni! Nem szeretem e tájat. Akar velem jönni, Judit?
– Igen – felelt lehunyt szemmel a leány.
– Estére készen legyen. A kertek alatt találkozunk. Kocsi vár az erdő szélén. Elmegyünk.
– Igen!
– Sohasem fogja megbánni, hogy eljött?
– Soha.
– Tehát készüljön el.
– Elkészülök. Délután kimegyek az anyám sírjához, és tőle elbúcsúzom. Ki tudja, jövök-e még valaha a palotai temetőbe?
E regényke első lapjain már megtalálta az olvasó egyben a regény végét. Péter Pál, aki harmincéves koráig csupán az „Arany Golyó”-ban az ágyán szeretett heverészni, elszöktette Palotáról Szekszti Judit kisasszonyt, akárcsak egy regényhős. Egy darabig bujdokoltak Pesten – az „Arany Golyó”-t messze elkerülték. Egy napon azonban mégiscsak hazamentek.
A 7-es számú szobába benyitottak, és a szobában ott találták Radics urat egy ócska ládán ülve. Radics Mária, a régi szokásához híven, hátrafont kezekkel járt fel és alá.
– Már egy hete várunk itt! – dörmögte Radics János. – Hol az ördögbe jártatok?
1913
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
