Filkóné, a mesemondó anyóka
Filkóné, a mesemondó anyóka
Ezt a történetet régen hallottam… Ha jól emlékszem, még falun laktam akkor, midőn egy összeszáradt anyóka mesélte nekem, aki már semmire se volt jó a világon, mint arra, hogy meséljen. Filkóné – az anyóka neve – a maga idejében nagyon népszerű mesemondó volt. Más falukba is elvitték mesélni a sokgyerekes házakhoz. A dorogi báró gyerekeihez is ő járt mesélni. A Filkóné meséi nagyon érdekesek voltak. A felnőttek, öregek is végighallgatták, és ha jól sikerült a mese, Filkónét megjutalmazták. Voltak nagyon híres meséi Filkónénak. Volt egy, amelyet az egész vármegyében úgy emlegettek, mint a „Garibaldi meséjé”-t. Ha idegen ember tévedt a hallgatóság közé, legelőször is arra szólították fel Filkónét, hogy mondja el a Garibaldit. Mindnyájan büszkék voltunk a Garibaldi-mesére, mint akár a vén topolyra a határban, amelyre egyszer egy híres zsiványt akasztottak.
Filkónénak számtalan meséje volt. Honnan szedte őket, nem tudom. Hisz olvasni sem tudott az öreg asszonyka. Annyi bizonyos, hogy ezek a mesék különös mesék voltak. Még ma is néha, amikor az élet valami rendkívülit produkál körülöttem, eszembe jut, hogy Filkóné ezt már mintha mesélte volna egyszer. Talán azért voltak olyan érdekesek a Filkóné meséi, mert az életből vette őket.
A mesemondó öregasszonyok már faluhelyen is kivesztek. A könyvírók kivették a szájukból a kenyeret. De hát hadd mondom el, mit mesélt egyszer a mesemondó anyóka.
– Lakott itt egyszer Kékiben, a szomszédunkban – amely falu néha egy jó futamodásnyira fekszik tőlünk, máskor pedig, esős őszben vagy tavaszban egy nap alatt sem lehet megközelítem a vadvizek miatt –, lakott itt egyszer a régi kastélyban egy gyönyörűséges szép kisasszony, a Dália kisasszony.
Nemcsak szép volt a kastélybeli kisasszony, de gazdag is és jószívű is. Nem idevalósi volt, csupán a nagyapja került hozzánk valami idegen országból,550 és mind összevásárolta a borokat a Hegyalján. A boroshordókat külső országokba vitette hosszú szekerein, és amint a hordók gurultak idegen országokba, ugyanúgy gurult az arany az öreg Dáliához meg a fiához, aki ugyancsak öreg ember volt. Talán még öregebb, mint az apja. Olyan öreg volt, mintha ő lett volna a saját apjának az apja, mert valami nagy bánata volt a felesége miatt, akit senki sem látott soha vidékünkön. Az öreg Dáliának már nem volt felesége, azért nem is volt neki bánata. Ugyanezért élte túl az öreg a fiát.
A fiatalabbik Dália – pedig, mondom, ő látszott az öregebbnek – szófukar, mogorva természetű volt. Sohase látogatta meg a szőlősgazdákat a borpincéikben, nem járt táncolni a szüretekre, ahol pedig az apja mindig ott volt. Mert a kereskedőnek barátkozni kell a kuncsaftokkal, és nem lehet azt csupán úgy csinálni, hogy nesze pénz, nesze portéka; a lélek és a szív is megköveteli a magáét. Ezért az öreg Dália – az apjának az apja – mindig ott táncolt a szüreteken, és megforgatta a menyecskéket, lányokat.
Közben ott volt a szeme a hordókon is, hogy tiszta bort töltsenek a hordókba a gazdák, mert például Czira, a felső szőlőben, nagyon huncut ember volt, de az öreg Dáliát még Czira sem tudta megcsalni. Pedig az öreg csak a bokáit ütögette össze, hejehujázott, mégis rászólt Czirára.
– Szomszéd, elég lesz már a Tisza-vízből a borba. Elég lesz, éppen elegendő lesz…
A kisasszonyt, akiről mesélek, a nagyapja nevelte, az a jókedvű ember, aki azonban csaknem belehalt a fia halálába. Megbetegedett, sorvadni kezdett, de szerencsére már nem messzire volt a hegyaljai szüret, amikor ki táncolta búját, bánatát, betegségét. A szüretekről már nevetve tért haza a kastélyba, és örömét találta a boroshordók gurításában.
A kisasszony ezalatt felnövekedett, és a jókedvű nagyapja mellett szinte el is felejtette volna már, hogy milyen szomorú apja volt, de mégsem felejtette el, mert hiába, mégiscsak az apja lánya volt, nem pedig a nagyapjáé. Amikor a legjobb kedve volt, amikor a legjobban nevetgélt és kacagott leánypajtásai társaságában, hirtelen hátrafordult, és azt kérdezte, vajon ki érintette meg a kezével vállát.
– Senki, senki. Még csak a közeledben sem volt senki! – mondták neki a barátnők, de a Dália kisasszony csak a fejét csóválta.
– Hiába beszéltek, éreztem, hogy valaki a vállamra tette a kezét! Miért tesztek bolonddá? – mondta, és ilyenkor úgy elszomorodott, hogy többé semmivel sem lehetett felvidítani. Bús és szótalan lett. A fejét lehajtotta,551 mint egy megtört virág, és még a nagyapja tréfáin se tudott nevetni. Az öreg Dália keservesen kiáltott fel:
– Csak apád, az a szomorú apád ne lett volna! De ha erről már nem lehetett tenni.
A gyönyörű kisasszony napokig szótlanul, magányosan barangolt a kastély nagy kertjében, ahol olyan titkos búvóhelyek voltak, amelyeket rajta kívül senki se ismert. De egyszer a nagyapja mégis megtalálta egy vén odvas fába rejtőzködve, ahol csendesen meghúzódva, az ég felé meresztette szemeit.
– Mi bajod van, te leány? – zörrent rá az öreg. – Mondd meg, hogy mit akarsz? Selyemruha kell, avagy karperec? Megveszem neked, csak beszélj.
– Unom az életemet! – felelt a Dália kisasszony, és még jobban bebújt az odvas fába, mint egy koporsóba.
Az öreg szokása szerint keservesen felkiáltott:
– Az apád!
De segíteni mégse lehetett a dolgon. Meg kellett várni, amíg Dália kisasszony magától előjön a rejtekhelyéről, és ismét kacagni kezd. A szomorú kastélyból erre újra vidám kastély lett. Jöttek a barátnék, ismerősök, látogatók, és zeneszó mellett folyt a tánc a kastélyban. Még a cselédek is daloltak ilyenkor, és senkinek nem volt semmi baja. Jókedve volt Dália kisasszonynak.
Lakott abban az időben ezen a vidéken egy szent ember, bizonyos Prilovszky, aki már sok beteget meggyógyított, és ezért a doktorok be is akarták csukatni, mert a doktorok nem szeretik, ha a betegek az ő engedelmük nélkül meggyógyulnak.
Az öreg Dália egyszer felkereste a szent embert, aki a falu végén lakott egy kis viskóban, és ügyet sem vetett az ajándékokra, amelyekkel a falusiak megajándékozták. Volt ott annyi kacsa, liba, csirke az udvarban, hogy a szent ember mindennap kacsacombot vacsorázhatott volna. De Prilovszky mindig csak egy nagy könyvből olvasott. Ha hoztak, jó volt; ha nem hoztak, úgy is jó volt. Igazi szent ember volt.
Az öreg Dália egy körmöci aranyat tett a szent ember asztalára. Prilovszky se szó, se beszéd, a földre lökte az aranyat.
Dália úr ekkor egy másik csikót tett az asztal szélére. A szent ember úgy tett azzal is, mint az előbbenivel.
Mikor a harmadik aranyért nyúlt volna az öreg Dália, Prilovszky becsapta a nagy kapcsos könyvet.
– Nem kell az aranyad, mondd meg, mit akarsz.552
– Ha szent ember vagy, úgyis tudod, hogy mit akarok – felelt az öreg Dália.
– Tudom is. Nagyon is tudom. Add férjhez a kisasszonyt!
– Férjhez adjam? – csodálkozott Dália úr.
– Add férjhez, hacsak tudod. De én azt hiszem, hogy nem fogod tudni. A könyvem legalább azt mutatja, hogy sohasem kötik be a kisasszony fejét.
Dália úr felhorkant:
– Bolond a te könyved, szent ember. Már hogyne kötnék be a leggazdagabb leány fejét. Százan is, ha akarom.
– Százan igen, de egy sohasem – felelt Prilovszky, és tovább olvasott a nagy könyvből, amelyet kívüle senki sem értett.
Amíg az öreg Dália hazafelé ment Kékibe, az úton elgondolta, hogy mégiscsak jó tanácsot adott a szent ember, férjhez kellene adni a kisasszonyt, és már nem is sajnálta a két körmöci csikót, pedig eleinte nagyon bánta, hogy fel nem szedte a földről, ahová Prilovszky ledobta.
A kisasszonynak abban az időben jókedve volt, és nagyon megörült, amikor a nagyatyja egy kocsiderékszámra való fiatalembert hozatott a városból. Sok szép legény volt akkor vidékünkön. Fiatal ember volt még akkor – hej, be régen is volt – Zathureczky tekintetes úr is. De mégsem őreá esett a kisasszony választása, hanem Barna Gyurira, a hetyke főbíróra.
Szép ifjú volt Barna György. Ha táncolt, ha lovagolt, ha lépett, az asszonyszívek csak úgy ugráltak a pruszlikok alatt. Azok a bolond asszonyszívek! Mindig az után vágyódnak, aki nincsen. Mert Barna Gyuri ugyan nem nézett reá egyikre se. Büszke, rátartós ember volt, akiről azt jósolta meg a nagyanyja, hogy feleséget is csak úgy fog kapni, ha őt kérik meg. No hát az öreg Dália meg is kérte, amikor észrevette a kisasszony vonzódását a deli ifjúhoz. A főbírónak is tetszett a kisasszony, és mintha már többé sohasem érintette volna meg az a láthatatlan kéz a Dália kisasszony vállát. A kacagásának, a jókedvének, a vidámságának végehossza nem volt. A kéki kastélyban éjjel-nappal zengett a zene, és Barna Gyurka járta a táncot a jövendőbelijével… De egyszer, egyszer…
A kendőváltás előtt alig néhány nappal történt az, hogy a főbíró és a kisasszony a régi kertben sétálgattak, amikor a kis madarak tavaszi nótájukat énekelték a bokrokban, és minden ragyogott és mosolygott körülöttük. Arról beszélgettek éppen, hogy milyen boldogok lesznek, ha553 egymáséi lesznek, amikor a Dália kisasszony hirtelen megfordult, és rémülten, megijedve nézett a főbíróra:
– Miért ütötte meg a vállamat!
– Dehogyis ütöttem meg. Az előbb simogattam…
– De most megütötte – felelt a kisasszony, és gyönyörű arcára ráborult az a felleg, amely mintha eltakarta volna szemének ragyogását, arcának tündöklő tisztaságát. Rút, zavaros, sárga felleg, amilyent a déli szél szokott kergetni az ég egyik aljáról a másikra, hogy sehol ne legyen maradása.
A főbíró meghökkenve meresztette a szemét Dália kisasszonyra, az pedig elfordult tőle, és lehorgasztotta a fejét.
– Mi baja van? Mi baja van? – esdekelt a főbíró. – Édes drágaságom, hófehér violám, mért nem szeret már?
Dália kisasszony ekkor csendesen megfordult, a mátkája szemébe nézett, és halkan valamit mondott. Olyan halkan mondta, hogy csak az érthette meg, aki egy csók távolságban állott tőle. Valamit mondott…
A főbíró ezután sokáig beteg volt, nem ment az emberek közé. S midőn meggyógyult – ugyanakkor lett ismét vidámság a Dália kastélyban is, mert a kisasszony nevetni kezdett –, feléje se ment többé a kastélynak. Még erről a vidékről is elment.
Az öreg Dália pedig azt mondta:
– A főbíró komisz ember. Megbántotta szegény kis unokámat. No de nem baj, majd megvigasztalódik még az én szegény madárkám.
Ismét a városba üzent, de most már csak felényi fiatalember jött a kastélyba, akik a kisasszonyt mulattatták, vele táncolgattak, és vele énekeltek.
Szép fiatalember volt abban az időben Homoky, az öreg, ragyás Homokynak a fia. Hiába tiltotta az öreg Homoky a fiát:
– Ne járj a boszorkány után, Pista! Lidérc az, aki megbabonáz, aztán tönkretesz, mint a szegény Barnát is, aki azóta asszonyra sem tud nézni.
A Homoky úrfi csak ott lebzselt a kisasszony körül, amíg egy napon – milyen nagy boldogság volt is az! – gyűrűt váltottak és turbékoltak, szeretkeztek. Két hét sem telt bele, a Homoky úrfi egy éjszakán támolyogva, lázbetegen kocsizott haza az apjához. A hideg lelte, és két kenőasszony is dolgozott rajta, amíg annyit tudott kimondani, hogy vizet akar. Az öreg Homoky kérve, könyörögve faggatta a fiát:
– Szólj, mit mondott neked az a boszorkány, hogy beperelhessem. Mert beperelem, be én. Mit mondott?554
Homoky úrfi csak a fejét csóválta:
– Nem lehet azt megmondani. Sosem fogom én azt megmondani.
Ezután hosszú ideig nem járt senki a Dália kastélyba. Az öreg hiába hívogatta a fiatalembereket. Nem mertek azok még a kastély környékére se menni. Féltek a Dália kisasszony boszorkányszemétől. Homoky úrfi se házasodott meg, pedig mint mondám, szép legény volt. Valahogyan nem kellett neki többé az asszonyféle…
Az utolsó vőlegény a fülig adós Koszperics hadnagy volt. Ki tudná, miféle praktikákkal csalogatta őt magához a boszorkány. Vagy az is meglehet, hogy nem csalogatta, Koszperics hadnagynak már akkor minden mindegy volt. Egy hajszálon lógott már az arany kardbojtja.
– Majd megmutatom én – fogadkozott a hadnagy, és nagy tűzzel kezdett udvarolni Dália kisasszonynak.
Bátor gyerek volt a katona, már mindenki azt hitte, hogy sikerülni fog neki az, ami eddig senkinek, feleségül veszi a Dália kisasszonyt. Mert a hadnagy vitézül kitartott még akkor is, amikor a kisasszony már ismét az odvas fákban bujkált. Az igaz, hogy a hadnagy olyan volt már, mint az élőhalott; se aludni nem tudott, nappal meg úgy járt-kelt, mint az álomkóros. Már az esküvő napja is ki volt tűzve, amikor parancs érkezett az ezredestől, hogy Koszperics hadnagy nem veheti el a Dália kisasszonyt. Ezért meg amazért… Mindenki fellélegzett, mert derék ifjú volt a hadnagy. Kár lett volna érte.
És évek múltak. Több vőlegénye nem akadt a Dália kisasszonynak. Az öreg Dália megunta a borkereskedést, és egy napon meghalt. Egy esztendőre rá a kisasszonyt is holtan találták az ágyában. Azt beszélték, hogy mérget ivott, de hát az se egészen bizonyos.
Most pedig felbontották a végrendeletet. Hát, uramfia, volt csodálkozás. A kisasszony minden vagyonát a három vőlegényének hagyományozta. A kastélyt Barna Gyurira, a földeket Homokynak, a készpénzt Koszperics hadnagynak…
A három férfiú, aki idő előtt megőszült, megérkezett a temetésre. Hárman mentek a halottas szekér után, és úgy szégyelltek magukat, hogy egyszer sem emelték fel a szemüket, egymásra sem mertek pillantani.
Ez a Dália kisasszony története.555
– Mit is mondott a szegény kisasszony a vőlegényeinek, hogy azok úgy elfutottak tőle? – kérdeztük a mesemondó Filkónét.
Az összeszáradt anyóka elhárító mozdulatot tett:
– Ne akarjátok tudni, gyerekek – susogta. – Nem mondom azt én meg nektek, mert még élni szeretnék néhány esztendőcskét.
(1908)556
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
