Nyíri csend
Nyíri csend
Délelőtt deres és mogorva sivatagon utaztunk.
Messze, a szemhatáron lápok és nádak síksági vizet jelentettek; néhol csenevész nyírfa, mely ábrándos ezüstleveleit már elhullajtotta, fütyült a szélben. A tájon fekete madarak kiáltva röpültek keresztül, s az urasági hintó négy zömök lovával egyhangú tempóban gurult a kanyargós, sáros országúton. Valami mély, névtelen bánat lakik ez őszi tájon, amit megtalálni sehol sem lehet máshol, csak itt, a néptelen ősvidéken, ahol egymástól nagy távolságokban alusznak a falvak. Késő október van, az ég szürke szemfedője komor bánattal utazó esőfelhőivel fekete, nyirkos földre borul. Ez időben a halmos, kopasz földből kijönnek a nedvek. Ám a kora ősszel hangos vadvizek most magányosan és lomhán rezdülnek meg barna hullámaikkal a nyargaló szélben. Késő ősz van, erdők-mezők madarai a falvakba költöztek, rőtbarna mezőn hallgatag varjak gondolkozva sétálgatnak. Nyár gólyái szívringató kelepelésükkel, föld leányai színes szoknyáikkal és nótáikkal – hova lettek? Az ősz lakik itt – itt lakik, itt lakik; a nyúlászó vadász csaholó kopóival sietve megy a tájon keresztül.
Az országút mellett jegenyekirályok jelentek meg. Négyen voltak, és szabályos négyszögben állták körül a sárga falú kúriát, amely düledező kapubálványaival, tágas, nagy udvarával az országútra nézett. Konyhakertjében szomorú tehénke rágta a dudvát, a zsindelytetőre vén diófa száraz ága borult az udvar felől. Zsalugáteres ablakai lehunyt szemek, eresze alatt fázékony tyúkok tollászkodnak. Ha behunyod a szemed, elképzelheted, hogy egyszer a zsindelyes tető zömök kéményei füstölögtek, és a kőbálványok között vidám vendégek jöttek messze járó hintókon vendégségre. Ma Birta Mária lakik itt, utolsó hajtása egy régi, nagy családnak. Menjünk be hozzá.
Egy lompos, vén komondor rekedten ugatott a kapu mögött. Az ugatásra ráncos képű szolgáló jött elő valahonnan. Ferde volt rajta minden;82 válla, arca féloldalra meredt, még kék szoknyája is hosszabb volt az egyik oldalon, mint a másikon.
Útitársam, a mérnök, jártas volt a háznál. Rákiáltott a csudálkozó némberre:
– Lidi, itthon van a kisasszony?
Lidi nehezen tért magához csudálkozásából. (Hogy vendégek jöttek a házhoz!) Aztán rákiáltott a vén komondorra:
– Hallgass, szamár, nem ismered a tekintetes urakat?
Az eb beesett szemeivel figyelmesen nézett Lidire, aztán sántikálva elkullogott a szín felé, de menés közben néhányszor visszanézett: igazán nem ismerte meg a tekintetes urakat!
Lidi ekkor a tornácra ment, és folyton reánk függesztve apró, szurokszínű szemét, kiáltozott:
– Kisasszony! Kisasszony! Tessék csak kijönni!
A házból kistermetű, fehér hajú nő gyors lépésekkel kijött.
– Mi az? – kérdezte élénken.
– Mi vagyunk itt, kedves húgom, Mariska – szólt a mérnök.
A mérnök, Müller János, lehetett jó negyvenes, pirospozsgás arcú férfi, vidám és egészséges, mint az erdei borz; Mariska húgomnak fehérpiros arca volt ugyan, de haja ősz volt, mint a most leesett hó. Csak fekete szemei ragyogtak az élénkségtől, mert kissé süket volt Mariska.
– Isten hozott – szólt Mariska kisasszony. – Jertek be. Erre jártatok ugye? És azt gondoltátok: ej, nézzük meg a szegény Mariskát, mit csinál! Hát nagyon jó időben jöttetek, mert most éppen nincs semmi különösebb dolgom. A befőzéseken már túl vagyok… Tudjátok, hogy három évről is van paradicsomom!
Bementünk a házba.
Ah, különös ház ez asszonyi ház! Ezekben a szobákban már egy emberöltő óta nem hált meg férfi teste. Leány lakott itt mindig, asszonyi illatok, asszonyi sajátságokkal volt teli minden. Keresnél ódon és kényelmes bőrszékeket, amelyek régi kúriákban a cserépkályha mellett vagy az ablakmélyedésben állnak, keresnél pipatóriumot, amely átható, dohos szagával karakterizálja az egész házat, keresnél barna szilvóriumosüveget a pohárszékben vagy pohos cserépkancsót az új borral – de nem találsz. Hórihorgas lábú varróasztalka áll az ablakközben, diófából faragták tán száz év előtt, sok asszonyi szemek, temetőben immár elporladt szép fejek hajoltak egykor gondolkozva az asztalka lapja fölé; szerelmes ábrándokat nem érzel-e, ha apró fiókjaira tekintesz? Ki ne húzd valahogy a bezárt83 fiókot. Nagyatyád pecsétes levélkéjét ha olvasnád, amit egykor e ház szép leányához küldött, nem sírnál-e a múlt idővel elveszett forró érzelmeken? Az almáriumon ragyognak a zöld gyümölcsöstálak, és az óezüstből való cukortartó, aminek nádmézes gyomrát egykor kulccsal zárták el pákosztos cseléd elől, tompa fénnyel néz le az almárium tetejéről. A széles hátú szekrényekből valami gyengén lágy illat szivárgott ki: levendula ez vagy chypre? Olyan illat, ami régi asszonyi lakásokban található.
Mariska húgom bevezetett a szobába. Nagyon szíves volt, és sokat beszélt:
– Be jól tettétek! Már majd meghalok a magányosságtól, pedig tudjátok, azelőtt, míg fiatalabb voltam, úgy bolondult utánam a férfinépség, mint a legyek a mézre. Farsang napjait egyhuzamban keresztül táncoltam. Szép világ volt, szép világ volt… Ha megöregedtél, ülj a sutba, és hallgass. De ebédre itt maradtok?
Mariska húgom sebesen járt fel-alá a szobában. Egy lomha, nagy cica ébredt fel a dívány sarkában, és felnyitotta a szemét:
– Barátném, ne alkalmatlankodj! – kiáltotta Mariska, és elhessegette a dörgölődző cicát.
– Lássátok, ez a barátném! mást nem ismerek a lányok közül. Akik voltak, azok férjhez mentek, a mostaniaknak pedig férfiakon jár folyton az eszük. Ugyan ki törődnék az ilyen elsavanyodott kisasszonnyal?
Mariska, miután dél felé járt az idő, komplimentet csinált, és eltűnt a szobából.
– Az ebéd végett megyek. Mulassatok addig.
Míg Mariska odakünn járt, megkérdeztem a mérnököt, hogy miért maradt leány Mariska.
Müller János nyújtózkodott, és felpödörte barna bajuszát:
– Az ördög tudja! Bolond volt egész életében; fantaszta, barátom, fantaszta! Azt mondják, szép leány volt, de nem tetszett neki senki. Abban az időben, mikor ő hajadon sorba jutott, Svarcenberg dragonyosok feküdtek ezen a vidéken. Igen vidám, mulatós katonák voltak, csupa főrangú ember volt a tisztikarban. Egy kapitány, valami gróf tette a szépet Mariskának. Mondják, hogy volt köztük valami, mert mikor a dragonyosok továbbmentek, Mariska bánatba merült. Apja, anyja meghalt, egyedül maradt a gazdaságban, ami azóta asszonykézben züllik, fogy, mint a holdvilág… Mariska nem törődik semmivel, senkivel, él, mert84 nem tehet egyebet. Távoli rokonai annyi ezüstkészséget örökölnek utána, amennyit még álmukban sem láttak.
A mérnök a keskeny hátú széken kényelmetlenül érezte magát. Nyújtózott jobb-balra, aztán egyszerre elaludt.
Mariska bejött a szobába.
– Elaludtál, fiam? – rebegte megilletődve Mariska, a mérnökre tekintve, aztán óvatosan rázogatni kezdte a vállát. János felébredt és körülnézett.
– Kész az ebéd, gyertek! – monda Mariska.
Vékonyra szeletelt vadpecsenye után cukros süteményt hozott a vén szolgáló. Sovány ebéd volt, szinte szomorú. A befőttesüvegek tucatszámra vonultak fel. Müller János szomorkásan nézett a nénire.
– Borod nincs, húgom?
– Nincs, fiam, nálam nem dorbézolnak. Lábán eladok mindent. Minek nekem? Tudod, kétszáz forint kiadásom sincs egy esztendőben. Ha ruha nem kellene, olcsóbban is megélnék.
Ebéd után a klavírhoz ült Mariska. Elmerengve lapozgatott a kották között, közben halk hangon beszélt:
– Régen nem zongoráztam, de a ti kedvetekért mindent megteszek. Húsz esztendőben egyszer alig jön vendég a portámra.
Megnyomta a sárga billentyűket, és hosszú melódiába kezdett. A ferde Lidi feketekávét hordott fel, Müller búsan lehorgasztotta a fejét.
– Húgom, a Svarcenbergek indulóját tudod még? – kérdé.
Mariska nevetni kezdett.
– Hogyne? Akarod?
A billentyűkbe csapott, és amint játszott, egyszerre könnyek szivárogtak végig az arcán. A billentyűket verte, és mindig jobban sírt.
Az ajtón halk kopogtatás hallatszott. Egy molyette, vén, zöld dolmány és egy hófehér férfifő nyomult be az ajtón.
– Isten hozta, Pál úr. Be jól tette, hogy eljött. Éppen magán gondolkoztam.
A hófehér Pál úr – szomszéd komposszesszor, aki nemrég özvegyi sorba jutott, és unalmában délutánonként meglátogatta Mariskát – szertartásosan meghajtotta magát. Sapkáját hóna alá tartotta, és hódolattal járult közelebb a klavírhoz.
– Az indulót tetszik? – kérdé szomorúan.
– Igen, Pál úr – felelt élénken Mariska. – Üljön közelebb; mit csinált azóta, hogy nem láttam?85
Pál úr köhintett.
– Szomorkodom, kisasszony. Mit csinálhatnék? Szomorkodom.
Müller János titokban intett. A hófehér Pál urat néztem, kopott, zöld dolmányában és sárga szakállával, amint odaadással hajol előre a klavír fölé, és amint halkan monda: „Nagyon szép, nagyon szép. Hát hogy van, Mariska?” És a fehér hajú leányt is néztem, amint fehér orcáját Pál úr felé fordítá, és felelt: „Szeretném, ha maga is játszana valami zenét, legalább együtt játszanánk!”
*
Alkonyodott, és továbbutaztunk. Köd járt a tájon, és a lápban, amit megközelítettünk, lidércfények táncoltak. Csend volt, nyírségi csend. A faluk alusznak körül, az úriházakban a Svarcenberg-indulót játsszák klavíron.
(1901)86
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
