Az erszény megjelen
Az erszény megjelen
A viczkói nádast a déli szél csókolja, és a hold magasan úszik az égboltozaton. Júniusi éjszaka van, amikor a tavasz ölelkezik a nyárral, és a föld díszbe öltözködik, mintha a régi görög istenek látogatását várná. Éjjel szerelmes lovagok nyargalásznak az erdőségekben, és a déli szél végigcsókolja a föld arculatát.
A nádasban két alak törtet előre. A vadmadarak riadva menekülnek az éjjeli látogatók elől. A hold hol eltűnik valami felhőrongy mögött, hol újra megjelenik. A nádas mélyében bús hangján megszólal a bölömbika.
A keskeny csónak, amely faderékból van vájva, mint amilyen csónakon az ősemberek jártak, parthoz ütődik. A csónakban ülők kiugranak, és leteszik a hosszú csákányokat, amelyekkel idáig a csónakot kormányozták a nádvilágban.
A hold megvilágítja a viczkói vezérhalmot. Csak most látszik, hogy tulajdonképpen mekkora a vezérhalom. A hold kétes világánál szinte akkorának látszik, mint a tokaji hegy.
A csónakosok megkerülik a halmot.
– János bácsi – mondja Viczky Gábor –, maga bizonyosan tudja az utat erre?
Blásik János egy táskát cipel a kezében, és nyugodtan lépked:
– Csak arra tessék menni, amerre én igazítom. Jártam én itt megdicsőült urunkkal elégszer. Szeretett a halottakhoz járni.
A vezérhalom egyik oldalán erős tölgyfa ajtót találni, amely a földbe vagyon építve.
– Itt volnánk – mondja Blásik, és lerakja a táskát.
Viczky megpróbálja az ajtót felnyitni. Be van már ennek rozsdásodva a zárja, nem nagyon nyitogatják, nem korcsmaajtó az.
Blásik János kinyitja a táskát, és mindenféle lakatosszerszámokat vesz ki a táskából. Egykettőre feltárul az ajtó, és az ajtónyíláson át olyan levegő áramlik ki, hogy az éjjeli lovagok visszatántorodnak.
Blásik befogja az orrát:
– Nem is hittem volna – mormogta –, hogy a Viczkyek is olyanok, mint a többi halottak.
De csak egy darabig tartja vissza a látogatókat a sírboltszag. Lámpát gyújt Gábor, és határozott lépésekkel belép az ajtón a hosszú föld alatti361 folyosóra, amelyet ezeresztendős szarufák támasztanak. Blásik hűségesen ballag kis gazdája nyomában, és zörögnek kezében a lakatosszerszámok. A föld alatti folyosó széles teremben végződik. A levegő kiállhatatlanul fojtó, és a kézi lámpás csak a körvonalait mutatja a sírboltnak. Az alátámasztott földben lyukak látszanak, amelyekből koporsók vége látszik. Számtalan koporsó van a földben. Viczky megszámolja a koporsókat. Huszonötöt olvasott.
– Az őseim – mormogja. – Aludjatok nyugodtan!
Blásik a fejét csóválja:
– Nincs ám ezekben a koporsókban halott – mondja. – Mikor megdicsőült urunk a sírboltot berendezte, csupa üres koporsókat rakatott a falba. A koporsókra ráírta, hogy az Viczky Gáspár, amaz Viczky István, Viczky Kelemen… Hiszen az mindegy, hogy az ősök valójában itt vannak-e?
A fal mellett hosszú diófa koporsó feküdt. Blásik levette a kalapját:
– Ebben fekszik Viczky Eduárd! – mondta meghatottan.
Gábor reszketve nézett a koporsóra, és azt gondolta magában, hogy ha van élet a túlvilágon, akkor az apja most nagyon haragudhatik rá:
– Nyisd fel, Blásik, a koporsót – mondta, és a hangja remegett.
Blásik János engedelmesen szedte elő a szerszámait. Kopogott a koporsó födele, nyikorogva engedtek a zárak, csavarok. Blásik minden erejét megfeszítve leemelte a koporsó fedelét, aztán hörögve takarta el az arcát.
– Kegyelem – ordította.
A koporsóban Viczky Eduárd feküdt zöldselyem díszruhájában, és a keze össze volt fonva a mellén. Úgy feküdt ott nyitott szemmel, mintha élne… Mintha éppen az előbb feküdt volna bele a koporsóba, hogy a szentségtörőket megtréfálja.
– Atyám! – kiáltott fel Gábor, és térdre hullott.
A halott mozdulatlanul feküdt, és nem látszott törődni azzal, ami körülötte történik. Blásik János felkapta a lámpát, és a halott arcába világított. Az arca ép volt, és nyoma sem látszott rajta a pusztulásnak. Valami bús, szenvedő kifejezés ült az arcon, mintha valamin nagyon szomorkodna a halott koporsójában.
Blásik János mélyen meghatva, könnyes szemmel áll a halott lábánál, míg Gábor hirtelen elhatározással a koporsó mellé térdel, és minden tagjában reszketve szétfeszíté a halott összefont kezeit. Szétnyílt az aranyzsinóros Zrínyi, és a kabát béléséből a lámpa világosságára kerül a keresett, várt, álmodott – zöld selyemerszény.362
Már ott van az erszény a Viczky Gábor kezében. Ujjai őrületes markolással fogja át át a zöld selymet, és talpra ugorva eszeveszettként fut kifelé:
– Tudtam, hogy itt kell lennie! – hörögte. Mintha ezer ördög üldözné, végigfut a folyosón, és a szabadba érve, olyan tekintettel néz körül, mintha a poklok mélyéből szabadult volna. Az erszényt a kebléhez szorítja, és lihegve figyel a néma éjszakában. Sehol semmi hang, csupán a föld mélyéből hangzanak tompa kalapácsütések. Blásik János szegezi a koporsót a föld alatt.
Percek múltak el, amíg világosság tűnik fel a föld mélyéből. Blásik János meghatottan, lehorgasztott fejjel jő kifelé:
– Nagyot vétkeztünk, kis gazdám… A halott nyújtogatta kezét az erszény után.
– Bánom is én – felel hideglelősen Viczky. – Menjünk, minél hamarább legyünk távol e helytől. Még utánunk jő az apám.
A csónakra ülnek, és órák hosszáig küzdenek a sötétséggel, az útvesztő nádassal. Már a hajnal nyújtogatja rózsaszínű ujjait, amikor partot érnek, a hajnal első világosságánál Viczky előveszi a keblébe rejtett erszényt. Reszkető kézzel forgatja jobbra-balra. Ez, ez a legendás bűvös erszény, amelyből az atyja két marokkal szórta az aranyat! Most végre meg lehet fejteni az erszény titkát. Napfényre kerül minden… Valami zizeg az erszényben. Ahá, ez lesz az a milliós bankjegy, amelyről Zathureczky beszélt. Felnyitja az erszényt, és összehajtogatott papírdarab hull ki belőle. Reszkető kézzel kibontja, és megismeri a papiroson az atyja írását:
„Minden törekvésed hiú, szegény maradsz, te jó fiú: a pénz volt az életem átka, szegénység élted boldogsága.”
Viczky eltakarta a két kezével az arcát. Megtörtén, kétségbeesetten mormogta:
– Üres volt az erszény.
Blásik nyugodtan bólintott a fejével:
– Tudtam… Megmondta a halott.
Régen volt olyan kavarodás a világon, mint amikor a bűvös erszény megjelent. Viczky Gábor nem titkolta a dolgot. Legelsőbben Viczkyné és Melánie szereztek tudomást az erszényről és annak tartalmáról. Viczkyné halálsápadt arccal hallgatta végig az éj történetét, aztán vállat vont.
– Tudtam, hogy egyszer kiderül az igazság.
Gábor magánkívül kiáltotta:
– De hát hol vannak a milliók, amelyekről az emberek beszélnek?
Viczkyné bánatosan mosolygott:363
– Azt elvitte az ördög. Te csak keresd, fiam, tovább. Hátha megtalálod.
– Fel fogom találni! – ordított magánkívül Viczky Gábor.
Az őrület kifejezése ült az arcán.
– Feltalálom, ha ég és föld összeesküszik ellenem. Ti segíteni fogtok nekem a kutatásban.
Viczkyné ijedten nézett Gáborra. Az megháborodottan rázta a kezét:
– Ti segíteni fogtok nekem!
– De mivel segíthetünk? – mormogta Viczkyné. – Hisz mi nagyon szerencsétlenek vagyunk!…
– Velem maradtok, és nem hagytok magamra!
– Nem, nem – csillapította Viczkyné, és megrémülve menekült be a szobába.
Azon a délutánon hiába zörgetett Viczky Gábor a sárgára föstött, barátságos házon. A kapu zárva maradt, és a tükörüveges ablakok sötéten meredtek az utcára. A ház üres volt – a galambok kirepültek belőle.
Gábor eszeveszetten rázta a rózsaszínű kaput, aztán önkívületben kiáltozott:
– Melánie, hát nem hallod, hogy én hívlak?
De Melánie és anyja már akkor messzire jártak. Nyomtalanul eltűntek a városból a megcsalt hitelezők elől.
Viczky pedig ment, ment a házak fala mellett, és kezében a zöld erszényt tartotta, és mindenkinek megmutatta:
– Az apám azt akarja, hogy szegény legyek! Haha! – kacagott eszeveszetten. – De hiába akarja, én nyomára jutok az eldugott kincsnek…
Az utcagyerekek nagy csoportban mentek utána, és kiáltások hangzottak a háta mögött:
– Nem látják? Megbolondult szegény Viczky!
Viczky pedig kavicsokkal töltötte meg a bűvös erszényt, és elszórta a kavicsokat.
– Úgy teszek, mint az apám!… Nesztek, arany. Szedjétek az aranyakat. Marad még Viczkynek elég aranya.
Szórta a kavicsokat jobbra-balra, és az utcakölykök hangos kacagással dobálták hátához a kavicsait.
Az egész város talpon volt. Futótűzként terjedt el a Viczky megbolondulásának a híre. A kalapját eldobta valahol, és a haja bomlottan hullott homlokába. Az asszonyok siránkozva csapkodták össze a kezüket. Lárma, jajgatás töltötte be az utcát.364
Viczky pedig szórta a kavicsokat.
– Nesztek, arany. A Viczky Gábor aranya. Marad még neki elég aranya.
A hűséges Blásik utat tört magának a tömegen át, és gazdája nyomába szegődött. Ment utána alázatosan, és felszedegette az eldobott kavicsokat.
1908
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
