II
II
Egy tél a máramarosi hegyek között ért, egy isten háta mögötti faluban, ahol oly tudatlanságban éltek a szegény rutének, mint a középkorban. A pappal vadászgattunk a kincstár messzi kiterjedésű erdőségeiben. Egy éjszakát egy lakatlan vadászházban töltöttünk a havasok között, tüzet gyújtottunk, és nagyot hallgattunk, miután a láng furcsa képeket, árnyakat dobált a ház falára.
Vajon hová lesznek e szeszélyes árnyképek, amelyek olykor a felszélben futkosó felhők figuráit, máskor a szenvedélyes emberi érzelmek füstjeit jelképezték? Egykor azt tanultam, hogy semmi sem vész el a természetben. Lám, az árnyék, ember vagy játszi tűzláng árnyéka rövidesen nyomtalanul eltűnik.
Talán van valahol egy ország, ahol az árnyékok tovább élnek? Az emberek napsütéses életből való árnyai tovaillannak a nyár aranygyepén, vándorbotot vesznek kezükbe, amint az ember elhagyja őket, és elbandukolnak folytatni tovább a maguk életét. A messzi tartományba szöknek el a hold árnyai, a torony árnyéka a falu hosszú utcájáról és a fák szendergő árnyképei. Itt a hónak csak különös árnya hulldogál, és a tűzlángnak szeszélye melegít; nyulacskák futnak a mezőn, amelyek akkor születtek, mikor egy apa a gyermekeinek a fehér falra a kézujjaiból árnyékképet csinált; csak a halál kerüli a tartományt, mert neki nincs árnyéka a házak oldalán, amint az utcán tovakullog. Bizonyosan az árnyékországban éldegélnek ők, akik előttünk üldögéltek a vadászházban. Elment velük az akkori tűzláng képe is a falról.
Estefelé már csak a zsarátnok világította a kis szobát, és a vadászház falán mégis egy hatalmas árnyék mutatkozott. Puskás férfi alakot jelképezett a falon levő árnyék. Széles vállával, tarisznyájával mozdulatlanul meredt reánk.
A pap a feje alá tette a két kezét, és nyugodtan mondta:
– A zöld vadász áll leshelyén.
…Körül a néma máramarosi rengeteg; az őserdő téli ruhájában, amikor a fagytól meghökkennek a vén fák, és a hó úgy fekszik a földön, mint a sarkvidéken, hol nem érinti emberi lábnyom. A tölgyek és fenyők, mint megannyi öreg királyok, akik valamikor e tájon vadásztak, és a növekedő fák utánozták kérgükben az arcok mását, derekukban alakjukat, mint az eleven királyokét utánozzák162 az emberek; némelyik tölgynek olyan szakálla van, mint Szent Istvánnak, és a vén fenyők az Árpád-királyok kevélységével emelik bozontos fejüket; a medve, amely szánkázik a lejtőn, talán Andrással, a jeruzsálemivel ment küzdelemre; a gyors szarvasok honfoglalók nyílvesszői elől futottak; a befagyott hegyi patakon léket vágtak, és Rudolf királyfi merített a poharával, aki csaknem annyit vadászgatott e tájon, mint a régi királyok.
A pap vén feje alá nyugtatja a kezét, félig alszik, mormog, sóhajt, imádkozik. Később nyugtalankodva feltámaszkodik, megnézi a bezárt ajtót, és nehézkes mozdulattal hasábfát vet a tűzre. Jó darab idő múlva csap fel a szeszélyes láng, hogy szétterpesztett fénylő ujjaival letörölje a fehér falról a zöld vadász komor árnyékát. A pap megörül a lángnak. Errefelé egyszerű emberek laknak, a tűz és a víz még közeli rokonok, mint az ősember életében voltak. A láng a tűzhelyen oly kívánatos, mint a leány csókja.
– Fiatal koromban néha felhívattak a faluból az urak, és ha mérges medve tanyázott az erdőben, a hajtókat nekem kellett bátorítani. Mindig nagy ivás volt, kupából öntötték belém a hideg bort, egy frufrus kisasszony egyszer befonta a hajamat, és az asztalhoz pecsételték a szakállamat, ha elaludtam.
Később havazni kezdett odakünn. Elhomályosult a fehér táj, mintha pipára gyújtott volna az óriások erdőkerülője, és füstöt pöfékelne a vidékre. A hóesés érzékeny, mozgó függönyét végigvonta a fehér falon, az árnyék lassan távolodott, amint a hóesés sűrűsödött.
– Szerencsére, reggel értünk jön a szán! – sóhajtott a pap.
Még piros volt a fehér fenyők csúcsa, amikor elindultunk a merev, két gerendából összetákolt szánon. Ha nem csúszott oldalvást a szán a hegyi úton, a pap beszélt egy-két szót.
– Csengeri kisasszonyt kellene megkérdezni, uram, most már beszélhet, mert öregasszony. Az elszegényedett kurtanemes leány többet álmodozott, mint a legvénebb fűzfa. Egyszer hétig sem látták otthon. A vadász urakkal mulatott a tanyán. A grófok aztán megjutalmazták, tizenkét inget kapott. Meg férjet.
Most csaknem kifordultunk a szánból, mert az út meredeken kanyarodott. Fagyos jázminillata volt a levegőnek, mintha rózsaszínű volna a lehelet is. Nehéz ilyen helyen végképpen meghalni, még télidőben is.
– Szőke volt és fodros hajzatú, buta kék szemében messzelátás látszott, bezzeg most már barchent alsószoknyát hord, mert ilyen az élet – folytatta a pap. – Az esküvőjén mindig azt várta, hogy megérkeznek a grófok a magas vadászkocsikon. Egy vándorló ment át a falun a lagzi éjszakáján. Ibolya szentül azt hitte, hogy a kóbor királyfi volt. Ilyen bolond volt. Ha kürt zengését hallotta, fülelt, mint a vadászeb. Jobb nem is beszélni az egész dologról.
– Istenem, milyen király lett volna belőle!
Egy keresztúthoz érkeztünk, ahol a bádog Krisztus oly fájdalmasan terjesztette ki karjait a bús világ felett, mintha azt várná, hogy vándorzenész jön hozzá enyhülést, halált, megnyugvást keresni.163
Most nagy csörtetéssel robbant el mellettünk egy szán, amelyet a parasztlónál jobb paripák vittek. Valamikor piros-fehérre lehetett festve a szán oldala. A töpörödött kocsis valami furcsa, városi előkelőséggel tartotta két kezében a szárat.
Egy szürke körszakállas, deres hajú, sápadt, széles vállú és melankolikus tekintetű férfi ült kopott macskabőr bundában az urasági ülésen. A két kezét vadmacskába dugta, és nógatni látszék a kocsist a gyorsabb hajtásra. Egy rozsdás, kétcsövű fegyver emelkedett ki az ülésből.
A pap megragadta a vállam, és az elrobajló szán után mutatott.
– Ezt az embert hiszi a nép – a zöld vadásznak.
Hosszan utánanéztem az utazónak.
Olyan volt, mint egy faluzó körorvos.
(1916)164
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
