3 Az első hó és Szent Mihály feladata
3
Az első hó és Szent Mihály feladata
Az első hó és Szent Mihály feladata
Az idő még olyan korai volt, hogy a ködből, a dérből, az ecetfa virága színű, télpiros tájról még csak ekkor találtak ide a sárga és a kék mellénykés madárkák a szilvafákra, eperfákra. A ház előtt elvezető országúton hegyesen füttyentett az a madárka, amely a lovak és kocsik után szokott menni. A folyókon tán akkor ereszkedtek útnak a víz sodrával a vadkacsák… Igen korai reggel volt, de az ölés után mint felizgult ember: Kis Dániel nem vette rossz néven azt a két deci tartalmú poharat, amelyet savanyú vinkóval megtöltve a ház igazi úrnője, özvegy Sztárayné átnyújtott neki…
Egy bajuszszál (ez a fekete, kemény bajuszok sorsa) a pohárba pottyant a bor felhajtása közben.351
– Inkább a borba, mint a hurkába! – mond a hentes áhítatosan, amely szóval csak bizalmat kelthetett maga iránt.
Szalmazsúpok hevertek a közelben, deres, száraz, jó zsúpok, ezekből ágyazta meg Kis Dániel a halálba küldött disznó ravatalát. Milyen kedves volt az, hogy a sebesült nyak, általában a disznó feje körül kis boglyát, mint valami kis oltárocskát épített; de külön boglyát a disznó farkához is, mint ez régi falusi hentesek szokása, akik a disznó fülével és farkával akarnak legelőször kedveskedni a háziaknak.
Pirosat lobbant a szalma lángja a disznó körül, mint akár özvegy Sztárayné szeme fellobbant, amikor ezt a gyermekkorára emlékeztető szertartást nézte.
– Mennyire becsüli Kis úr a disznót? – kérdezte Szent Mihály, hogy ő is kedvében járjon a piszkafájára támaszkodó hentesnek, mint ő járt a háziak kedvében.
– Lesz egy mázsa az ártány. De inkább több, mint kevesebb – mond Kis Dániel elmerengve nézve a tűzbe, a szalmalángba, amilyent már annyiszor láthatott életében. De akárhányszor látja, mindig felmelegszik tőle a lelke közepéig, mert hiszen mégiscsak hentes volt.
És ekkor, hogy teljesen örömösen kezdődjön a nap, a borongó égből megindult az első hó ebben az esztendőben.
Mintha csak a disznóölés tüze csalogatta volna le a magasságból a hópelyheket, amelyek mind sűrűbben kezdtek hullani a tűzre, ahol halkan sisteregtek egyet, mielőtt kimúltak.
A haldoklót is megállítja tán másodpercekre kiszabott útjában az első hó megérkezése, amikor szinte váratlanul fehéredni kezd az udvar reménytelen barnasága, a háztető gyásza, a kerítés magánya; mintha egy mennybéli vendég jött volna a hosszú ősztől elszomorodott tárgyak megvigasztalására.
– Most már aztán nincs semmi baj – mond Kis Dániel, a süvegét megigazítva a fején.
És a szalmazsúp is talán vidámabban lángolt a disznó felett, mint idáig.
Özvegy Sztárayné térült-fordult a konyha, a kamra és a disznóölés színhelye körül, mindig jobban ropogtak lábnyomai a frissen esett hóban, terjedelmesebb lett a talp helye, mélyebb a saroké.
– Fordítsuk már hátára azt a disznót, mert még odasül – mondta a piszkafával komolyan őrködő Kis Dánielnek.352
A hentes engedelmeskedett.
– Hát legyen – mondta nevetve. – Gerincre, te koca!
A disznó négy lábát az ég felé mutatta.
– Jó négy sonkája van – dicsérte Kis Dániel a disznót, a hasa aljára szórva a szalmát, különösen a hátsó két lába közé, ahol pejpirosan lobbant fel a disznó szőrzete a kormosodó hóesésben. Még egy hitvány karódarabot is tett a szétfeszített két sonka közé, hogy az alaposan megpörkölődjék a tűzben.
– Ilyen az élet! – mondta nevetve Sztárayné, és már hordta is a forró vizet nagy kannában a konyhából, amire majd a disznó megberetválásánál lesz szükség. Kis Dániel a csizmaszárán fente a késeket, a nagy pelyhekben hulló hó lenyomta a füstöt, minden és mindenki fehér volt már az udvaron, leghamarabb a náderesz, aztán a szilvafák, eperfák, de még a piros gyümölcsű ecetfa is, csak a láng volt lángoló, amely a megfeketedett disznó teteme felett táncolt, mert valóban oka volt az örömre. A disznó hasa aljából olyan falatok kerülnek ki rövidesen, amelyektől elájulhat a veremben várakozó hordóskáposzta, de még a káposztafej is, amelyet négy részre vágva tettek el télire, hogy majd örömet okozzon a háznak.
– Csak majd a füstre vele! – mondta Kis Dániel, amikor a forró víz segítségével a sertés megborotválásához látott.
– Majd előbb a szükséges orvosságokat – felelt özvegy Sztárayné, amikor a gangra mutatott, ahol a fedett helyen egy papírzacskó-hadsereget pillantott meg Szent Mihály, aki ábrándos ember létére nem is gondolt arra, hogy mennyi minden kell a disznóöléshez. Nemcsak a hentes meg a kése, hanem talán minden fűszerszám, amit a boltban árulnak.
– Orjaleves lesz ebédre, és természetesen karmenádli – figyelmeztette Kis Dánielt özvegy Sztárayné, amikor a fehérre vakart, sokszor leforrázott disznó felbontására került a sor.
De a hentes régi ember volt, tudta a módját a dolgoknak… Ugyanezért egy darabot levágott a farkából, egy darabot a füléből a megpörkölt disznónak, és a darabokat tenyerén a háziak felé nyújtotta. Szent Mihály, mint akár gyermekkorában, a fülét választotta, amelyet ő fogott az eleven disznón.
– Hol van a fiatal tekintetes asszony? – kérdezte Kis Dániel, körülnézve Mathilde után.
A fiatal tekintetes asszony nem mutatkozott sehol, mert bánatára353 a konyhán a különböző, ilyenkor nagyon is sürgős teendőket kellett végeznie. Holtszomorú volt, mert sejtelme se volt a disznóölés ceremóniáiról, nem tanulta meg idejében a szertartásokat, amelyeket a későbbi életkorban nem lehet megtanulni. Így tehát leginkább csak arra ügyelt, hogy legyen elegendő forró víz kéznél.
– Ó, istenem, milyen szerencsétlen vagyok, a mama megint elhódítja darab időre Szent Mihályt! – mondogatta a tűz mellett üldögélve, és a nagy fazekakra felügyelve, amelyeknek rendeltetését nem tudta. Mert természetesen minden edény, amely a házban található volt, glédában állott a disznóölés napján, özvegy Sztárayné rendelkezéséből.
– Rózsi, maga egy nagyszerű asszony! – mond Szent Mihály, a papírba burkolt fűszerszámok seregét megpillantva.
– Régen készülődöm a mai napra – felelt özvegy Sztárayné. – De most lássuk, hogy milyen belülről a disznó.
Így szólt, miután Kis Dániel ott állott, nagy késével a disznó hasa alját felhasítva, aztán felboncolva, minden részének kiszámítva a helyét, miután a disznó olyan állat, hogy minden porcikája jóízű.
– Várjunk, előbb egy pohár bort iszunk – mond az özvegy Sztárayné a jó asszonyok gondosságával, a vejének, a hentesnek és magának töltve az idei borból, nagy poharakba a zöld cserépkancsóból, hogy a bor csaknem kiloccsant a frissen esett hóra.
De mégse loccsant ki, mert Kis Dániel egyetlen hajtásra végzett vele sörtés bajsza alatt, csak krákogása mutatta, hogy a bor céljába talált.
A toronyban reggeli miséhez harangoztak, szél jött a fürdőház felől a hóeséssel, amely már kavargatni kezdte az addig egyenletesen hulló havat. Megkergette a szélesen elterpeszkedve érkező hópelyheket, mielőtt azok elfoglalták volna helyeiket a faboglyán, a kis faházikón, amely az udvar sarkában állott félrecsapott, bolondos deszkatetőjével (mert az ilyen építményeknek nem szabnak örök életet az emberek, pedig mindennap van rá szükségük), a kertben véges-végig, amerre a régen elszerencsétlenedett ribizli- és pöszmétebokrok nyúltak: viharosan fehér lett a mindenség.
– No, most benne vagyunk az igazi disznóöléshez való időjárásban – mond Szent Mihály, jó nagyot szippantva az időből.
Mellette állott anyósa, özvegy Sztárayné, fél kézzel vállára támaszkodva, mert majdnem egy magasságú volt Szent Mihállyal,354 amikor Kis Dániel a disznó felbontásához fogott, természetesen vigyázva a belekre, a gyomorra, amelyek majd hurka és kolbász (és disznósajt) elkészítéséhez lesznek alkalmasak.
Özvegy Sztárayné, miután a párolgó disznó belsejébe pillantott volna, megelégedetten és reményteljesen, azon a drágalátos orgonázó hangján, amely úgy hangzott, mintha mindig valamely himnuszt mondott volna, így szólt Szent Mihályhoz:
– Miután személyzetünk nincs, és mi különben is mással leszünk elfoglalva: a belek alapos kimosását magára bízzuk, Mihály. Elvállalja?
– Nagyon szívesen, miután ma úgyse megyek hivatalba – felelt Szent Mihály, pedig tudta, hogy nem lesz könnyű dolga.
Kis Dániel hatalmasan dolgozott a disznón, míg a hó mind sűrűbben hullott.
Már fehér lett tőle Sztárayné menyecskésen bekötött feje is, pedig soha fiatalabbnak nem látszott, mint disznóöléskor.
(1933)355
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
