csengő
csengő [ë] melléknév és főnév, (népies) csöngő (hangutánzó)
I. melléknév -bb, -n
1. Olyan <hang>, amely cseng (1a). Csengő kacaj. Csengő hangon válaszolt. Harangjaik hangja legcsengőbb volt a városban. (Jókai Mór)
2. Ilyen hangot adó <tárgy, eszköz>. Csengő aranyak, acélpenge, poharak. A hős … csengő fegyverrel földre hanyatlik. (Vörösmarty Mihály) Csengő, muzsikáló zsákkal a hátán | Jött, jött, jött kacagva a Sátán. (Ady Endre) Átvette a csengő pénzt a paraszttól. (Gelléri Andor Endre)
II. főnév -t, -je [e]
1. Harang alakú, de annál (jóval) kisebb, rendsz. kemény fémből készült eszköz, amellyel éles, magas hangot lehet adni. Szól a csengő; a csengő nyelve ¬; megrázza a csengőt. Gergely, az iskolaszolga a csengőt rázta, másodszor csöngetett, a háromnegyed nyolcat. (Kosztolányi Dezső) Csengő csengett, kürt riadt, | dobok dobogtak. (Babits Mihály–Dante-fordítás) || a. Állatok nyakába kötött, éles, magas hangú kis harang v. fémgömb. Csengőt köt a borjú nyakába. A szánkót két ló húzza és csengőt is kötünk a lovak nyakára, hogy a sötétben el ne tévedjünk. (Krúdy Gyula)
2. Csengéssel v. berregő hanggal jelt adó szerkezet. Házi, elektromos, villamos csengő; a csengő gombja; a villamos csengője; berreg, szól a csengő; felszereli a csengőt. Autó száguld, mentőkocsi vészes Csengöje sír. (Juhász Gyula) Mekkora nyüzsgés, mennyi hang: | masina, csengő, kürt, harang. (Babits Mihály) || a. Ennek a szerkezetnek az a része, amellyel azt meg lehet szólaltatni. Meghúzza, megnyomja a csengőt.
Szóösszetétel(ek): 1. csengődrót; csengőgomb; csengőhang; csengőszó; csengővezeték; csengőzsinór; 2. vészcsengő; viharcsengő; villanycsengő.
csengőcske; csengőjű.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
