keserves
keserves [e-e-e] melléknév és főnév
I. melléknév -en, -ebb [e, e]
1. Keservet, keserűséget okozó, fájdalommal tele. Keserves csalódás, esztendők, éjszaka, veszteség. Óh, mely keserves annak élni, Kinek tovább nincs mit remélni. (Csokonai Vitéz Mihály) Már alig beszéltem velük; … nagyon keserves, … idegesítő állapot volt ez. (Kaffka Margit) Hajnalban keserves válásra üt az óra. (Kosztolányi Dezső)
2. Keservet, keserűséget, fájdalmat kifejező. Keserves panasz, sóhaj. Keserves sírásra fakadt. Ki írja fel keserves könnyeinket? … (Katona József) Keserves, szemrehányó pillantást vetett az elnökre. (Krúdy Gyula) || a. keservesen: a) fájdalmasan, bánatosan. Keservesen sír. [A furulyát] szomorún, keservesen fútta. (Arany János); b) (ritka, bizalmas, gúnyos) ugyancsak nagyon. Keservesen elver valakit. A kuruc vezérek … keservesen megverték a császári hadvezéreket. (Jókai Mór)
3. Nehéz munkából, kínos erőfeszítésből eredő. Keserves garas, kenyér, keresmény; keserves izzadsággal, verejtékkel. Hét esztendeje eszi … egy … nyomorultnak a kenyerit, felszíja a keserves verítékit … (Kaffka Margit)
4. (bizalmas, tréfás, rosszalló) Hitvány, mit sem érő, értéktelen. Üres volt a feje neki, Üresebb a zsebje, Egy keserves polturáért Könyökig vájt benne. (Petőfi Sándor)
5. <Káromkodásokban nyomatékosító szóként.> A keserves mindenit! Azt a keserves rézangyalát! A keserves voltát ¬! „A keserves voltát, rugaszkodj utána!” | Kiáltott most János egyik óriásra. (Petőfi Sándor)
II. főnév -t, -ek, -e [ë, e] (ritka)
1. Szomorú szövegű, kesergő dallamú dal; kesergő.
2. (Egy) keserveset v. keserveseket: (fájdalmasan v. elkeseredetten) nagyot, nagyokat. Keserveset kiált, nyög, ordít. Egy keserveset káromkodott. Keserveseket nyögött.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
