F
F, kisded alakban f, tizenegyedik bötü a magyar ábéczében, s a mássalhangzók sorában hatodik. Mint folytonos, (folytonosan ejthető) mássalhangzó a vele járó e önhangzót elül veszi föl (ef v. eff) ezért a félhangzókhoz is soroltatik. Különben fuvással járó kiejtése után fuvó hangnak is nevezzük, s hangszervi általános minőségénél fogva az ajakhangok osztályában van helye, s némely szókban rokon társaival, ú. m. b, p, v, m hangokkal föl szokott cseréltetni, mint fodor bodor, filling billing, fige bige, fergetyű pergetyű, fanyar vonyár, fekete vakota, fészek vaczok, fi fordítva iv (ív-ik gyöke), ficz vicz, ficzkand viczkand, figyel vigyáz, finczároz vinczároz, fon von, fürgencz virgoncz, far mar-t par-t, fitat mutat stb. Áll ez más nyelvekben is, pl. a hellenlatin philomela szó után magyarosodott fülemile szóban meglehetős épen megmaradott, már a török bülbül-ben az f is az m is b-vé változott. Mint fuvó hang, a szivási sz-vel vagy s-vel és a lehelési h-val is rokonítható, pl. fűzfa Baranyában szűzfa, foh-ász soh-aj, fanyar sanyar, fürög sürög; fedd szid; fő hő. Egyébiránt a magyar mindig szabatosan ejti ki, s különösen a legrokonabb, de nála szelidebb v-vel sem szokta fölcserélni, mi általában minden szelid és kemény rokon hangokról áll. Különböztetésül az ajkakat bezáró b p szervrokonoktól, mint imént érintők, fuvó betünek, illetőleg hangnak is mondatik. Némely hangutánzókban zárbötü gyanánt hallatszik, mint: pif, paf, puf, nyif, nyaf, röf. A dölf, csörf, csalf(a) kajf, csúf szókban alkalmasint a részesülő ó ő változott f betüvé, dőlő dölf, csörő csörf, csaló csalf stb. Mint szóképző az imént elsoroltakon és kanaf szón kivül, a magyar nyelv egyetemében alig fordúl elé, ellenben f-vel kezdődő gyökszóink száma mintegy 80-ra rúg. A szanszkrit s finn nyelvekben teljesen hiányzik. A héberben s görögben ph pótolja.
Az f hang jelentésében alaphangtest a fuvás, innen észleljük általán, hogy benne a fuvás, lehelés fogalma más nyelvekkel is közös; ilyen a magyarban maga az egyszerű fú ige, (hellenül ϕυσαω, lat. flo, flare, szlávul fúkám, mely némely más árjacsaládban v-vé változik, pl. a szanszkritban vá, a németeben wehen). Különösen 1) A melegséget, beltömörödést jelentő szókban kifelé fúvó: fő v. fől, főz, fűt, fűl,, fojt, fúl; a hideget s más kellemetlen érzést vagy bizonyos visszatartózkodást jelentőkben a lélekzést behúzó fagy, fáj, fázik, fél (ige). 2) Távolra hatást vagy élénk mozgást (fuvási, lehelési fokozódást) fejez ki ezekben: fut, ficzánkol, ficzkand, fityeg, foly, forr, forog. 3) Emelkedést (a fölfelé törekvésben szintén fuvási fokozódást) vagy magassági távolságot ezekben: far, fe, fej, fel, fenn, föd, fal, fa, fű. 4) Az ajkak mozgására vonatkozik ebben: fal (igeszó).
Figyelmet érdemlő nyelvünkben, hogy mig a b és p hanggal kezdődő szavaink között számosan vannak, melyek valami puffadtat, dudorút, gömbölyűt, kőröset jelentenek, az f és v kezdetüek között (az r alaphanguakon kivül) alig van egy-kettő, ezek is csak váltakozásképen mint: fütykös = bütykös, fodor = bodor. E tünemény szószervileg onnan magyarázható, hogy a b és p az ajkak érintkezése által képződik, ellenben a v és f mint nem érintkezők az ajkak között mintegy átsikamlanak s elfuvódnak, minélfogva a térben inkább távolságra vonatkozó szók vezérhangjai.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
