Glecser,
Glecser, olyan mozgó, szemcsés, lemezes szerkezetü, itt-ott habos jégtömeg, mely az örökös hó határán tul ered és egyre lassu áramló mozgásban halad a völgy felé. Jégár magyar elnevezése találóan fejezi ki a G. fogalmát. Hogy G. képződhessék, nem elég csak egy magas csúcs, hanem első sorban az kell hozzá, hogy az egész vidék az ő hegyeivel, völgyeivel s lapályaival az örökös hó határa fölött legyen, azután pedig, hogy ott a légköri csapadék mennyisége tetemes legyen. Az örökös hó határa a magas hegységeknek az a magassági vonala, melyen felül a légköri csapadék mindig hó alakjában esik és ahonnan a hó soha el nem tünik. Ez a határ a földrajzi fekvés és az éghajlati viszonyok szerint nagyon különböző. Közép-Európában, vagyis az Alpok hegyrendszerében, a Kárpátokat is természetesen hozzászámítva, ez a magasság körülbelül 2750 m., Norvégia É-i részén csak 720 m., középtáján 1010 m., déli végén már 1870 m., A Pireneusokban 3000 m., a Kaukázusban 3300 m., Kaliforniában 4000 m., a quitói Andokban 4800 m., a boliviai Andokban 5600 m., A Himalájában 5670 m., Kilima-Ndsaro-n 5000 m., a sarkvidékeken pedig a tenger szinével egy magasságban. Az egymásra halmozódó hótömegek, hórétegek (az Alpok magaslataira középszámmal évenként 10 m.-nél több hó esik) a nagy nyomás következtében a hegylejtőn egyre lefelé mozdulnak és felületükön a napsugarak és meleg szelek behatása alatt egy kissé megolvadnak. A vizcseppek beszivárognak az alsó rétegekbe és ott ujra hideg éri őket, kemény szemekké fagynak, amelyek egymáshoz tapadva, sürü, kemény tömegeket képeznek. Idő multán a hegy felső lejtőin a hórétegek egész vastagságukban kemény réteggé, jeges hóvá v. firn-né változnak. A jeges hótömegek (a firn) mindig lejebb és lejebb csusznak. A nap melege folytatja az olvasztás munkáját, a reá következő fagy pedig a felolvasztott vizet megint megfagyasztja és ennek, valamint kölönösen annak az óriási nyomásnak hatása alatt, melyet a felső hórétegek az alantabb levőkre gyakorolnak, a jeges hótömegek G.-jéggé alakulnak, s a hegylejtőn hatalmas jégtömegek, G.-ek jégárak keletkeznek.
A firn, melyet a jeges hó megnevezésen kivül még oromhó-nak is mondanak, a tulajdonképeni forrása a G.-nek minél nagyobb tömegü firn képződik, annál nagyobb tömegü lesz a belőle alakuló G. A G. képződéséhez a főfeltétel, hogy a firn valahol felhalmozódhassék. ha a firn nagy katlanokban, mélyedményekben halmozódik fel, hatalmas G.-tömegekké alakul, mely messze le fog érni az örökös hó határa alá és nemcsak széles, de roppant hosszu G.-t fog alkotni. Az ilyen az elsőrendü G., melynek jege tömött, igen szilárd. Ha a firn lapos, meredek hegylejtőkön gyülik meg és ott alakul jégtömegekké, kisebb, soha sem messze lenyuló G. képződik, az ilyen a másodrendü G. v. Lógó-G., jege lazább szerkezetü. Az Alpokban mind a két tipus elegendőképen megvan. A G.-ek száma az Alpokban körülbelül 2000, ezek közül elsőrendü G. mintegy 200. A nagyobb alpesi G.-ek mind hosszabbak egy mérföldnél. Az Alpokban (különösen a Közép-Alpokban) a G.-ek főtömegei a Mont Blanc, a Monte Rosa, a Finsteraarhorn és az Ötzthal hegycsoportjai körül csoportosulnak. Legnagyobbak az Alets (23 km. hosszu), a Görner (15 km.); a mer de Glace (12 km.), az Unteraar (12 km.); a Keleti-Alpok leghosszabb G.-je a Gepats-G. (Ötzthal-G.), mely 11 km., a Paterce (Gross-Glockner-G.) 10 km. hosszu. A szélessége a G.-nek nagyon változó, a völgyek szélességéhez, szüküléséhez idomul. Számos G. az Alpokban több mint 1 km. széles. Az a terület, mely hóval, firnnel táplálja a G.-t sokszor roppant nagy; a nagyobb G.-eké több mint 5 km2 ,de vannak egyesek, melyeknek gyüjtőterülete 40 km2 . Az Alpokban vagy 350 km2 -nyi terület van G.-ektől borítva, vagyis eljegesedve. A G.-ek vastagságát is megmérték, bár nem direkt uton és inkább becslés mint pontos adat számba megy, midőn egyesekét 400-500 m.-re teszik; némelyek az átlagos vastagságot 250 m.-re becsülik. Európában az Alpokon kivül még a Pireneusokban meg Norvégiában vannak G.-ek. Hazánkban a Magas-Tátrában, ugyszintén a Mátrában egyes jelenségek arra mutatnak, hogy valaha ott is lehettek G.-ek. A Pireneusok G.-ei az Alpokéhoz képest igen alárendeltek, a legnagyobbak a Garonne völgye meg a Val d'Ossoue között vannak. A skandináv G.-ek sem közelítik meg az Alpokét, a legnagyobb a Lodal-G., mely 8 km. hosszu és 650-850 m. széles. Izlandon, a Spitz-bergákon és É,-Amerika arktikus szigetein szintén vannak nagy kiterjedésü G.-ek Grönlandnak egész belsejét hatalmas jégtömegek boritják, melyek főképen öt hatalmas árban vonulnak a tenger felé. A legnagyobbszerü közöttük a Humboldt-G., mely ott, ahol a tengert éri, 100 km. széles és több mint 200 m. vastag.
Régebben, és pedig a jégkorban sokkal nagyobb terjedelmüek voltak Európában a G.-ek, mint ma. Az Alpok G.-jei délfelé egészen a Po völgyéig, északfelé egészen a Duna völgyéig terjedtek, Skandinávia jégárjai pedig Németország alföldjéig nyultak le. Skandinávia meg Nagy-Britannia, valamint a Germán-sikság felülete körülbelül olyan lehetett, mint a mai Grönlandé. Ázsiában a Kaukázus, a Mustagh, Küenlün, Thiansan, Jünling, Karokorum és Himalaja hegységeken vannak G.-ek. Dél-Amerikában csakis a legmagasabb csúcsokon, továbbá az Andok déli végén; É.-Amerikában a Sierra Nevadán és a Csacade-hegységben; Uj-Zélandon a déli sziget hegységein. A G.-ek folytonos mozgásban vannak, mozgásuk vagy 8-10 milliomodszor lassubb, mint ugyanolyan tömegü vizé. Évenként vagy 60-120 m.-nyi utat tesznek meg lefelé és a mélyebb völgyekbe is alászállnának, ha az alsó végük mind jobban és jobban el nem olvadna és a lefelé nyomulásnak azzal határt nem szabna. Régóta ismerik a G. mozgását, de az első méréseket Hugi végezte 1827., legtöbb érdeme van azonban e tekintetben Agassiznak, aki különben is legalaposabb tanulmányozója volt a G.-jelenségeknek. A G. mozgásának gyorsasága tömegétől és hajlásának mértékétől függ. A mozgás magyarázata éppen az, hogy a völgy felé hajló tömege a jégnek nyomást gyakorol és ez a nyomás csusztatja az egészet lefelé. A csusztatáson kivül még folyó mozgása is van az egész tömegnek, amit egyrészről a jég képlékenysége, másrészről a nyomás következtében előálló olvadás meg ujrafagyás okoz. A G. felülete csak oly helyeken sima és összefüggő, ahol a hajlása egyenletes; ahol azonban hajlása, vagyis esése megváltozik, ott akadályokkal kell megküzdenie és bármennyire képlékeny is a G. jégtömege, össze-vissza fog töredezni és széles haránt-hasadékok keletkeznek. Azon helyeken, ahol szélessége megváltozik és pedig nagyobbodik, ott hossz-irányu hasadékok állanak elő, a part felé pedig oldal-hasadékok. Ahol a völgy rögtönösen mélyed, ott a G. jege apróbb, nagyobb tuskókra töredezik és jégesések vagy G.-kaszkadok keletkeznek. Ha két hasadékrendszer kereszteződik, akkor a jégsziklák torony vagy obeliszkek módjára felhalmozódnak, feltornyosodnak és u. n. jégtűk emelkednek a G.-en magasba. Ezek sokszor messze elhallatszó dörgés közben omlanak össze. Az Alpok G.-ei a tenger szine fölött középszámmal vagy 2260 m.-ig (általában 1500-2000 m.) ereszkednek alá, mert ezen magasságon alul már egyrészről a Nap melege, a légkör hőmérséklete, de különösen a meleg szelek (Föhn) annyira hatnak, hogy a jég meg nem állhat. Erős olvadás kezdődik már rendszerint az örökös hó határán alul néhány száz méternyire, mig végre az egész G.-tömeg elolvad. Az olvadás határa nem állandó, az egyes évek és vidékek klimatikus viszonyai szerint ingadozó. Hideg, nedves években aránylag kevés jég olvad, a G. lekerül a völgybe; ellenben, ha a nyár nagyon meleg, akkor tulsok jég olvad el, a G. mintegy visszahuzódik; a völgyek egyes olyan részei, ahol előbb G. volt, egészen mentesek a G.-től. Az időleges változásoknál, melyek azt mutatják, hogy az Alpokban a G.-ek visszahuzódnak, vagyis terjedelmük csökken. 1850 óta azt tapasztalták, hogy az Alpok G.-ei 600-1000 m.-t vesztettek hosszuságukból. D. -Amerikában a legalsó határa a G.-eknek 4000-5000 m., a Himalajában 3400 m. A G. felületén az olvadás következtében keletkező viz v. azokba a finom repedésekbe szivárog, melyek az egész G. tömegét átjárják, vagy pedig apró patakocskák alakjában folyik le a G. felületéről addig, amig valahol nagyobb hasadékra akad, esetleg pedig u. n. G.-malomra. Ez utóbbi oly üreg a G.-ben, mely egész vastagságán végig halad és helyenként nagy barlangokká szélesedik. Az egész megolvadt viztömeg a G. alján meggyül és mint G.-patak folyik ki abból. Az a rendesen több méter magas jégboltozattal körülvett hely, ahol a G.-patak a szabadba kerül, a G.-kapu. Számos folyó vize G.patakokból ered, igy a Rhône folyóé.
A jégár felületére a szomszédos helységek lejtőinek omló szikláiból nagymennyiségü kőtuskó, kőporladék kerül, amelyek, amint a jégár tova mozog, hosszu sorban hatalmas sáncokká, u. n. morénákká, halmozódnak. A felhalmozódott kőtömegek helyzete szerint szokás a morénákat megkülönböztetni. Midőn a kőtörmelékek a G. hosszával egyközüen, majd a G. szélén, majd pedig mellette a hegylejtőn fekszenek, oldalmorénák-ról szólunk, mik nem egyebek, mint azon törmelékek összessége, melyek a G. hegyoldalairól hullottak alá. A G. végén levő hatalmas kőtörmelékek, melyek amaz anyagokból halmozódtak fel, melyeket a G. hátán hurcolt és olvadáskor tömegekben lerakott, végmorénák v. homlok-morénák. A G. közepén a G. hosszával egyközüen haladó kőhalmazokat középmorénáknak nevezik vagy guffer-vonalaknak-nak. Ezek két völgy G.-ének egyesüléséből, illetőleg a két összekerült G. oldalmorénáinak egybehalmozódásából keletkeztek. Óriási az a kőtörmelék, kőhalmaz, mely a G. mozgása következtében a szomszédos hegységből a G.-re kerül és mint moréna rakódik le. A morénák szerkezetében nincs semmi rend a törmelék nagysága és fekvése szerint, a rétegességnek semmi nyoma, kisebb nagyobb darabok élre-lapra fektetve és nem ritkán össze-vissza karcolva találtatnak, tehát egészen másképen mint a vizlerakta üledékes kőzetek. A G.-től hurcolt kőtuskók, kőtörmelékek gyakran a G.-meder fenekére kerülnek, v. a meder oldalára és ott a G. medrét vagy medrének oldalát képező kőzeten karcolást idézhetnek elő, mely igen jó jelezője a G.-től megtett utnak. A G. tömege pedig utjában erősen surolja, simitja a vele érintkező kőzeteket és ugy ez a surolás, simítás, mint a karcok jelenléte és a morénák konstatálása, mind megannyi jel arra nézve, hogy valamely vidéken valaha G.-működés volt. Egyes helyeken megesik, hogy nagy kőtuskók, melyeket a G. magával hurcol, megakadályozzák azt, hogy az alattuk levő és általuk elfedett jég megolvadjon, de körülötte a jég megolvad. Ekkor nagy 2-3 m. magas jégoszlopok képződnek, melyeknek tetején egy kőtuskó ül. Az ilyen G.-képződmények a G.-asztalok. A kőtuskó ugyanis abszorbeálta a meleget, a jég alatta megmaradt, körülötte azonban elolvadt. A G. egyéb működésit, l. Erózió, Földoszlopok, Vándorkövek, Viz geologiai működése. Terjedelmes munka és bő irodalmi adatokat tartalmaz a G.-ről Heim A. munkája: Handbuch d. Gletscherkunde (Stuttgart 1885), valamint Penk A., Die Vergletscherung der deutschen Alpen, ihr Einfluss auf die Bodengestaltung (Lipcse 1882).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
