Görög zene,
Görög zene, első fejlődési stádiumaira nézve a történelmi adatok elvesznek az ősidők homályában. A leszboszi Terpander (Kr. e. 700) az addig divatozott négy huros kitharát hét huros hangszerré alakítá át. A régi görög zene ugyanis a tetrakord rendszeren alapult, melynek két szélső hurja nagy negyed hangközre volt hangolva akként, hogy a tetrakordot kiegészítő zöngék két egész és egy fél hangot foglaltak magukban s a félhang mindig az első s a második lépcsőre esett. Terpander ez egyszerü hangszert oly módon bővítette ki, hogy az első tetrakordhoz még egy másodikat csatolt, de nem ugy, hogy az elsőnek legmagasabb zöngéje a második legmélyebb hangját képezte, hanem ugy, hogy a kettő közt egy egész hangból álló hangköz foglalt helyet. Eme Terpander-i Heptakord aztán, mely Diapazon nevet nyert, ezáltal egy egész nyolcad terjedelmet nyert s alapja lőn ama skálai zönge-egymásutánnak, melyen sok századdal későbben - természetesen többszörösen módosítva - végre a mai nyugot-európai zenerendszer is felépült. Terpander után a görög zene legkimagaslóbb reformátora volt Aristoxenus (Kr.. e. 320), az ő nyomán számosan működtek aztán közre a görög zene felvirágoztatásán, mint Eukleides, a nagy matematikus (Kr. e. 200), több századdal későbben Gaudentius (Kr. u. 400), Ptolemaios s az ő kommentátora Porphirius (Kr. 250) s kortársa Aristides Quintilianus stb.
A görög skálák alapját tehát a tetrakord képezte, mely tiszta negyedköz terjedelemben s félhangtól kiindulva, diatonikus sorrendben négy hangot foglalt magában, p. h, c, d, é és é, f, g, á. Négy ily tetrakordnak az összetétele olyformán, hogy a két elsőnek kezdő s a két utolsónak végső hangja (Synaphe) egyenlő legyen, mig a második és harmadik közé egy egész hangköz (Diazeuxes) essék: képezte a görögök alapskáláját, mely alant egy egész hanggal (Proslambanomenos) kibővíttetvén: tizenöt hangot foglalt magában, s megfelelt a mi mai normál Á-moll skálánknak, lefelé haladva minden alterálás nélkül, u. m.:
A görögök ez alapskálájából fejlődött ki aztán sok század multával az egész nyugateurópai zene - ma is divó - rendszere. Ez alapskála tizenöt hangjának mindenike külön elnevezéssel birt. Az elsőnek (A) Hypate s az utolsónak (a) Nete vagy Hyperbolaion volt a neve. Elnevezésüket a kithara hangszer tizenöt hurjáról nyerték. A tizenöt hangos alapskálán kivül volt még egy másik tizenegy hangterjedelmü is, mely három tetrakord összetételéből állt s a Proslambanomenosból állott és Synemmenonnak neveztetett, u. m.:
A hangközökkel szemben a görögök számtalan megkülönböztetéssel és elnevezéssel éltek, melyeket e helyen mind elősorolni, tullépné terünk határát. Elég legyen annyit megjegyezni, hogy azokat felosztották összhangzókra (symphona) és széthangzókra (disphona). Az összhangzók közé számították a tiszta negyed, ötöd, nyolcad, tizenegyed s tizenketted hangközöket. A heted, harmad és hatod széthangzók voltak. A görögök tehát nem használták a mai értelemben vett hármas hangzatokat s énekeiket vagy egyhangban (unisono) vagy nyolcadban kisértek. Kétszólamu zenéjükben pedig tiszta negyed és ötöd progressziókat használtak. Éppen ellenkezőleg a mai rendszerrel, mely az ily egyenes mozgásokat szorosan tiltja s két szólamu egyenes progressziókat csakis kis v. nagy harmad, és kis v. nagy hatod hangközökkel használ. Ebből is kitünik, hogy mai értelemben vett harmoniával nem rendelkeztek s ha a régi iróknál tétetik is említés görög harmoniáról: az alatt csak a zöngéknek szerintü szabatos egymásutánja értendő.
A többféle görög skálarendszer jellegét - eltérőleg a maitól, mely minden kiinduló alaphangra egyenlő hangközi egymásutánt épít fel, - a fél és egész hangok különböző elhelyezése határozta meg. E különböző elhelyezés náluk hétféle formában fordult elő, melyek Harmonia, Modi, Diapazon nevet viseltek. A hét görög skála következőleg oszlott fel s következő elnevezésekkel birt, u. m.:
Gaudentius, e görög skálák összetételét a negyed- és ötödközök mikénti elhelyezésére vezeti vissza s a fenti hét skálát olyanokra osztja, melyeknél a negyedhangköz alul, az ötödhangköz pedig felül fordul elő. Ilyen a három első, u. m.:
s viszont olyanokra, melyeknél az ellenkező eset van. Ilyen a további négy skéla, u. m.:
Gaudentiusnak eme sokáig figyelmen kivül hagyott felosztása igen fontos a régi görög harmoniák alapos megértésére nézve. A lidiai és hipolidiai skáláknak egyrészt, s másrészt a frigiai és hipofrigiainál egyenlő negyed- és ötöd-viszony tünik fel, csakhogy ellenkező sorrendben; amazok: c-f negyed- és f-c ötödközből, emezek pedig d-g negyed- s g-d ötödközből vannak összetéve, miből az következik, hogy a két lidiai hangnemben az f, a két frigiai hangnemben pedig a g zönge birt a mai tonika jellegével. A két alfajközti különbség a végzőhangban fekszik, mely a hipo melléknévvel ellátottakban tonikát, a másik kettőben pedig dominanst képez. Az alexandriai időszak pedig dominanst képez. Az alexandriai időszak előtt az elsorolt hangnemeknek ás elnevezéseik voltak, igy p. Plato idejében a hipodoriai hangnem eoliainak, a hipofrigiai ióniaknak stb. nevezetetett. A görög skálákban a fél. és egész hangok változó elhelyezése s a negyed- és ötödközi beosztásnak sorrendje minden hangnemnek külön-külön jelleget kölcsönzött, melyek aztán Görögország különböző tartományrészei lakosságának etikai jellegével álltak kapcsolatban. Plato a hangnemeket etikailag panaszló, érzelgő (mixo és sintonolidiai), örömünnepségek (ióniai, hipolidiai), állami, hadi, istentiszteleti (dóriai, frigiai) stb. hangnemekre osztotta fel. Aristoteles már nem volt oly válogatós s minden hangnemet minden alkalommal használhatónak véleményezett. A Kr. utáni II. sz. végén a görög hangnemek jelentősége lassankint kezdett aláhanyatlani. A Nagy Gergely és arezzói Guido időszakban aztán ismét felszinre kerültek természetesen megváltozott, sőt ellentétes sorrendben.
A görögök a mai zenerendszer szerinti időmértéki beosztást nem ismerték s a dallam, valamint az azt kisérő hangszerek csak a szavalat ersritmikájához alkalmazkodtak, melyet a szótagok mennyisége és lejtési minősége határozott meg. A ritmus: arszis (emelkedés) és tézisből (esés) állott, mit a különféle verslábnak (spondeus, anapestus, daktilus, jambus, trocheus stb.) eredményeztek. A kisebb verslábak összetételéből keletkeztek a szélesebb versformák, mint a hexameter, pentameter stb., igy az azokhoz alkalmazkodó zeneformai kifejezések is. A mai dallami periodusokat (taktusi s időmértéki beosztással) versmétrumokkal pótolták. Magán énekek s karok kiséretéhez rendesen huros hangszereket (lantot, kitharát, hárfát) és a lágyabb hangzásu fuvolák fajait használták. Huros hangszereik a meghatározott hangnemek vmelyikének zöngesora szerint voltak hangolva, valamint fuvóhangszereik terjedelme is, melyek mesterséges alkotás s pompás kiállításban is előfordultak. A görög zene vallási ünnepélyeken kivül, leginkább a költők drámai műveinek kiséretéül szolgált, hogy azok szavalati hatását emelje. E drámai zene minősége felől azonban alig birunk eligazító forgalommal, miután a görög zöngjelzés ugyszólván egészen elveszett és semmi irott példa nem maradt ránk. Állítólag összesen négy ó-görög himnus-dallam maradt fel, melyeket legelőször Galilei Vince tett közzé 1581. Hitelességük kétséges. A régi görög hangjegyirás áttekintése mai hangjelzésre redukálva, l. az ábrát.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
