Nyáry
Nyáry (bedeghi és berencsi) grófi család, melynek eredeti székhelye Bedegh, Tolna vármegyében fekszik, de a család későbben a Nyitra vármegyében fekvő Berencsre származott át. Ny. János 1457. nyert V. László királytól levelet, melyben őt vitézi érdemeiért régi őseiről rámaradt nemességében s jogaiban megerősíti, kiemelve István nevü ősét, ki már III. István király alatt vitézkedett és saját hősiességét, melyet Hunyadi János alatt Belgrádnál kifejtett. Hiteles nemzedékrende a régi családnak a Hunyady Mátyás korában élt. Ny. Gálig vihető fel, ki a király zászlóvivője és 1483. somogyi főispán volt. E Gál unokája volt az 1547. elhalt I. Ny. Ferenc, történelmi hirü vitéz, ki 1521. Belgrád alatt harcolt a török ellen, a mohácsi ütközetben is részt vett, de onnét megszabadult, azután I. Ferdinánd király hive lett, 1532. Bécs védelmében szerzett érdemeket s a hálás fejedelem által 1533. a bárók sorába, 1535. Hont vármegye főispáni székére emeltetett, majd a török ellen 1538. a Tiszán tul, 1541. Pestnél, 1544. Szalkánál diadalmasan táborozott, végre 1546. részt vett a schmalkaldeni hadviselésben is, honnét hazatérve nemsokára meghalt. Anyja, Pongrácz-leány után jutott a berencsi uradalom birtokába, nejével pedig nyerte Korlátkő várát. A gyermek nélkül elhalt Ferenc fivérének, Péternek két fia tartotta fenn a családot; ezek egyike Lőrinc (1547-1553) honti főispán és szolnoki kapitány volt, ennek fia Pál 1596. egri kapitány, unokája István pedig 1632. kassai tábornok, tehát sorban a katonai pályán tüntek ki, mint vitéz honvédők. Említett Lőrinc, Ferencnek birtokaiban s méltóságában örököse, a szolnoki várat, melynek kapitánya volt, őrségének árulása által elveszté, s maga is török fogságba került, honnét azonban megszabadult. (V. ö. bővebben: Budai Ferenc, magyarország polgári históriájára való Lexicon, 2 köt., A bedeghi Nyáryak.) Fiai közül Pál, az egri kapitány, áttért a reformációra s Bocskay hive lett s mint váradi kapitány és Bihar, Kraszna s Közép-szolnok vármegyék főispánja, enek diadalmas zászlói alatt harcolt s az 1606-iki békekötést is aláirta. Gyermekei közül István, előbb Bethlen Gábor hive s kállói kapitány, török fogságba esett s onnét kimenekülvén, III. Ferdinánd pártjára tért s ennek halála folytán 1635. kamarás, tanácsos, Szabolcs vármegye főispánja, főajtónálló mester, utóbb pedig felsőmagyarországi főkapitány s kassai parancsnok és báró lett. Nővére, Krisztina, előbb Thurzó imre, majd Esterházy Miklós volt. István testvére Miklós Pápa, Gesztes és Diósgyőr ura volt, s alsólendvai Bánffy Juditot birta nőül, de már unokáiban Lőrinc hatalmas ága kihalt. Lőrinc testvérének, az 1550 körül élt Lajosnak maradékaiban él mai napig a bedeghi Ny.-család, melyből Zsigmond 1723. grófi rangot nyert; de már megfogyatkozott hajdani hirében s gazdagságában. E grófi ágból még Kálmán, ki 1838 okt. 2. Gölnicbányán született s előbb mint turócvármegyei főjegyző, főszolgabiró, törvényszéki ülnök és znióváraljai járásbiró szolgált, jelenleg a főrendiház élethossziglan megválasztott tagja.
A bedeghi Ny. grófi családdal nem ugyanaz a nyáregyházi báró és köznemes család, mely Pest és Hont vármegyékben birtokos. Egyik virágzó ága a bárói. A bárói rangot az 1834. elhalt Ignác fia, Antal szerezte, kinek fiai közül Albert s Jenő az irodalomban is szép nevet vívtak ki (l. alább).
1. Ny. Albert, báró, történeti és heraldikai iró, szül. Bagonyán (Hont) 1828 jun. 30., megh. 1886 jan. 1-én. 1844-45. a bölcseleti tanfolyamot 1845-48. Pesten a jogot hallgatta. Részt vett mint Kossuth hadsegéde az 1848-49-iki alkotmányos harcban és ennek leveretése után 1859. az olasz szabadságharcban. Olaszországban tartózkodása alatt fordította figyelmét a levéltárakban levő magyar vonatkozásu okmányok gyüjtésére. 1867. Magyarországba visszatért s kiváló tevékenységet fejtett ki különösen a magyar történet segédtudományainak művelésében. A magyar történelmi társulat 1867., a m. tud. akadémia 1872 máj. 24. választotta meg tagjává. Önálló nagyobb művét, melyet az akadémia történeti bizottsága megbizásából irt, Heraldika alapvonalai címen (Budapest 1886) halála után testvére Jenő rendezte sajátó alá. Másik műve Posthumus István és az estei örökség (Modena 1863). Ez az első magyar nyelven irt címertani kézikönyv. Nagy Ivánnal közösen szerkesztette a Diplomatiai Emlékek Mátyás király korából 1458-90. (1-4. köt.). Több éven át társszerkesztője volt az Archeologiai Értesítőnek (Henszlmannal) s a Turulnak (Fejérpatakival). Értekezései s könyvismertetései a Századokban, Turulban, Arch. Értesítőben stb. jelentek meg. Nekrologja: Akad. Almanach (1887. 327. old., Századok 1886).
2. Ny. Antal báró, szül. Varsányban (Hont) 1803 dec. 21., megh. 1877 szept. 3. A gimnáziumi tanulmányokat Semlecbányán, a bölcsészetet Budapesten, a jogot a sárospataki kollégiumban végezte. 1823. Hont vmegye aljegyzője, egy évvel későbben szolgabirája, s 1830. főszolgabirája, 1835. alispánja lett, s a magyar nemes ifjak szokása szerint a vmegyei hivatalok fokozatain képezte ki magát magasb hivatalokra. 1837. királyi kamarássá, 1845. a királyi tábla birájává neveztetett. Széchenyi István gróf nemzetgazdasági reformeszméihez buzgón csatlakozott, angol mintákra rendezte be birtokai kezelését, nagy költséggel hozatott Spanyolországból drága tenyészjuhokat, s mintajuhászatot állított. A politikában azonban erős és következetes konzervativ volt, s 1848. hasonló elvü társaival együtt visszavonult. 1849., ismert lojalista folytán, a pozsonyi közigazgatási kerületbe biztossá nevezték, de Ny. jó magyar hazafi is volt s látván a Bach-kormány nemzetellenes és a magyar alkotmányos szabadság kiirtására s hazája beolvasztására törekvő célzatait, ott hagyta e gyülöletes hivatalt s az 1850-es években teljes visszavonultságban élt. 1861. a magyar királyi itélőtábla helyreállíttatván, hol már előbb is biráskodott, elfoglalta régi helyét s egy év mulva a szinte feltámasztott hétszemélyes tábla közbirája, 1863. pedig ugyanannak egyik tanácselnöke, koronaőr (protestáns részről), valóságos belső titkos tanácsos, a bekövetkezett koronázás alkalmával a Szt. István-rend középkeresztese lett, s mint ilyen bárói rangra is emeltetett. V. ö. Thallóczy Lajos, Vasárnapi Ujság 1877. 39. sz. arcképpel.
3. Ny. Béla báró, Antal báró legifjabb fia, szül. Budapesten 1846. Ugyanitt végezte tanulmányait, előbb Gönczy Pál nevelő intézetében, majd a ref. gimnáziumban. Mint egyetemi hallgató, a hadseregbe és ugyan a harmadik huszárezredbe lépett, s az olaszországi hadjáratban részt véve, a custozzai ütközetben annyira kitüntette magát vitézsége által, hogy Albrecht főherceg maga tűzte fel mellére a tiszti érdemkeresztet, s a napi parancsban is dicsérve említteték. Az olasz hadjárat befejezte után főhadnagyi ranggal hagyta el a katonaságot, 1877. császári királyi kamarási címert nyert s 1879. megnősülve Battonyán (Hont) telepedett le birtokán, hol a kolera kitörése alkalmával saját költségén gyógyíttatta és személyesen is ápolta a betegeket, s népszerüségre jutva, az ipolysági s majd a korponai választókerületet képviselte s jelenleg is képviseli az országgyülésen, hol a szabadelvü párt hive.
4. Ny. Jenő báró, Antal báró egyik fia, szül. Bagonyán 1836 febr. 29. A bölcsészetet s jogot a budapesti egyetemen hallgatta s már nagyon fiatal korában kiváló érdekeltséget mutatott a régészeti tanulmányok iránt Kubinyi Ferenc nagybátyjának befolyása s vezetése alatt. Átvévén nógrádvármegyei pilini birtokát, ott egy nagy terjedelmü s gazdag őstemetőt fedezett fel. Megbarátkozva Rómer Flórissal, a tudós és fáradhatatlan régiségbuvárral, vele együtt folytatta kedvenc kutatásait, e célból beutazta Felső-Magyarországot s több helyütt ásatásokat eszközölt, melyek eredményeit a szakközlönyökben ismertette. Ezek során kitünő közleménye: A pilini leshegyen talált csontvázakról az Arch. Közl. IX. kötetében (1873) látott világot. Kiváló szerencsével és sikerrel tétetett ásatásokat még Szőregben, Domaházán, Lapujtőn, Dolányban, Dobfeneken stb. Később a hazai barlangok kutatására fordította figyelmét, érdekesen irta le az ó-barsi sziklabarlangokat s az aggteleki nagy barlangot is több ízben kutatta át. E felőli illusztrált nagy munkáját a magyar tudományos akadémia adta ki. Az aggteleki barlang, mint őskori temető. Más nagyobb archeologiai munkája: A sajó-gömöri régiségek. Megirta a Magyarországi selyemtenyésztés történetét is. 1861 óta a főrendiház tagja s 1874 óta jegyzője, mely hivatalát az újjá szervezett házban is megtartotta. 1864 ápr. 24. királyi kamarássá neveztetett, 1867. a koronázás alkalmával arany sarkantyus vitézzé is avattatott, és tagja volt a koronát átvivő országos küldöttségnek, tagja most is a legfőbb fegyelmi biróságnak. 1874. a földmivelési tárcánál tiszteletbeli titkár, s 1880. osztálytanácsos lett. E közben számos külföldi renddel is kitüntették; többek közt a török Oszmanie- és Medsine-rendek középkeresztese, a portugál Krisztus-rend csillagos középkeresztese, a belga Lipót-rend, az olasz Szt. Móric- és Lázár-rendek, s a braziliai Rózsarend lovagja. Az országos régészeti s embertani társaság másodelnöke; a hunyadvármegyei hasonló egyesület alelnöke, a magyar történelmi társaság, a budapesti heraldikai s genealogiai társaság, a gömörvármegyei muzeum-egyesület, a békésvármegyei, tiszafüred-vidéki s felsőmagyarországi régészeti társaságok igazgató-választmányi tagja. A magyar tud. akadémia 1883. levelező, 1889. pedig tiszteleti tagjává választotta. A magyar közélet egyéb térein is kezdet óta tevékeny részt vett s a magyar földhitelintézet felügyelő bizottságába is beválasztatott.
5. Ny. Pál (nyáregyházi), politikus, szül. Nyáregyházán (Pest) 1806 dec. 12., megh. 1871. ápr. 21. Tanulmányait a református vallásu iskolákban, többek közt Debrecenben végezte kitünő sikerrel, s tanulmányai befejezése s az ügyvédi vizsgálat letétele után csakhamar a megyei hivatalos pályára lépett. 1836. Pest vármegye főjegyzője s 1845. Szentkirályi Móric első alispán mellett második alispánja, végre első alispánja s 1848. országgyülési képviselője lett. Közigazgatási tehetségének s tudományának irodalmi nyomait is hagyta hátra, mert 1840. a Megye közigazgatási rendszeréről terjedelmesb művet irt s nyomatott. Nagyobb mérvü politikai szereplése 1845 óta kezdődött, midőn alispáni székére lépett, s a megyei szabadelvü párt egyik vezértagja lett. Az 1848-iki válságos év Ny.-t az alispáni székben találta, s a márciusi napokban a forrongó, felfegyverzett fővárosban ő volt a rend fő fentartója. A képviselőházba választván, Teleki László gróffal, Perczel Mórral, Patay Józseffel stb. a kormánynál észlelt gyengeségekkel szemközt nagy erélyt fejtett ki főleg a honvédelem eszközeinek sürgetésében és az azzal megbizott közegek hazaáruló irányzatai v. léhasága megfékezésében. Követelte a hadsereg teljes megmagyarosítását; ő volt, ki Jellashich bánnak Latour gróf osztrák hadügyminiszterrel volt levelezését az országgyülés elé terjeszteni kivánta; ki ily életkérdésekben alkut s engedékenységet nem ismert, senkit nem kimélt, semmi áldozatot nem tartott elég nagynak és saját személyét érhető semmi veszélytől vissza nem rettent. Midőn azonban a kormány erőteljes s elhatározott lépésekre határozta el magát, ő volt a legelső, ki e lépéseket helyeselte és egész befolyásával előmozdította. 1848 szept. 11. megalkotott honvédelmi bizottságnak Ny. is egyik legerélyesb s legmunkmásb tagja lett, sőt midőn Kossuth a felsődunai hadsereghez utazott, helyében az elnökséget is ő viselte. A honvédelmi bizottmányban ő volt a cím nélküli belügyminiszter, kihez a hazai összes törvényhatóságok utasításért, tanácsért, segélyért bizalommal fordultak. A Debrecenbe áttett országgyülésen Ny. nagy szerepet vitt a tanácskozásokban; Kossuth politikájától azonban mind inkább eltért, s az u. n. «békepárt», a debreceni girondisták egyik vezértagja volt. Ő, aki a pesti országgyülésen, midőn a kormány részéről a haza védelmében tanusított erélyt keveselte, Madarász Lászlóval szavazott, Debrecenben Madarászszal élesen szemközt állott; a táblabiró-politikát gúnyoló Március 15-ike c. alatt hires lap ellenében, Jókai Mór szerkesztése alatt, mérsékeltebb szellemü s a békepárt közegéül szolgáló Esti lapokat alapította, abba dolgozott is, s a Zichy-féle gyémántok hűtlen kezelésével vádolt Madarász László rendőrfőnök megbuktatásában fő-fő része volt. Az ápr. 14-iki függetlenségi nyilatkozatot nem helyeselte, bár ellene, meg lévén győződve, hogy azt az uralkodó hangulat mellett nem gátolhatja, a debreceni nagy templomban tartott gyülésen fel nem szólalt. Az ápr. 13-iki előleges értekezleten azonban kifejtette ellenkező nézeteit s föltárta a lépésből a nemzetra áradható veszélyeket; de midőn nézetét a többség el nem fogadta, ő maga kérte barátait s elvtársait, hogy hódoljanak a népakaratnak, s ne idézzenek elő szakadást a nemzetben, midőn annak egész erejére van szüksége. A megtörtént merész lépés után csakhamar következett Buda elfoglalása s a debreceni hongyülés feloszlása s Ny. is visszament Pestre. Debreceni politikai viselete azonban meg nem menthette attól, hogy a világosi fegyverletétel után el ne fogják. Tiz évi várfogságra itélték, melyből hét évet a csehországi Josephstadtban töltött ki. Az általános amnesztia alkalmával kiszabadulván fogságából, falusi visszavonultságban gazdálkodva, sokat olvasva s a fennállott rendszer ostobaságai felett éles kritikát gyakorolva éldegélt s neve csak közhasznu vállalatok alkalmával és egyházi ügyekben jött említésbe. Mint buzgó s kemény nyaku protestáns, mindenkor erős és bátor védője volt a protestáns vallásszabadság és függetlenségnek, ostorozója a hierarkikus törekvéseknek s az előbbinek elnyomására irányzott 1859-iki pátens korában a világi elem legszabadelvüebb tagjai közé tartozott a tanácskozásokban, ki e nemü polemiáit olykor éles gúnynyal, sőt tulzásokkal is vegyítette. 1860. azonban a politikai lég enyhültével s a törvényes országgyülés összehivása után ismét fellépett a nyilvános megyei s politikai tevékenység szinpadára, s az 1860 dec. 11-iki megyei gyülésen ő indítványozta legelső sorban, hogy az 1848-iki törvényes alapot kell teljesen visszaállítani. A következő országgyüléseken is megtartotta ellenzéki hajlamait. 1861. az u. n. határozati (Tisza-Ghiczy) párthoz tartozott; az országgyülés feloszlatása után, visszatérve vmegyei székére, ő tette azt a nevezetes, bár következéseiben ő reá magára nézve is anyagilag igen káros indítványt, mely a nemzet törvényes és tettleges ellentállásának maradandó emléke, hogy az országgyülésen kivül kivetett, és igy törvénygtelen adó fizetése megtagadtassék. Az 1865-iki országgyülésen ismét a Tisza-Ghiczy-párthoz csatlakozott, s a Deák-féle felirat módosítására társaival együtt javaslatot adott be; de általán véve már jelenségei mutatkoztak rajta, hogy az 1848 óta lefolyt évek megviselték. Mindinkább elkedvetlenedett s nehezen viselte kedvelt eszméinek, a régi vármegyének stb. bukását; érezte erejének, hatásának, befolyásának hanyatlását. 1867. már nem fogadta el a pestvármegyei alispánságot. A közélet emberének elkedvetlenedéséhez járultak a börtönben töltött hét év, több mostoha gazdasági esztendő hátrányai, eladósodása, melyet váratlan csapások s nem személyes hibái okoztak, s talán már az elmezavar fokára jutott, midőn 1871 ápr. 21. reggel, a dunaparti Stein-ház negyedik emeletéről leugorva, öngyilkos lett. A szörnyü esemény rémhirként járta át az egész országot, megzavarva az együtt ülő országgyülés tanácskozásait. Temetése mély részvéttel s tisztelő díszszel, az ország első embereitől kisérve ment végbe ápr. 23. Pesten és Nyáregyházán, hol ősei sírboltjában talált örök nyugalmat.
6. Ny. Rezső gróf, egyházi iró, szül. 1828 máj. 30-án. Papnövendék lett 1843. Tanult Pozsonyban és Nagyszombatban. Pappá szentelték 1851 jul. 27. Hercegprimási szertartó, később szentszéki jegyző, titkár lett. 1860 aug. 31. a vaskoronarendet kapta. 1863. hercegprimási irodaigazgató, 1864. esztergomi kanonok. Kanonokságáról azonban lemondván, kezdetben Rabensteinban, 1891-től Nagy-Tapolcsányban magán életet él. Irodalmi munkássága: A Magyar Sionban számos, nagy olvasottságra és bő élettapasztalatra valló értekezést és egyéb dolgozatot közölt Várnai név alatt. V. ö. Zelliger A., Egyh. irók csarnoka.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
