Nyelvjárás
Nyelvjárás v. tájszólás (görög-latin műszóval dialektus), a nyelvnek vidéki vagy helyi alakja, de ha a különbség annyira megy, hogy a kölcsönös megérthetés nagyon nehézzé válik, akkor már nem Ny.-oknak, hanem különböző nyelveknek nevezzük őket. A mai tudomány a Ny.-ok elágazását, épp ugy mint a rokon nyelvekét (l. Nyelvrokonság), jobbára idegen hatásokból, népkeveredésből magyarázza. Újabban a magyar Ny.-okon is elég feltünők keleten az oláh, északon a tót, nyugaton a német hatás nyomai. A Királyhágón tul a helyett, hogy el kell mennem azt mondják: el kell hogy menjek és el kell menjek, ez a szerkezet oláh eredetü. A palócok egy része az én házam helyett azt mondja: az enyém ház eladó, ez nyilván tót hatás. Sopron vmegyében azt mondják: el kellek menni, s ez kétségkivül a német ich muss gehen utánzása. Tájszólásainknak régibb különbségei is jobbára régibb keveredések, török, szláv stb. hatások eredményei lehetnek.
Újabb megállapodás szerint a magyar nyelv egész területét nyolc Ny.-területre osztjuk föl s ezeket igy nevezzük: nyugati, dunántuli, alföldi, duna-tiszai, északnyugati, északkeleti, királyhágóntuli és székely Ny.-terület.
1. A nyugati Ny.-terület (Sopron, Vas, Zala vmegye) a szëm, tëszëm-féle szókat zárt ë-vel ejti, de e helyett bizonyos szókban ö-t mond: csöpp, föl, vörös, mögött; a és e helyett a szó végén is igen gyakran zártabb o ë ö hangot mond (lábo, kezë, ökrö); igen kedveli a kettős magánhangzókat, továbbá a rövid magánhangzókat, kivált az í ű ú helyett majd mindig i ü u hangokat ejt; ly és lj helyett l vagy ll dívik (millen, üllön lë), s a szóvégi l mindig elmarad. Ide tartozik a göcseji, a rábavidéki, az őrségi, a hetési s a zalai Ny.
2. A dunántuli területen (hová a többi Dunántul tartozik, kivéve még Somogy déli részét és Baranyát) szintén azt mondják szëm, tëszëm, embër és csöpp, föl, vörös stb., de szó végén már sem az ë, sem az ö o hangokat nem kedvelik; az í ű ú magánhangzók rövidítésének itt is elég nagy a divatja; az ly helyett többnyire l-et, de az lj helyett j-t mondanak (hel, üjön, lë); a szóvégi l néha megmarad.
3. Az alföldi Ny.-terület (Kis-Kunság, Szeged vidéke, Sárköz, Baranya és déli Somogy vmegye ë helyett ö-t mond: szömöm, töszöm, embör. Ide tartoznak a kiskunsági, a szeged-vidéki, továbbá a duna-drávaközi Ny.-ok (a sárközi, alsódrávai, szlavoniai és felsődrávai).
4. A duna-tiszai terület (a Duna s Tisza közében s a Körösök két oldalán) ismét ë-vel beszél: szëmëm, embër; nagyon kedveli a hosszu í ű ú magánhangzókat, s az ly helyett mindig j-t mond (hej, gója). Ide tartozik a pestvármegyei, a bácsvármegyei s a tiszántuli Ny.
5. Az északnyugati terület foglalja magában a palóc és palócos Ny.-okat. Ezek őrizték meg leghivebben az ly és ë hangokat: az ly helyett sem l-et, sem j-t nem ejtenek, s ë hanggal mondják az ilyen szókat is: csëpp, fël, mëgëtt, vërës. Az a helyett többnyira tótos ĺ-t, viszont á helyett hosszu a-féle hangot alkalmaznak: kĺbĺtom. A palóc tájszólásokat jellemzi még a sok kettős magánhangzó.
6. Az északkeleti terület (a Tiszántul nagy része s a Tiszán innen Zemplén s Abaúj vmegye) a zárt ë helyett is általánosan a nyilt e hangot ejti: szemem, ember, csepp, felett, veres stb., az é helyét bizonyos szókban í foglalja el: cíl, szípsíg, kelevíny stb. (ellenben hét, név, levél, szekér és sok más szó é-vel van); szeretik a hosszu magánhangzókat, az l hangot pedig ritkábban hagyják el, mint máshoz. Két fő Ny. van itt: a felső-tiszai s a zemplén-abauji.
7. A királyhágóntuli terület (mely alatt itt az erdélyit a székelységnek kivételével értjük) szintén nem ismeri a zárt ë hangot; de itt nagyrészt az o helyett is a nyiltabb a hangot ejtik (leginkább a szó végén): azak, vagyak, sőt akas, baland. Ide tartozik a küküllői, a maros-szamosközi s kalotaszegi Ny.
8. Végre a székely Ny.-ok, melyek hosszu idő óta külön fejlődtek, a többinél inkább kedvelik a hosszu hangokat (p. túdom, mútat, tűkör, stb.); a többes szám tárgyesetében mindig zártabb hangot ejtenek, mint a köznyelv (házakat, levelekët, őköt); sok szó i-je helyett ü-t mondanak (küs, tük, mü stb.); a kérdésben sajátságos hanghordozásuk van; az igeidők régi alakjait leghivebben megőrizték stb. Azonban itt kicsinyben megint ismétlődik a többi Ny.-oknak az az elágazása, hogy t. i. némely vidéknek ë-ző a beszéde (a K-i székelységnek), más vidéknek meg ö-ző (a Ny-inak).
Általában azt mondhatni, hogy a magyar Ny.-ok sem kiejtés, sem szókincs dolgában nem ütnek el annyira egymástól, mint p. a német v. francia tájszólások. Innen van az is, hogy Ny.-ainkat az irodalmi nyelvtől is aránylag kisebb távolság választja el.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
