Svéd nyelv,
Svéd nyelv, az északi germán nyelvekhez tartozik, amelyek közt a dán nyelvvel együtt a keleti ágat alkotja. A legrégibb S. nem különbözik a többi északi nyelvágtól. Jellemző képet a S.-ről csak a XIII., XIV. és XV. sz.-beli terjedelmes irodalom ád. Az ó-S., amint e korszak nyelvét nevezni szokás, megkülönböztetésül a reformáció óta fejlődő új S.-től, az ó-norvég-izlandi nyelvvel összehasonlítva hangbeli, grammatikai, szótári szempontból, eleinte csekély különbséget mutat. Csakhamar azonban külső hatások következtében a nyelv őseredeti alakja mindinkább elváltozik. A kereszténység felvétele (1050 után) és ez által a latin nyelv ismerete a szókincset formai és tartalmi tekintetben egyaránt gyarapította. Ugyanekkor váltották fel az eladdig főleg a köveken való feliratoknál használatos runairást a latin betük, ami szintén nagy jelentőségü volt a hangjelölésre. Még jobban változott a nyelv, midőn a XIII. sz. közepe óta a német keleti-tengeri partvidékekkel való sűrü érintkezés révén a német, s a XIV. sz. vége óta a kalmari unió következtében a dán nyelv fokról fokra az elvadulásnak bizonyos állapotába jutott, amely tetőpontját a XVI. század első felében érte el. Ez volt az átmenet az új S.-hez. Alakulására za új francia nyelv mellett a dán és a német voltak jelentékeny hatással. Viszont igen üdvös eredménynyel jártak a nyelv tisztítására vonatkozó törekvések, amelyeket bibliiai fordításaik révén főleg Andreä Lőrinc, Petri testvérek, a XVII. sz.-ban Stjernhjelm, a XVIII. sz.-ban Dalin, sőt az ország királyai, I. Vasa Gusztávtól II. Gusztáv Adolfig, nagyban előmozdítottak. Hozzájárult a nyelv fejlesztéséhez a gótok társaságától felvirágoztatott nemzeti irodalom is. Mindez, valamint a nyelvnek grammatikai szempontból való vizsgálata oda hatottak, hogy a nyelv ismét eredeti természetének megfelelő fejlődésnek indult, amely a XVIII. sz. kezdete óta magas fokot ért el.
Ama mintegy husz dialektus közül, amelyeken a S.-et beszélik és amelyek közt néhányan már a XIII. sz.-ban tartományi törvéyneket szereztek, a Svearikeben (azaz a Mälar-tó melletti országokban) járatosakon kívűl, amelyekből a mostanában beszélt irodalmi nyelv származott, a Dalarne-tartományban és a Gottland-szigeten járatos dialektusok említendők. Mind e két dialektus ódon bélyeget visel. A S. grammatikáját, melyet régebben Buraeus (1636), Fryxell (1824, 13. kiad. 1865), Euberg (akinek névtelenül megjelent nyelvtanát a svéd akadémia adta ki, 1836) irtak meg először, a mai nyelvtudománynak megfelelőleg Rydquist (Svenska sprakets lagar, 1-6. köt., Stockholm 1850-83), Södervall (Hufvudepokerna af svenska spraklära, u. o. 1875) dolgozták ki. A hangtannal főleg Kock A. foglalkozott: Studier öfver fornsvensk ljudlära (2 köt., Lund 1882-86) és Sprakhistoriska undersökningar om svensk akcent (2 köt., u. o. 1878-85) címü műveiben. A S. történetét a XVII. sz.-ig Petersen irta meg Det Danske, Norske og Svenske Sprog Historie (2 köt., Kopenhága 1830) címü művében, újabban pedig Noreen De nordiska spraket-ja (Stockholm 1850-1853) és Rietz Svensk dialektlexikon-ja (Malmö 1867). Egy nagy, Grimmet utánzó szótárat a svéd akadémia ad ki: Ordbok öfver svenska spraket (Lund 1893-tól); kitünő etimologiai munkát Etymologisk svensk ordbok címen Tamm (Stockholm 1890) adott. A gyakorlati használatra legjobb Hoppe szótára (u. o. 1892); jó német nyelvü svéd grammatika a Poestioné (Bécs és Lipcse). A régi S. szótárat Sädervall (1884 óta) adja ki; a törvények szókincsét Schlychter: ordbok til samlingen af Sveriges gamla lagar (Lund 1887) címü műve tartalmazza. L. még Svéd irodalom.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
