Kísértés, kísért
Kísértés, kísért H. n-sz-h (piélben); g. peirazó. Valakit ellenséges szándékkal próbára tesz. A profán szóhasználatnál jóval fontosabb a teológiai szóhasználat, amely a B egyik lényeges gondolatát foglalja magába.
Isten próbára teszi az embert. Ez nem bűnre csábítás, hanem az emberi hit és engedelmesség próbája. Ennek legismertebb példája az 1Móz 22,1–19, amikor Isten Ábrahám hitét és engedelmességét vizsgálja meg. Többször találkozunk azzal a gondolattal is, hogy Isten az egész nép engedelmességét próbára teszi (2Móz 20,20; vö. 15,25k; 16,4; 20,20; 5Móz 13,4; 33,8; Bír 2,22; 3,1.4; 2Krón 32,31; Zsolt 26,2). Az 5Móz 8,2 szerint ez azért történik, hogy megtudja, mi van a nép szívében.
A bűneset óta az ember állandó kísértése, hogy olyan legyen, mint Isten (1Móz 3,1–19). Noha a n-sz-h kifejezés a bűneset leírásában nem fordul elő, mégis nyilvánvaló, hogy itt az első emberpár megkísértéséről és elcsábításáról van szó. A kísértés azonban nem Istentől, hanem a kígyótól jön, amely bár szintén Isten teremtménye, itt azonban Isten ellenlábasaként tevékenykedik, és az a célja, hogy az embert elválassza Istentől. Ezzel az az új gondolat vetődik fel, hogy az ember döntés előtt áll a kísértések idején: dönthet Isten mellett vagy Isten ellen.
Jób könyvének keretelbeszélése szerint a Sátán próbára teszi a kegyes embert (vö. 1Krón 21,1). A kísértésre utaló kifejezések ugyan itt is hiányoznak, a barátok beszédei azonban a kegyes ember megkísérthetőségének és szenvedésének problematikája körül forognak (vö. Jak 5,11). A kísértés legyőzésére utal a Jób 42,2: az érthetetlen szenvedések közepette is az Isten iránti hűség és bizalom a fontos (vö. Péld 3,11kk; Zsid 12,6; Jel 3,19). Alapjában véve itt is ugyanaz a gondolat áll a háttérben, mint Ábrahám, ill. Izráel népének megkísértésekor: az Istenbe vetett bizodalom próbája a megkísértés (vö. Zsid 11,17–19). Az utolsó idők nyomorúságával kapcsolatosan ugyancsak hallunk a hívők megkísértéséről (Zof 1,15; Hab 3,16; Dán 12,10). A végső idők szenvedései az utolsó megvizsgálást jelentik számukra.
Az ember is megkísértheti Istent. A 2Móz 17,1kk arról tudósít, miként zúgolódott a nép Mózes ellen a pusztában, mivel nem volt ivóvizük. Mózes el is nevezte azt a helyet Masszának (= peiraszmosz; vö. 5Móz 9,22) és Meríbának, mivel így kísértették az Urat: »közöttünk van-e az Úr, vagy sem«. 4Móz 14,22 szerint a nép tízszer is megkísértette Istent a pusztában (vö. Zsolt 78,17k.40k; 95,8k; 106,14). Isten megkísértése azt jelenti, hogy a nép kétségbe vonja hatalmát. Ezért a fogalom egyúttal a hitetlenség, a kételkedés és az engedetlenség fogalmával azonos. Nem véletlen, hogy az 5Móz 6,4kk felhívása után hamarosan olvassuk: »ne kísértsétek Isteneteket« (6,16k). Az Isten iránti szeretet és parancsainak megtartása lehetetlenné teszi az ő megkísértését. Ebben az összefüggésben kell értenünk Áház szavait (Ézs 7,12), aki képmutató kegyeskedés közepette utasítja el a jelkérést. Érvelése mutatja, hogy a nehéz, összeomlással fenyegető helyzetben már semmit sem vár Istentől.
Az ÚSZ is tud arról, hogy az ember gyakran esik kísértésbe. Pál apostol arra inti a korinthusiakat, hogy eddig még csak az emberi erejük által elviselhető kísértések érték őket (1Kor 10,13), az ezután jövő kísértések azonban erőn felüliek lesznek. Isten azonban hűséges, és nem hagyja őket erejükön felül kísérteni, hanem még a szabadulás útját is elkészíti. A kísértés eredetéről azonban nem beszél, a Sátánt sem említi meg, mint más esetekben (vö. 1Thessz 3,5; 1Kor 7,5). Jak 1,13 határozottan tagadja, hogy Isten lehetne kísértéseink okozója. Isten nem kísérthető meg a gonosztól és ő sem kísért meg senkit, azaz nem csábít bűnre. A kísértés okozója az ember vágya (14. v.). Ebbe a gondolatmenetbe nem illik igazán a Jak 1,2 (vö. 1Pt 1,6). Itt nyilván a hitért vállalt szenvedésekről van szó (vö. Róm 5,3k). A szenvedés részesedés a Krisztus szenvedéseiben és ezért öröm. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a szenvedés egyúttal ne volna a próbára tétel, ill. a megkísértés alkalma is (vö. 1Pt 4,17; Mk 13,22 par; Jel 2,10; 3,10). A kísértőnek éppen az a célja, hogy a keresztyének elbukjanak, de Krisztus megvédi az övéit (2Pt 2,9).
Jézus arra tanítja tanítványait, hogy kérjék Istent, őrizze meg őket az istenellenes erők kísértésétől (Mt 6,13; Lk 11,4). Itt azonban nem a hitet és engedelmességet vizsgáló próbára tételről van szó, hanem a hitért vállalt üldözésekről. Mk 14,38 par-ban Jézus azt mondja 3 tanítványának: »virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek« (vö. Mk 13,35kk par; 1Thessz 5,6; 1Pt 5,8; Jel 3,2; 16,15). Az ébrenlét azt jelenti, hogy a kísértések védtelen állapotában Istenhez lehet imádkozni.
Az ember is megkísérti Istent. Az ÚSZ két ízben is utal erre az ÓSZ-i gondolatra (1Kor 10,9; vö. Zsolt 78,18; 4Móz 21,5k; ill. Zsid 3,8k; vö. 2Móz 17,1kk; Zsolt 95,8k). Anániás és Szafira magatartása Isten Lelkének megkísértése (ApCsel 5,9). Később Péter apostol ugyanezt veti a jeruzsálemi zsidókeresztyének szemére, mivel a pogányokból lett keresztyénekre akarják erőltetni a mózesi törvényeket (ApCsel 15,10).
Jézusnak földi élete során sok kísértést kellett elszenvednie (Zsid 2,18; 4,15). Megkísértetése hasonló volt a miénkhez, de ő a kísértésekben bűn nélküli maradt. Ebben különbözik minden embertől. A Zsid Jézus kísértései közül megemlíti a Gecsemáné-kerti gyötrődését (Zsid 5,7–9), a 2,18 pedig a keresztfán elviselt szenvedéseit hangsúlyozza. Jézus megkísértetésének történetét a syn-ok a megkeresztelkedése és nyilvános tevékenysége közötti időre teszik (Mt 4,1–11 par). A kiállt kísértés mutatja, hogy vállalt feladatának elvégzésére alkalmas. A syn-ok is a megkísértetés órájának látják a Gecsemáné-kerti gyötrődést (Mk 14,32–42; Lk 22,28), a kereszten való szenvedését pedig földi életének utolsó megkísértetéseként értelmezik (Mk 15,34). (Ld. még PRÓBÁRA TESZ)
VG
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
