Nép
Nép A nép (h. am vagy gój; g. laosz) kifejezés jelen szócikkben Isten népét jelenti, szemben más népekkel, amelyeket a B-i szóhasználat »pogányoknak« nevez (ld. POGÁNY).
1. A törzsi szövetség korában az Isten népe (am jahve) terminus technicus elsősorban a hadköteles férfiakat jelölte (pl. Bír 5,2.9.13). E kifejezés alapja a valószínűleg legkorábbi jelentés volt: »(férfi) rokon« (3Móz 21,1; Ruth 1,15k). A törzsi ideológia a törzs tagjait rokonoknak tekintette, ők voltak a nemzeti-katonai értelemben vett nép, Isten »családja«. A rokonság fogalmához magától értetődően hozzátartozott a közös vallásgyakorlat (Ruth 1,15k).
2. A későbbi államideológia ezt az értelmezést a maga javára használta fel. Az izráeliek a királyság megalakulása után állampolgárokká lettek, ők voltak a nép, és mint ilyenek a király elkötelezettjei. Az azonos vallásgyakorlat ebben az időben is kritérium volt, ez azonban nem a legfontosabb szempont lehetett az uralkodók számára, amint ezt pl. az Illés-történetek mutatják (1Kir 17-2Kir 2).
Izráel vallástörténetében az Isten népe fogalom három sajátos vonásával találkozunk. a) A prófétai-teológiai újraértelmezés. A próféták szerint Isten népét nem annyira a rítusok és a kultusz megtartása jellemzi, hanem az Istenhez való hívő odafordulás (pl. Ézs 1,10-17; Ám 5,21-25; Hós 6,4-6). Néhány próféta azért használja az »én népem« kifejezést, hogy az ideális, a birodalom kettészakadása után már csak a hagyományokban meglévő egységet emlékezetben tartsa (pl. Ézs 1,3; 3,12; Jer 2,13; 8,21-9,1; Ám 7,8.15; Hós 4,6.8). Mindebből látszik egyrészt, hogy a próféták szorosan kapcsolódtak népük sorsához és Isten népének, »rokonságának« tekintették azt (pl. Ézs 8,11-13; Jer 8,21-9,1). Másrészt fontos, hogy az »én népem« kifejezés a szövetségi formulában fordul elő leggyakrabban, ahogyan az az 5Móz 26,17k-ben is megtalálható. A próféták a hagyományok ismeretében hirdették az Isten és népe között fennálló szoros kapcsolatot (Hós 12,3-9; Jer 2,2k; Ám 3,1k). A próféták szerint a nép szenvedésének e viszony megromlása az oka. Mindebből következik, hogy az »Isten népe« kifejezés nem annyira az Izráelről való objektív beszéd, hanem az Isten és népe közötti dialógus szótárába tartozik. b) Ideológiai-teológiai újraértelmezés. Az ÓSZ legfontosabb államideológiáját az ún. »deuteronomista« teológiai iskola (ld. DEUTERONOMISTA TÖRTÉNETÍRÁS) alkotta meg. Ez az ideológiai-teológiai csoport megpróbálkozott azzal, hogy az Isten népe fogalmat újra szolid teológiai és egyúttal államideológiai alapokra helyezze (2Móz 19,4kk; 5Móz 26,16-19; Józs 24,16-25). Ezzel a már jelentkező széthullási jelenségekkel és veszélyekkel szemben Izráel állami és vallásos jövőjét kívánta biztosítani (pl. 5Móz 4,23-31; 6,1-3.10-16). A legfontosabb dolog volt annak megállapítása, hogy ki tartozik Isten népéhez és ez az odatartozás milyen magatartásbeli következményekkel jár. c) A fogság utáni értelmezés. A két állam katasztrófája és nagy népcsoportok fogságba vitele csak megerősítette azt a követelményt, hogy a néphez való tartozás alapja a tudatos döntés. Ez különösen a későbbi zsidóságban vált lényegessé. Másrészt megerősödtek azok a hangok, amelyek azt hirdették, hogy az »Isten népe« kifejezés univerzális értelmű. Ezek a hangok megszólalnak már az Ézs 2,2-4-ben és Mik 4,1-3-ban, valamint Ézs 42,1-ben és 49,6-ban, de ebbe a sorba tartozik Jón is. Mindezek mellett jelentkezett még egy további értelmezés, amely abból a mély meggyőződésből indult ki, hogy Izráel Istene az igazságosságot kéri számon népén és a maga idejében átfogó módon megvalósítja azt. Az »igazságosság« a Tóra alapkövetelménye (ld. pl. 2Móz 22,24; 5Móz 15,11), a szövetség alapgondolata (pl. Ám 7,2; 8,4; Ézs 3,14k; 10,2). Ez az alapkövetelmény sokszor beteljesületlen maradt, az Isten és népe közötti ideális viszony nem mindig valósult meg. A zsoltáros Istentől várja, hogy igazságot szolgáltasson neki (Zsolt 9,68; 102). Hasonló formában megvannak ezek a reménységek a kegyesek imádságaiban, akik tudatosan akarnak Isten népeként élni. A szenvedőket ezek az imádságok »nyomorultaknak«, »árváknak« és »szegényeknek« nevezik (vö. Ézs 11,4; 14,32; 61,1; Zsolt 10; 12; 27 stb.). A szegények nincsenek egyedül. Isten különösképpen gondoskodik róluk (pl. 2Móz 22,24; Ám 8,4-7; Mik 3,3; Ézs 3,13kk; Zsolt 9,13).
Mindez azt mutatja, hogy Isten népéhez azok tartoznak, akik készek Isten akaratát cselekedni. Ez érvényes a »szegényekre« is. A B nem mondja őket »Isten népének« csak azért, mert szegények. E csoport a nép különleges oltalomra és segítségre szoruló része, amelyért Isten népének felelősséget kell hordoznia.
3. A babiloni fogság utáni időben, EZSDRÁS és NEHÉMIÁS reformjaival párhuzamosan, a néphez, ill. a zsidó valláshoz tartozásnak két alapfeltétele volt: a) a származás és b) a Tóra-obszervancia, amely lehetővé tette a kizárást és (legalábbis elvileg) a zsidó hitre való áttérést. Csoportok alakultak ki, amelyek kizárólagos módon Isten népének tekintették magukat (vö. pl. Ezsd 4,2kk, később Qumrán). Felerősödött a messiási váradalom (Ézs 65,16kk), miszerint a messiás fogja Isten országát megvalósítani. Általánosan találóak e korra Jézus szavai: »Isten népének« tagjai nem azok, akik ezt mondogatják: »Uram, Uram!«, hanem azok, akik Isten akaratát cselekszik (Mt 7,21).
4. Az ÚSZ az ÓSZ-i vonalat folytatva beszél Isten népéről (Mt 2,21-Zsolt 130,8; ApCsel 7,34-2; Róm 9,25-Hós 2,23 stb.). Mindezen esetekben az »Isten népe« a történeti Izráelt vagy az »új Izráelt«, az egyház új, szövetséges népét jelöli.
VG
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
