Wesselényi Miklós, báró
Wesselényi Miklós, báró (Zsibó, 1796. dec. 30. – Pest, 1850. ápr. 21.): politikai író, az MTA t. tagja (1830), a magyarországi reformellenzék egyik vezetője, az erdélyi ellenzék vezére, id. ~ Miklós és Cserei Ilona fia. A politikai életbe az 1817-i erdélyi ínség-segélyakció egyik szervezőjeként kapaolódott be, 1819-ben az erdélyi úrbérrendezés ogy.-i tárgyalását követelő ellenzék egyik tagja, 1820-ban szoros barátságot kötött Széchenyi Istvánnal, 1821 – 22-ben együtt tettek Ny-európai tanulmányutat. Egy ideig Széchenyi vállalkozásainak legfőbb támogatója. 1830-tól kezdve külön útra tért. Széchenyi programját a rendi függetlenségi küzdelmek hagyományainak korszerű felújításával kapcsolta össze, s a haladás és nemzeti függetlenség egységét igyekezett a liberalizmus szintjén kialakítani. 1830 – 1833 közt a reformellenzék fő szervezője, taktikája az alsó és felső táblai ellenzék együttes harcba vonultatása volt. A mo.-inál jóval elmaradottabb Erdélyben ő az ellenzék korlátlan vezére 1834 végéig. A Habsburg kormányzat politikai perrel való elnémítására törekedett. 1835-ben Erdélyben és Mo.-on külön-külön pert indítottak ellene. Az erdélyi per nem jutott érdemi ítéletig, a mo.-i hűtlenségi perben négy éven át védekezett (Deák, Kölcsey és Benyovszky Péter ügyvéd ebben munkatársai voltak), végül 3 évi fogságra ítélték, de súlyosbodó szembaja miatt büntetésmegszakítással rövidesen szabadlábra került, 1840-ben kegyelmet kapott. Élete utolsó évtizedét szembajával való eredménytelen küzdelme töltötte ki (1844-ben megvakult), majd vaksága korlátozta a politikában való részvételben. Fogsága utáni gräfenbergi tartózkodásából 1843-ban tért haza s 1848-ig Zsibón élt mint Kolozs vm. alispánja. E korszakának legfontosabb termése Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében c. műve volt, a korai m. liberalizmus nemzeti kérdésben vallott álláspontjának legfontosabb összegezése. 1848-ban vakon s betegen jelentős része volt abban, hogy a kolozsvári ogy.-is kimondta Erdély unióját. 1848 szept.-ében családjával a morvao.-i gyógyhelyre, Gräfenbergbe menekült, mert a forradalom nehézségeinek felismerése következtében elvesztette hitét az ellenállás sikerében. Ehhez a lépéséhez testi rokkantsága is hozzájárult. 1850-ben onnan hazatérőben halt meg. Korában Erdély egyik legkiválóbb mezőgazdája volt. Személyének romantikus vonásai (hatalmas szónok, kiváló vadász, vívó, úszó, az 1838-i árvízi mentés hőse stb.) különösen nagy visszhangot keltettek a közvéleményben. Naplójában drámai leírással örökítette meg a pesti árvíz pusztítását. – F. m. A régi híres ménesek egyike. megszűnésének okairól (Pest, 1829); Balítéletekről (Bukarest, valójában: Lipcse, 1833); Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében (Lipcse, 1843); Teendők a lótenyésztés körül (Kolozsvár, 1847). – Irod. Kemény Zsigmond: A két W. M. (Kemény Zsigmond tanulmányai, I., Pest, 1870); Szilágyi Ferenc: Ifj. Br. W. M. Élet- és korrajz (Bp., 1876); Kardos Samu: Br. W. M. élete és munkái (Bp., 1905); Trócsányi Zsolt: W. M. (Bp., 1965). – Szi. Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán (r., Pest, 1854); Nyirő József: A sibói bölény (r., Kolozsvár, 1929); Dukai Takách Judit: Báró W. (vers).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
