komikum <gör.–lat. ’vígjátéki’>
komikum <gör.–lat. ’vígjátéki’>: a folklóresztétika kategóriája, a nevetséges hatást kiváltó esztétikai minőség megjelenése. Az esztétika története során igen sokféle elgondolás alakult ki mibenlétéről. Arisztotelész szerint alapja valamely hiba vagy rútság, amely fájdalmat nem okoz. A német idealista esztétika (Kant, Lessing, Hegel) a kontraszt szerepét hangsúlyozza, lényeg és megjelenés, cél és eszköz ellentéte jelenik meg a komikumban. A pszichológusok a nevetés kategóriáját tartják alapvetőnek. Külön elmélete van a szójáték és a tévesztés komikumának. A marxista esztétika társadalmi-történeti meghatározottságát mutatta ki, valószínű, hogy Marx a komikum alapját a társadalmilag már idejétmúltnak továbbélésében és önmagától nevetségessé válásában látta. Legújabban a komikumnak a többi esztétikai minőség közé elhelyezését kísérelték meg (H. Seidler, Ju. Borev), és ennek során utaltak tartalmi és formai megvalósulására. A folklórban a komikum leginkább a szóbeli művészetben és bizonyos mértékig az ábrázoló művészetben (→ karikatúra) jelenik meg. Ritkán önálló jelenség, inkább a → humor megnyilvánulása, hiányzik belőle a világnézeti és esztétikai tudatosság, ennek következtében ritkán pozitív érzelmek kiváltója. Enyhébb fajtája a nem teljes elutasítást tartalmazó humor, ennél ritkább a → gúny és még ritkább a → szatíra és az → irónia. A szóbeli művészetben szokásos tipológia szerint gyakoribb a helyzetkomikum, mint a jellemkomikum, bár nincs mindig éles határ a két válfaj között. (Pl. az ostoba ördög figurája az ún. → ostoba ördög meséjében, a vénlány alakja egyes → csúfolókban egyszerre szüzsészerű és jellemszerű, vagyis egyszerre képviseli a komikum két fajtáját.) A szójáték (és az ezzel majd mindig társuló többértelműség) különösen gyakori a → találós kérdésekben, → röpdalokban, néhány szokáshoz kapcsolódó rítusszövegben. Talán ezzel magyarázhatjuk azt a jelenséget, hogy igen sok jelesnapi szokás erőteljesen gúnyos → paródiája ismert. A → gyermekfolklór különösen kedveli a komikum ilyen fajtáját, és itt nem csupán a szóbeli költészetben, hanem a zenei és mozgásbeli folklórban, sőt a rajzos ábrázolásokban is elterjedt. Külön kérdéskör a → vicc, a → tréfa és általában a → mulattató meg a komikum kapcsolata a folklórban. Az újabb esztétikai és poétikai irodalomban M. M. Bahtyin nyomán terjedt el az a gondolat, miszerint az általa „karneváli”-nak elnevezett műfajok a komikum külön fajtáját alkotnák, amelyek definíciója azonban több az egyszerű esztétikai komikum-meghatározásnál. Véleménye szerint itt szinkretisztikus-szokásszerű világnézet megnyilvánulásával van dolgunk, amely szabad kapcsolatokat teremt az egyes emberek között, ennek során megváltozik a társadalom „komoly” rendszerszerűsége, és „excentrikus”, „tréfás” rendszerszerűség jön létre, amely cselekvésben, szövegben egyaránt megnyilvánul. A tér és idő megváltozik, az események a jelenre és az egyénre összpontosulnak, ugyanakkor kétértelmű, ambivalens vonások jellemzik az egész ünnepet. Bahtyin véleménye szerint e végső soron őstársadalmi jelenség a középkorig tovább él, és voltaképpen a folklórban található meg, innen terjed el a reneszánsz hivatásos művészetébe, sőt később a szatirikus vagy polifon irodalmat is messzemenően befolyásolja. E gondolat lehetővé tenné a folklóron belüli komikum jelentkezésének egészen újszerű felfogását, mind ez ideig hiányoznak azonban azok a részlettanulmányok, amelyek e feltevést tüzetesen igazolnák. Tartalmilag a folklórban a komikum különböző eredetű. Leggyakrabban esztétikai kategória, művészi megfogalmazásban kerül elénk. Ilyen a tréfás mesék, dalok, rövid prózai műfajok esetében. A csúfolók egy része azonban közvetlenül gúnyos, erősen etikus jellegű, olykor egyenesen durva. Ide sorolhatjuk a gyermekfolklór tetemes részét is. Itt az agresszió és a fölény a komikumhoz társuló érzelmek. Ambivalens jellegű a szokásokban megnyilvánuló komikum, és ehhez hasonló néhány tabujelenséggel vagy tilalommal összefüggő durvább (legtöbbször erotikus) történet vagy szólás. A hivatásos művészet kezdeteitől fogva gyakran vesz át a folklórból komikus elemeket: gyakran a népies figurák egyszerű felvonultatása a komikum forrása, mivel ezek kontrasztot képeznek a fennkölt hősökhöz (tipikus az operák komikus szolgapárja). A folklór is átvesz egész műfajokat: a tréfás anekdota, a vicc ilyen jelenségek. A folklór keretei között szinte mindenütt megtalálható: a drámában a vidám színjátékok, egyáltalán a játékok tartoznak ide. Az epikában majdminden „komoly” műfajnak megvan a vidám párja (csak a vidám hőseposz hiányzik). A lírában a játékdalok sorolhatók ide. Általában hiányzik viszont a „fekete humor”, a groteszk, a fantasztikus és abszurd komikum a folklórból. – Irod. Auboin, E.: Technique et psychologie du comique (Marseille, 1948); Plessner, H.: Lachen und Weinen (Bern, 1950); Turóczi-Trostler József: A tótágastálló világ (Magyar irodalom–Világirodalom, Tanulm. I., Bp., 1961); Bergson, H.: A nevetés (Bp., 1968); Borev, J.: Komicseszkoje (Moszkva, 1970); A komikum és humor megjelenésének formái a folklórban (Szerk. Istvánovits Márton és Kriza Ildikó, Bp., 1977).
Voigt Vilmos
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
