malomkő
malomkő: gabonamagvak, élelmiszer növények magjai, száraz, ritkán nyers állapotban történő darabolásához, porításához használt eszköz. Ritkábban só-, érc- és ásványtartalmú anyagok, kőzetek őrlésére, darálására is használják. A legegyszerűbb malomkövek a → kézimalomban kerültek felhasználásra. Hazánkban elsősorban a kézimalmokban is használt kerek, sík lapjával dörzsölve zúzó malomkőtípusokat használták. → Olajütőkben, gyümölcsecet-készítő műhelyekben, → kendertörőkben használatosak voltak a törőlapon vagy törő vályún függőleges tengely körül körbejáró, függőleges forgássíkú hengerpalásttal zúzó malomkövek. – A malomkő anyaga rendeltetésétől függően változott. Keményebb homokkőtől a limnokvarcitos tufáig számos kőzetfajtát használtak. Két fő típusuk volt. Voltak önélesítő kövek (pl. a sárospatakiak), amelyeket a munka közbeni kopás mindig újabb és újabb kristályos zárványok felnyitásával állandóan élesített. Más kőfajtákba recés éleket, vájatokat kellett vésni, vágni. Ezek egyfelől a zúzáshoz szükséges érdes, támadó felületet biztosították, részben a kő munka közbeni hűtését szolgálták. Az ilyen köveket időről időre leemelték a kőpadokról, s kővágó csákánnyal metszették. A hatalmas súlyú kövek levételére csigás, daruszerű emelőket alkalmaztak. A köveket régen szálban álló kőzetből faragták ki és ékekkel hasították fel s munkálták meg véglegesen. Így dolgoztak a 19. sz. közepéig Sárospatakon és más kőbányáinkban. A cement elterjedésével szokásba jött a malomkövek ragasztása. E technikát francia eredetűnek tartották, franciaköveknek nevezték. Az ilyen köveket kívülről gyakran erős vasalás vette körül. A malomköveket a 19. sz. közepétől országszerte elszaporodó hengerszékek kiszorították a használatból, csak speciális őrlési feladatokra alkalmazták a későbbiekben őket (pl. ásvány-, ércőrlés). – A köveket kőpadra helyezik. Ezen fa deszkázat, kéreg veszi körül. Ez foglalja magába a garatot is, amelyet a felső malomkőbe illesztett forgó pálcika ritmikusan mozgat, hogy az őrlendő anyag a felső kő nyílásába kerüljön. A behulló szem az alsó kő etetőlapjáról, középről a darálólapra, a kő szélén levő őrlőlapra csúszik, majd a kövek közül kihull, majd onnan a lisztesládába vagy a közbeiktatott szitarendszerbe jut. A régi malmokban gyakran fordult elő, hogy egyszerre többféle követ használtak. Némelyeket korpa őrlésére, másokat daráláshoz stb. Előfordult, hogy ugyanazon a kőpadon is kétféle követ használtak, alsó kőnek másféle anyagot, mint a felsőnek. A limnokvarcitos kövek mellett használtak kvarcból, trachitból készülteket. Egy-egy vidéknek évszázadokon át megvoltak a maguk malomkő-beszerzési körzetei. Különösen híresek voltak a sárospataki kövek. Sokfelé használtak beregi, muzslai, geletneki, újbányai, bihari stb. köveket. A kövek minőségét, szerkezetét figyelembe kellett venni az őrlés irányításánál. A malomkő minősége, vágási módja, méretezése, esetleg lyukacsos szerkezete meghatározta az őrlés sebességét és az őrlemény minőségét, szemcsenagyságát, színét. (→ még: kővágó) – Irod. Lambrecht Kálmán: A malmok könyve (Bp., 1914); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958); Román János: Néhány szó sárospataki megyeri malomkőbányáról (Borsodi Szle, 1963); Román János: Zemplén megye XVI–XVII. századi iparának szakmái és mesterségei különös tekintettel a Hegyaljára (Tört. Évkv., 1965); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).
Kőpad a malomkőpárt körülfogó zárt kéreggel garattal (Szentes, Csongrád m.)
Malomkövek (Kunszentmárton, Szolnok m.)
Filep Antal
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
