tűzgyújtás

Full text search

tűzgyújtás: gonoszűző ( gonoszűzés), ill. katartikus jellegű rítus ( katartikus rítusok), általában naptári ünnepeken, ill. az emberi élet fordulópontjain ( átmeneti rítusok). Máglyák meggyújtása nyilvános helyeken, utcán, köztéren, udvaron, legelőn abból a célból, hogy a tűz köré gyülekezett csoportok a lángok fényében mágikus, szertartásos és játékoscselekvéseket végezzenek. Ibn Ruszta ugyan tűzimádóknak nevezte a magyarokat, azonban a honfoglalás előtti tűzgyújtások rendje, mágikus rendeltetése pontosan nem körvonalazott. A honfoglalás utáni, elsősorban a 15–16. sz.-i feljegyzések már szokásszerű tűzgyújtásról tudósítanak: Szent Iván napján (jún. 24.) a lobogó máglya köré gyülekezett fiatalok ugrándozásairól és ünnepi táncairól olvashatunk ( Szent Iván-i tűz). A Szent Iván-i tűzgyújtás máig a legteljesebb módja a szertartásos tűzgyújtásnak, de előfordul még karácsony böjtjén, húsvéti ünnepkörben (pl. Pilátus-égetés), nagyböjtben ( sajbózás), farsangkor és Szent György napján is. Az emberi élet fordulói körül élt szokások között legszebb a lakodalmi tűz. A pásztorgyerekek játékaiban is előfordult, hogy égő fahasábokat, erre a célra készített buzogányokat, csóvákat hajigáltak versenyszerűen. A 19. sz.-ban megfigyelt és leírt szokások szórványosan ma is felbukkannak. ( még: tűz, új tűz) – Irod. Marót Károly: Szent Iván napja (Ethn., 1939); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).
Németh Imre

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT