A természettudósok új nemzedéke, a modern népszerűsítés megindítása
A természettudósok új nemzedéke, a modern népszerűsítés megindítása
Igaz, hogy a hatvanas évek végén több kedvező körülmény találkozott össze: a politikai s vele a társadalmi viszonyok hirtelen jobbra fordultak, az ország közgazdasági állapota lendületnek indúlt, iskoláink állapota megjavúlt vagy javulófélben van, az egyetemen fontos új tanszékeket rendszeresítenek, a polytechnikum kifejlődik, hatásköre tágúl s hallgatói szaporodnak; új társulatok és folyóiratok keletkeznek a tudomány szolgálatára és terjesztésére; bányászati, erdészeti és gazdasági akadémiáink ébrednek fel idegen álmukból s válnak nyelvökben is magyarrá.
Mindezeken felül meglepetve veszszük észre, hogy Budapesten, az ország szívében és fővárosában, a külföldi egyetemekről számos évek kitartó szorgos munkája után visszatérve, a fiatal természettudósok és mathematikusok oly csapatja gyülekszik össze, részint már tanszéket foglalva, részint a kedvező alkalomra várva, a minő eddig még soha.
Ez a körülmény igen nagyfontosságú volt mind az Akadémia, mind a természettudományi társulat újjáalakulására nézve. Csak ha mai álláspontunkból, mai tudásunkkal és tapasztalásunkkal tekintünk vissza a múlt idő munkásaira, kitartásukra és küzdelmeikre, csak ma tudjuk igazán megítélni: mi volt egyik főoka régebbi elmaradottságunknak, mi annak, hogy óriási fáradság és erőfeszítések árán sem tudtak oly lendületet létrehozni, a mely csak megközelítőleg is helyes arányban lett volna a ráfordított munka nagyságával.
Nem voltak igazi, képzett természettudósaink. A kik, jeleseink, a külföldön éltek, azok csak a távolból közvetve hatottak – vagy legalább hathattak volna – munkáik által; de közvetetlenül nem gyakoroltak a nemzet tudományos és intellektuális fejlődésére befolyást. A kik pedig, ugyanolyan jelesek itthon valának, azok oly kevesen, egymástól oly távolban, oly elszigetelve éltek, hogy a hazában, vagy csak egy pontján, egy városában is, tudományos élet – az igazi fejlődés tápláló eleme – nem fejlődhetett.
Ekkor kezdtük észrevenni, de csak ma látjuk be igazán, hogy a puszta dilettantizmus – ha csak idővel mélyen járó autodidakta tudományossággá nem emelkedik – a mint a kutatás terén nem teremhet érdemes és érett gyümölcsöket, azonképen a népszerűsítés és a tudományok megkedveltetése körül sem számíthat egyébre, mint legfölebb félsikerre. Az igazi nagy népszerűsítők, a kik nemzetük mívelt rendeinek tudásán is nagyot, mert hatalmas erővel lendítettek, mindig a legnagyobb tudósok sorából kerűltek ki. Példák erre Arago, Cuvier, Darwin, Helmholtz, az ifjabb Herschel, Humboldt, Huxley, Tyndall.
És a mint csak igazi szaktudósok gyarapítják a köztudást oly eredményekkel, a melyek, a pillanatnyi ragyogás elől kitérve, hatásukat tágabb körökre és hosszú időkre kiterjesztik: azonképen csak az igazi szaktudósok nevelhetnek oly nemzedéket, melynek kebelében – még ha különben nagyobb része távol marad is a tudományos pályától – az ismeretek iránti érdeklődés, a tudás szomja, szükségének érzete hosszú ideig éberen marad.
Ebből a tekintetből volt oly igen nagy fontosságú tényező haladásunkra nézve a külföldi akadémiákon, kitünő mesterek mellett, igazi tudományos légkörben nevelkedett szakemberek felgyülekezése. Mert más a szépirodalom s a históriai és filozófiai szakok mívelése s más a természettudományiaké. Nem azért, mintha rangbeli különbséget akarnánk köztük tenni, korántsem, – a tudományok s az irodalom termékei mind egyaránt fontosak és becsesek s mind egyaránt hasznára válnak a nemzet közönségének. Hanem azért, mert a természettudományoknak mások a módszereik: megtanulásukra és helyes, sikeres mívelésökre nézve, a legnagyobb tehetség s a legélesebb ész mellett is nélkülözhetetlen kellékek és első sorbeli főfeltételek a kisérletek, a jól berendezett laboratoriumok és a gyűjtemények. Nagy részöknek pedig maga a szabad természet a buvárkodás tárgya, az adatok egyedüli örök forrása. Az irodalmi segédeszközök csak ezután következnek. Hogy ezeket a módszereket s a megfigyelés és kezelés mikéntjét oly helyeken lehet legalaposabban elsajátítani, a hol a jó mesterek mellett a megkivántató eszközök is rendelkezésre állanak, az igen természetes. Nekünk a hazában ilyen laboratoriumaink, gyűjteményeink a hatvanas években igen gyéren voltak (némely szakban máig sincsenek) s így természetesnek fogjuk találni, hogy az itthoni tudományos képzés és képzettség szintén csak ennek az állapotnak megfelelő minőségű lehetett.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
