Jósika fellépte az írói pályán
Jósika fellépte az írói pályán
A MAGYAR BESZÉLY Vajda és Kúthy keze alatt kétségtelenül sokat fejlett: de a magyar regény még mindig alkotójára várt. A mi eddigelé termett, merő kisérlet volt idegen célok szolgálatában: Bessenyei állambölcseleti és vallási nézletének kifejtésére, Dugonics a nemzeti visszahatás támogatására és fokozására, Fáy gazdag tapasztalatainak közlésére s az új Magyarország nevelésére használta fel. A regény, mint az új kor epopeiája, a maga széptudományi föltételeivel és művészi szerkezetével még meg nem született. Az alkotó végre 1836-ban, egyszerre, váratlanul megjelenik Jósika Miklós személyében. Szinte csodálkozást, hitetlenséget támaszt, hogy báró létére a nemzeti múzsa oltárán áldozott. Mintha csak Erdélyben, a hol a magyar irodalom ápolása és pártolása a fejedelmek és nagyok előkelő szórakozása, szellemi fényüzése és büszke hagyománya volt, ennek a nemes hivatásnak emléke és ereje már egészen kiveszett volna! Mert két évvel előbb, 1834-ben, a mikor Jósika Miklós az Irány című röpiratát nyomatta, báró Bánffy László, az eszes ember, fölkereste és komolyan figyelmeztette, hogy hagyjon békét az irásnak: az nem úri embernek való dolog. Ám annyira módiatlan, szokatlan volt még a nagy közönség előtt is a Jósika Miklós íróskodása, hogy az Abafi csattanós diadala után néhány erdélyi azt beszélte, hogy valami okos oláh pópa irta helyette Szurdokon. A legmulatságosabb ebben az volt, mondja maga Emlékirataiban, hogy ez az oláh pópa nem is tudott magyarul. S még Gyulai Pál is egy adomához folyamodik, hogy a regényírásra való lépését megmagyarázza. Egyik rokona és barátja, P. Horváth Lázár éppen regényt írt, az elsőt és utolsót életében, beszéli Gyulai, s többször olvasott fel belőle egyes részleteket neki. Jósika úgy gondolkozott, hogy mért ne kisértené meg azt is, hisz bizonyára ő is tud olyat írni, mint fecsegő rokona: így keletkezett Zólyomi és Abafi. S mint állít maga Jósika? Azt, hogy a kik az írói ösztönt, a vágyat: tenni, a becsületes jó szándékot: emberül betölteni a helyet, melyet a gondviselés számunkra kijelölt, mellékes okokban keresik, nagyon balul ítélnek. »Hát tisztelt nagy jó uraim, kérdi, mit vétett önöknek az az ,Est Deus in nobis’, s mit vethetnek önök szememre, ha én azon erős hitemet fejezem ki, hogy, ha előttem soha senki nem írt volna regényt, én írtam volna az elsőt.«
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
