A megújhodás apostolai
A megújhodás apostolai
S társai, a kik eddig csak a magok örömére és lelki szükségére áldoztak a honszerető múzsa oltárán, mint Ráday és Orczy, nyiltan a nemzet elé lépnek; a kik eddig csak álmodozva hallgattak, a nemzeti küldetés érzetével tűntetve megszólalnak; mint Rajnis, ez a kőszegi hienc, ki születésére, nevére, nyelvére német, mi kiejtésén mindvégig megérzik; de szent meggyőződése, hogy nem a születés teszi az igaz magyart, hanem a szív, mely becsűli és szereti azt a nemzetet, melyhez születésénél fogva az örök Gondvsielés kapcsolta; mint Dugonics, ki a maga romlott nevével és romlatlan arany szívével a rajongó, elfogúlt fajszeretet hirdeti; mert regényeiben minden, a mi fényes és nemes, magyar, minden, a mi bélyeges és nemtelen, idegen; hadd lássa a korcs ivadék, hogy a világ végeig nincs párja a magyarnak, kinek valamennyi elnevezése ragyogó dicsőséget jelent; s mint Gvadányi, messzi ágazott olasz családjának és a magyar földnek közös büszkesége, ki szilaj szenvedélylyel csattog az abajdoncok ellen. »A hódító magyarság emelő képe, midőn szívével, szelelmével meghódol bűvös erejének s meghódítani segít a közönybe merűlt, idegenbe tévedt magyar nemzetet«. S egyszerre még azok is, kik megőrizték ugyan kebelökben a nemzeti érzést, de a míveltség fejében elfeledkeztek a nemzeti féltékenységről, riadva tértek magukhoz és magukba, mint Teleki József gróf, ki mellveregető töredelemmel ismeri be, hogy a haza romlásának magok voltak eszközei, mint Kazinczy Ferencz, ki örvendezve újjong, gyönyörködve beszélnek ismét azon a nyelven, a melyen Etele és Etelka beszélt. S a társadalom most megérti, lelkesedve követi az irodalom eszméit, érzéseit, célzatait: köztük az összhang helyreáll; egymástól nyernek szolgálatot, hitet és erőt. Ám előbb csak egyes biztató hangok hallszanak az elborulás szomorú-éjszakájában, szinte olyaténkép, mint a ki a sötétben azért beszél, hogy inkább magát bátorítsa, mint mást lelkesítsen.
Mária Terézia. (Egykorú metszet Meytens képe után.)
A nemzeti törekvés naiv szerénysége mélyen megindít és csodálkozó mosolyra fakaszt. Ányos magasztaló dalt zeng, hogy gróf Károlyi Antal Szent-István ünnepén fiastul énekelve kiséri a szent jobbot; Szacsvay Sándor honleányi érdemül méltatja, s lapjában az országnak dicsekedve hirdeti, hogy gróf Károlyiné magyarul oly szorgalmasan, oly előmenetellel tanúl, hogy minden órán fölülmúlja azokat, kik hazánk küszöbein születtek. Péczeli József ismételten dicsérve emlegeti a pozsonyi, pesti és pécsi növendék-papokat, kik tanáraik kérdéseire magyar nyelven felelnek, köztük különösen a tótokat, kik nemzeti nelvünk legserényebb tanulói és pallérozói, sőt nem is szívesen veszik, ha tótoknak és nem magyaroknak nevezik őket; s örvendezve nézi a soproni ifjakat, Kis Jánost és társait, kik anyanyelvünk gyarapítására önképző-társaságot alapítottak. Egyelőre csak a nyelv mívelése, a miért az írók buzognak és felszólalnak, mert kinek-kinek szíve mélyén él titkosan vagy nyitlan a vigasztaló hit, mint báró Prónay Lászlónak, hogy a magyar nyelv elmúlásának ideje még nem jött el, hogy még mi is ama derűltebb időket várhatjuk, melyekre a németek csak az imént virradtak; kinek-kinek szíve mélyén él az emelő tudat, mint Bessenyei Györgynek, hogy a nemzeti nyelvvel a nemzeti lét a legbensőbben összefügg. Aztán mind elfogulatlanabb és önérzetesebb szózatok kelnek a magyarság érdekében, már a nemzeti viseletet is hatalmasan követelve. A követelők között alig van tüzetesebb és türelmetlenebb, mint Gvadányi, a maga Falusi nótáriusával. Célzata: hogy az egyszerűség és magyarosság dicséretével a nemzeti visszahatást, az erkölcsi és társadalmi tüntetést a külföld majmolása és idegenesség terjedése ellen képviselje és emelje. Kifakadó keserve és gáncsoskodó gúnyja érzésében a legigazabb és törekvésében a legjogosabb, s eszméje a maga idejében nagy és üdvös eszme volt. Azonban csalódik Arany, a mikor a nemzeti visszahatást a magyar öltözet tekintetében egészen Gvadányinak tulajdonította; ő csak fokozza, de nem okozza a magyar divatot. Ányos már 1782-ben lelkesen köszönti a nagyszombati ifjúságot, mely az ősi magyar öltözetet fölvette, fején csákóval, haja perecben; a vadirtó Herkules és világbiró Sándor pályájára mutat intő példaként, hogy eredeti természetük és viseletük elhagyásával megtört erejök. A szerencsés Spárta nem hordta szomszédos nemzetek ruháját. Aztán figyelmeztetve csendűl szava a magyar hajadonokhoz.
Valóban alig lehet valami szánalmasabb, mint az a kép, melyet közvetlenül a nemzeti visszahatás előtt költőink a magyar leányról festenek. Ányos úgy állítja elénk, a mint csipkefőkötőben, korzikán kalapban, párizsi cipőben pipeskedik és csak a tükörben gyönyörködik. Baróti Szabó úgy rajzolja, a mint nagy-későn kel a pehelyből s kendőzni kezdi magát: előtte a sok bóbita, gyöngy, pántlika, csipke, kenet; délig a tükör előtt szemlélgeti, csinosítja magát, aztán megindúl udvarlói közt, kik bénaként vezetik; különben jó táncos, bőven költő, jó francia, német; de főzni, varrni – ahhoz nem ért. Ráday úgy mutatja be, a mint órákig bajmol kenőcseivel olykor ugyan fölkel, sétál föl s alá: de kézi kicsiny tükre akkor is ujjai közt. Angyali szépsége még nem teljes, még igazítani kell: még nem elég kéksége az érnek, rózsája és lilioma az arcnak, feketéje a szemöldnek; s addig igazítja, míg csupa lárva lesz. S Rajnis újjongó énekkel fogadja egy igaz magyar leánynak képét, melyet a festőtől ajándékba kap: a francia módra nevelt és piperézett leányok ellenében nemzeti eszményül tűnteti fel.
II. József. (Egykorú metszett után.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
