Toldy Ferencz.
Toldy Ferencz.
A vázlatokat, iskolakönyveket mellőzve, melyek az immár saját irodalmunkat is felölelő közoktatás szükségén igyekeztek segíteni, irodalomtörténetünk valódi megalapítójának nagy nevéhez értünk. TOLDY FERENC ez, kit orvosból és kritikusból Kazinczy biztatása tett irodalmunk történetirójává. Három nagy munkája három irányban alapvető: A magyar nemzeti irodalom története, 1852. melynek két kötete csak a mohácsi vészig jut, de tárgyát addig példátlan teljességben s a legszélesebb mívelődéstörténeti alapon dolgozta fel; azután A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig, 1855., mely költészetünk fejlődésének legelső, önálló buvárlaton alapuló s kedves gonddal készült, méltó ismertetése; végül A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban, 1865., mely irodalmunkat, valamennyi ágában, egész organikus fejlődésében az anyagnak kritikai megvilágosításával és elrendezésével először mutatja be a forradalomig. Mint buvárnak, régi irodalmunk felderítésében, adataink felkutatásában, forrásainak birálatában, anyagának kiadásában és magyarázatában, Toldynál többet senkinek sem köszönünk. Mint feljegyző és krónikás, új irodalmunk második és legnevezetesebb félszázadának képét az ő fáradhatatlan és lelkes kezének vonásait örökítették meg számunkra híven és gazdagon; mint rendező, a roppant s részben általa gyűjtött anyagot ő foglalta először tudományos rendszerbe, ő világította be a műismeret tájékoztató lángjával s ő mutatta be a történeti fejlődés fonalán. Ne biráljuk e helyt fogyatkozásait és tévedéseit; ezek jó része vállalkozásának rengeteg voltából, nemzeti lelkesedésének túlzásából és baráti kegyeletének elfogultságából ered. Olyan időben írta könyveit, mikor újra az a feladat jutott irodalmunknak, melyet Kazinczy korában töltött be: hogy ébren tartsa a nemzet lelkét. Az elnyomatás harmadik évében, 1851-ben, írja első helyt említett munkája, a nagy irodalomtörténet elé a vallomást, hogy munkásságát »egy szent tartozás lerovásának tekinti, melylyel magát hazájának lekötve érzi.« A költészet története előtt 1854-ben, a legrosszabb napokban, óvatosan és szépen fogalmazta meg a bátorító figyelmeztetést: »Ott, hol nem külső, hanem szellemi hatalmak viszik a főszerepet, ott jelenik meg minden nép, mikép az egyén is, a maga önvalóságában, ehhez képest a népek a belső történelemben keresik büszkeségök és dicsőségök legméltóbb elemeit.« A rövid előadású teljes munkának, 1865-ben, Disraeli mondását választotta jeligéjeül: »A múlt hatalmunknak egyik eleme.« De már ekkor virradt. Volt idő korábban, mikor ő és könyvei a nemzeti eszmének leghathatósabb szószólói voltak.
A munka címlapja, Tinódi Sebestyén költött arcképével.
De a legújabb kornak serény, becses és gazdag eredményű munkásságát nem részletezve, megszakítjuk a fonalat. Nem irodalomtörténetírásunk fejlődését akartuk ismertetni, csak azt a jellemző vonását emelni ki, hogy elejétől végig a nemzeti szellemet kivánta szolgálni, táplálni, erősíteni, a mint magának az irodalomnak is fő jelentőségét ennek kifejezésében, éltetésében, rá való hatásában kereste. Igaz, hogy ez a vezérgondolata a legújabb időkig bizonyos általánosságban maradt. A magyar nyelv szépsége és fontossága nemzeti életünkre, a magyar elme képességére a tudományosságra és irodalomra, magyar iróink jelessége és becsületszerzése nevünknek, a magyar dicsőség emelésének lelkesítő fentartása: ezekkel és hasonló gondolatokkal foglalkozik, s fejtegetésökkel s bizonyításukkal nemzeti feladatát betöltöttnek tartja. Kevés szó volt mind mai napig irodalomtörténeti munkásságunkban arról, hogy mi hát tulajdonképen az a magyar szellem, a mely irodalmunkban folytonosan kifejezésre jutva s általa mintegy önmagára visszahatva élt és erősödött. Hogy az irodalomtörténet e fő és legnevezetesebb problémájának megoldására csak gondolhasson is: mindenekelőtt annak az irodalomnak körével kell tisztába jönnie.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
