Mint ily szigorúan monarkhikus nemzetnél nem is lehet máskép: a király, a nemzet feje lép mindenütt előtérbe. Különösen nagy előszeretet tárgya Szent László, az igazi magyar ideál, hősiessége, vallásossága, igazságossága által. Nem állíthatom, hogy a cserhalmi, mogyoródi csaták, a belgrádi ostrom vagy a kún harcok minden részletökben híven lennének előadva. De hogy az írónak lelkében élt a nagy királynak idealizált emléke, és hogy a legegyszerűbb vonásokkal képes volt olyannak rajzolni hősét, milyenek hódoló szelleme felfogta, azt csak az tagadhatja, ki előtt a betű többet nyom mint a hibákban is észlelhető, mindent átható és elevenítő szellem. Ép oly egyszerű s világos képét nyerjük Salamon történetének, mely szinte kész éposz, mint I. Bélának, Gézának, II. Istvánnak. E király mellett, kit önkénye ellentétbe hoz nemzetével, feltűnnek már a főurak is mint a nemzet jogainak védői. Abban a Pázmánban, ki Oroszországban a királynak kijelenti, hogy ostromolja ő maga a várat, mert jobbágyai haza mennek, látom a nemzeti alkotmányosság első szószólóját. Szóval ép oly kemények és önzők, mint a király tettei, de érezni lehet, hogy mögötte a nemzet áll.
Egész irodalmunkban alig van más mű, mely annyira birna hatni a lélekre, mint ezek az egyszerű elbeszélések. Igazi jellemzést csak egyet találunk, a Kálmánét, az pedig éppen nem felel meg az igazságnak és nem is poetikus. Ez az igazán nagy király valódi Thersitesnek van rajzolva, sántának, púposnak, selypnek, a mellett ravasznak. Ez elfogúltságot a papoknak iránta való haragjából szokták magyarázni. Sokkal természetesebb azonban az Álmos családjához való ragaszkodásban keresni e gyűlölet forrását.
Krónikánk tehát sokkal inkább egyes személyek története, mint bármely más hasonló munka. De ez is jellemző nemzeti tulajdonság; mintegy a hősök tiszteletének kifejezése. Ép oly jellemző a helyi és rendi vonatkozásoknak majdnem teljes hiánya. A király és az ország teljesen egy: mellettök minden egyéb háttérbe szorúl.