Bethlen János két munkája
Bethlen János két munkája
Két munkát írt. A Commentarii de Rebus Transilvanicisben Erdély történetét Bethen Gábor halálától az 1663-iki háború kitöréséig beszéli el. Ez a könyve még 1663-ban jelent meg, több kiadást ért s Tröster németre fordította. De másik könyve, a Historia Rerum Transilvanicarum, mely az előbbi munka végén félbenhagyott elbeszélést az 1673-ik évig folytatja, csak a múlt században jelent meg, igen hibásan, Horányi kiadásában. Első műve kerek kompozició és gondosan van írva. Egész 1657-ig elbeszélése csak futólagos, de azután igen részletessé válik. Könyvét nem csupán irói ambicióiból írta: az európai közönség kezébe Erdély szerencsétlenségének hiteles leírását akarta adni, figyelmeztetve a békében álló idegent, hogy Erdély pusztulása a szomszédos nemzetek romlását is maga után vonná. Másik munkája stílben és szerkezetben egyenlőtlen, nem egészen kidolgozott, inkább »történeti naplója egy államférfiúnak«, mint Szilágyi mondja. Bethlen sok okiratot közöl és titkos tanácskozásokról s tervekről tudósít igen megbízható tudomása alapján. Azért oly becses forrásművek könyvei, melyek nélkül az ellenfejedelmek koráról s Apafi uralkodásának első éveiről jóval hézagosabb ismereteink volnának. Különös mestere a szövevényes alkudozások s a politikai hangulatok leírásának. Fukar szavú a jellemzésben, de elbeszélése által domborítja ki a jellemeket. Olykor dicsér is, hanem általában bizonyos keserűséggel ítéli meg az embereket. Nincs hőse könyveinek, valami nyomasztó fatalizmus érzetével írja történetét. Nem szereti a Rákócziakat, kiemeli Barcsai állhatatlanságát s gyöngeségét, és noha dicséri Kemény eszességét, élénk világításban tűnteti föl kegyetlenségét is. Benkő Bethlent »Erdély Tacitus«-ának nevezi s ez a dicséret jól esett volna történetírónknak. Úgy látszik, hogy Tacitus volt legkedvesebb írója, mit nemcsak egyes fordulatai mutatnak, hanem az is, hogy az Annales színezését átviszi a maga koszakának rajzára. I. Rákóczi György koránál ki is mondja, hogy »az emberek gyilkolását ha kiveszed, azt vélnéd, hogy Tiberius Cornelius Tacitus kora tért vissza«. De még feltünőbb ez átvitel, midőn az 1672-iki országgyűléshez ér, melyen az erdélyi rendek zúgolódtak Teleki kirohanásának várható következményei miatt. Először szokott művészetével írja le a rendek egyes csoportjainak hangulatát; majd midőn elmondja, hogy a dolog Teleki javára dőlt el, a mi nagyon kevéssé tetszett Bethlennek, a következőket teszi hozzá: »S láthattad volna, olvasóm, hogy mint rohantak a gyűlés végén a levélvivők Kővár felé, mert mindenki sietett dicsekedni Teleki előtt, hogy minő hű szolgálatokat tett érdekében, úgy annyira, hogy maga Teleki is sokallotta e hitvány szolgai engedelmességét. De a legöregebb tanácsúr, Bánfi Zsigmond, hogy Teleki legőszintébb barátjának mutassa magát, maga sietett Telekihez, noha igen rosszul volt s félholtan vitték Kővárba, hol napokon át ágyban fekvő beteg volt.« Itt bizonyára nagyítás van a dologban. Igaz, hogy Bethlen elbeszéléseinek mindig van valami tényleges alapja, de itt észrevehető, hogy Teleki imperatori palástot kapott, s hogy előtte az erdélyi tanácsurak a szolgalelkű senatorok szerepében lépnek fel.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
