Kemény János
Kemény János
A XVII. század emlékírói közől szellemére s történeti jelentőségére nézve KEMÉNY JÁNOS a legkiválóbb. 1607-ben született, tizenötödik évében kerűlt Bethlen Gábor udvarába, azóta folyvást emelkedett, míg végre 1661 elején fejedelemmé választották Barcsai ellen, de »lételének sanyarú alkalmatosságában« írja le élete történetét. Volt mit elbeszélnie és értett is hozzá. Igaz, hogy néha »fel-felbomló a szófüzése«, mint Szalay mondja, de hirtelen írt, sietett a cél felé, mint lován megszokta a csatamezőn, s a mit emlékezete tárházából papirosra vetett, azon az élet melegét érezzük. Mennyi országos vidéken át kalandoz, hány kiváló emberrel ismerős s mily nagy eseményekben volt döntő része! Minden szava latba esik kora történetének megirásánál. Ott forgolódott Bethlen körül a csatatéren s udvaránál; bőven szól I. Rákóczi György hadjáratairól, melyeknek vezéralakja volt; megfordúlt Lengyel- és Németországban, a portán s az oláh földön akár mint követ, akár csak kiváncsiságból. Jó humorú, nyilt szemű, vitéz és fáradhatatlan ember volt. Változatos és sanyarú katonai életéről igen sokat tud beszélni. »Az ki mit nem ött, nem tudja, mi ízű, nehéz kenyér az katonai kenyér.« Hanem azért ép oly okos volt, mint bátor és tűrni tudó. Elbeszélése általában megbízható, mert nem akarja nagyítani tetteinek kiválóságát, inkább szándékai tisztaságát igyekszik minél kedvezőbb világításban feltűntetni. Több jellemrajzot találunk könyvében, mint bármely más egykorú dolgokról író kortársánál. Mennyi jellemző vonást őrzött meg Bethlenről, Mansfeldről, Pázmányról, Brandenburgi Katalinról, I. Rákóczi Györgyről, Puchaimról, Götz tábornokról és számos magyar főúrról. Még az emberek külsejét is rajzolja s e tekintetben egyedül áll kortársai közt. Igaz, hogy itt a torzkép felé hajlik, nagyon is jól mulat a nevetséges külsejű embereken, hanem egészben véve meglepően szerencsés jellemrajzai vannak. A mit Mansfeldről ír, azt Ranke is idézi Wallensteinjában. Meg is kell vallanunk, hogy ugyancsak oda állítja a »deformis« tábornokot, ki »rá nézve egy közönséges musketásságot sem érdemlett volna: igen kicsin, fonnyadt, nyulábrázatú, vén emberke, egyébiránt híres, praktikus hadviselő ember; szótalan, alá néző, álnokságot mutató ábrázatú ember vala ez Mansfeld«. Igen sikerűlt mellékalakjai is vannak, mint például Ferenczfi secretarius.
Kemény János arcképe.
Hanem van hőse is, van herosza élete eposzának s ez Bethlen Gábor. Az a legfényesebb része könyvének, mely Bethlen halálával végződik. Nehéz volna belőle úgynevezett szép részleteket kiválogatni, hanem a maga egészében szép az, mert Bethlen alakja uralkodik rajta úgy, a mint az ifjúságára visszaemlékező író fantaziája besugározza. Ott látjuk Bethlent, a mint erősen markolva kardját parancsokat oszt, a golyózápor közt a sáncokat vizsgálja, féken tartja a törököt és szembeszáll a némettel. Azután látjuk udvarában pompától környezve s büszkén, de hívei iránt leereszkedő nyájassággal. Majd betegségét viseli el türelmesen s utolsó szavaiban istenéhez fordúl. Minden ízében hős volt és fejedelem. »Oh vajha remélhető volna valaha más! Oh vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna!« Így sóhajt fel Kemény elbeszélése végett, s úgy érezzük, hogy valami hiánya volna Bethlen dicsőségének, ha Kemény nem ír róla. Bethlen utódait már nem szerette. Hanem azért mindannyit nagyon híven szolgálta. A fejedelmek »földi istenek«, mondja egy helyütt. S nem tudjuk, vajjon szolgálatkészsége nem nyomta-e el néha őszinteségét és belátását tetteiben és tanácsaiban? A lengyelországi vállalatot még I. Rákóczi György élete végén előmozdítota s igen gyorskezű végrehajtója volt II. Rákóczi György kockáztató politikájának. Kérlelhetetlen volt a Barcsaival vívott harcban, de hihető, hogy ő lett volna a legméltóbb utódja Bethlennek, ha békésen s hosszabban uralkodhatik.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
