A BAROMFIAK KELTETÉSE, NEVELÉSE
A BAROMFIAK KELTETÉSE, NEVELÉSE
A baromfiállományt tenyésztés céljából alaposan megválogatták. Szelekciós szempont volt a testsúly, a toll színe, a tojáshozam. Magkakasnak, gúnárnak, gácsérnak az erős ivarjellegű, előnyös tulajdonságú egyedeket választották ki. Általában 8–10 tyúkra hagytak egy kakast. A bevált jól tojó és kotló tyúkokat négy-öt évig is megtartották, a tenyészkakasokat, gunarakat szintén (Katona I. 1971: 46).
Háziszárnyasaink tojáshozama, kotlási hajlandósága fajonként nagy eltéréseket mutat. Valószínűleg a domesztikáció fokától és a tartásmódtól függően növekszik az évi tojáshozam. A tyúkok 100–180, a gyöngytyúkok 60–80 (ritkán 100), a kacsa 20–30 (de kivételesen 70–80 is), a pulyka 20–30 (ritkán 40–50) tojást rak le évente. A lúd tavasszal 8–10 (legfeljebb 12–15) tojást rak, s a ritkább nyári tojószezonban adhat még 5–6 tojást. A kacsa később kezdi a tojásrakást, mint a liba, tojóévadja általában árpaérésig tart. A galamb mindig két tojást kelt ki, majd újabb két tojást rak és ismét költ. Kevéssé domesztikálódott a páva, amely évente mindössze 3–6 tojást rak (Katona I. 1978).
A tyúk az év folyamán, újévtől szeptemberig többször kotlik. Ezzel szemben a pulyka, s különösen a kacsa igen ritkán ül el, ezért igen gyakran tyúkokkal keltetik ki az ő tojásaikat is. Tyúk alá 14–15 kacsatojást vagy ugyanannyi pulykatojást tettek. Mindig tyúkokkal keltették ki a gyöngytyúk tojásait, mert az még ritkábban ült el, mint az előbbiek. A kotló nagyságától függően tettek alá 24–25, de legfeljebb 28–30 gyöngyöstojást. A keltetés időtartama tyúktojás esetén 3 hét, a lúd, kacsa, pulyka, sőt a gyöngytyúk keltetésének ideje is 4 hét.
A tyúkültetés, csirkekeltetés időszakai közül kettő válik ki gyakoriságával és fontosságával: a tavaszi (áprilisi) és az ún. „két Boldogasszony közi” (augusztus 15.–szeptember 8.), azaz a nyár végi keltetés. Ritkábban fordul elő az egészen korai ültetés (február–március), amikor fűtött helyen, a szobában készítenek fészket a kotlósnak. Tavasszal és nyáron fűtetlen kamrában, istállóban ültetik meg a tyúkot.
Sok vidéken emlegetik a „kazal alá” keltetett csirkéket. Ezek búzahordás idején, július végén kelnek ki, s a szérűn „kazal alatt” nevelkednek.
Tyúkültetéshez gondosan készítik elő a fészket. Rendszerint kerek kosárba, szitakéregbe, fedeles tyúkültető kosárba, bucsérba vagy lúdkasba tesznek búzaszalmát, majd a kotlós nagyságától függően 17–25 tyúktojást. Tyúk alá legtöbb vidéken 21–23 tyúktojást tesznek. Az egyszerre költött csirkéket egy kotlósalja, egy tyúkalja néven emlegetik. A nyugtalan kotlót rostával szokták leborítani, hogy ne tudjon megszökni. Keltetéshez a piacon nem vettek, s lehetőleg kölcsön sem kértek tojásokat. Ültetés előtt két héttel kezdték meg a tojásgyűjtést, hogy mind friss legyen, s több tyúktól gyűjtötték össze. Fontos volt, hogy szemes, azaz termékeny legyen.
Lúd alá 15-nél több tojást nem szoktak tenni. A lúd évente egyszer, ritkábban kétszer 781költ, s mindig a saját tojásait. A második kelésből származó liba neve sarja, sarjúliba.
A keltetés a várakozás időszaka. Egy hét után lámpázással, átvilágítással vagy vízpróbával vizsgálták meg a tojásokat, van-e bennük élet. A lámpázás csak az 1900-as években jött szokásba. Azelőtt langyos vízbe tették a tojásokat: a záp lemerült, az élő fennmaradt a vízen.
Bárhol ült a kotlós, ivóvizére, élelmére, a tojások szellőztetésére, keverésére és takargatására gondja volt a gazdasszonynak. Búza, árpa, kukorica, s a Tiszántúlon régebben főtt köles volt a tápláléka, amibe porrá tört tojáshéjat és különféle füvek porát keverték. A kotlós többnyire a kemence hamujában „fürdött”, mikor leszállt a tojásokról. A kelés várható időpontja előtti napokban az asszonyok már nagyon figyeltek a tojások hangjára, minden zörejére. Itt-ott szokásban volt a kemény héjú tojások – főként lúdtojások – héjának puhítása is. Rövid időre langyos vízbe helyezték a tojást, hogy héja puhuljon és a kisliba könnyebben áttörhesse.
Nem volt ennyi gond a kisebb fészekalját kitevő (10–12 db), lopva vagy orozva kőtt csibékkel. Ráadásul ezek erősebbek, edzettebbek voltak, mint a többi, ezért szívesebben hagytak belőlük magot (Vajkai A. 1959a: 82; Katona I. 1978: 74). A gépi keltetéssel szemben a régi vágású falusi nép sokáig bizalmatlan volt. Galgamácsa (Pest m.) asszonyai az 1950-es évek végén az aszódi, gödöllői keltetőállomásokon még sem tojást, sem naposcsibét nem vásároltak (Kerecsényi E. 1959: 238). Orosházán viszont már az 1880-as években megjelent a keltetőgép, s helybeli feltalálók újabb gépezeteket fejlesztettek ki (Gulyás M. 1983: 169–171).
A tavaszi csirkéket csak két hét után engedték ki a szabadba. A kotlóssal átlagosan öt hétig voltak együtt. Addig a csirkék önállósodtak, s hathetes korukban már ülőre szoktak.
Mivel a tyúk tojáshozamára szükség van, előfordul, hogy lerészegített kappant fognak be csirkehordásra. Tartósabban vezetgeti a csirkéket, mint a kotló (Katona I. 1971: 45; Balogh L.–Király L. 1976: 83). Keltetésre viszont nem alkalmas, mert teste nem melegszik fel a kellő mértékben. A kotló tyúkot hideg vízbe mártogatták vagy két-három napig sötét helyen éheztették, ha azt akarták, hogy elhagyja a kotlást.
A naposcsibe és a többi pihés apróság táplálására a gazdaasszony gondot viselt, s naponta 4–5 alkalommal etetgette őket. Első eledelük rendszerint apróra darált kukorica, morzsolt kenyérbél. Sok vidéken szétmorzsolt túrót, felaprított főtt tojást adnak eléjük (Nagy Varga V. 1971: 95; Magyari M. 1985b: 131). Négy-öt napos koruktól fogva „zöldet is kapnak” (apróra vágott búzasást, lucernát, káposztalevelet). A kiskacsa tápláléka a libáénál változatosabb és bővebb is: vizes darájához apróra vágott kaprot, lucernát kevernek.
Ivóvizet agyagedénybe, csirkecserépbe kap az aprójószág, s kevés sót is hintenek a vízbe.
A csirkenevelés fontos eszköze a vesszőből font védernyő, a magyar nyelvterület túlnyomó részén elterjedt csirkeborító. Ennek négy hagyományos típusa közül a tetején nyitott csonkakúp forma a legismertebb. Főként a Dunántúl és a Kisalföld tájain kedvelik a jurtára emlékeztető formát, a Dél-Alföldön pedig a kúpos kunyhó alakját követő borítót. Lécekből készült hasáb alakú borítókat újabban és szórványosan 782csaknem minden vidéken használtak. A tárgycsoport nevei közül a borító terjedt el leginkább. Puplik a neve Nyitra, Bars, Hont, Észak-Pest és Nyugat-Nógrád falvaiban, ketrec a palóc és barkó területeken. Kasnak hívták Gömör, Észak-Borsod, Abaúj magyarjai, illetve a keleti székely nyelvjárások. Etető a neve északkeleten Zemplén-től, Ungtól egészen a Szilágyságig (MNA II. 132, 133. térkép). A csibék – s néhol a kiskacsák – az udvaron elhelyezett borító alatt zavartalanul csipegethetik táplálékukat. Ott a tyúkok, nagyobb csirkék nem szedhetik el a táplálékot, nem boríthatják fel az itatójukat. Erős napsütés ellen a borítót árnyékolni szokták, ráterítenek valami használt pokrócot vagy ruhadarabot.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
