LÓTARTÁS
617LÓTARTÁS
A ló háziasítása az i. e. 4. évezredben történhetett, s a háziló igen korán eljutott Elő-Ázsiába. Első kultúrtörténeti emlékei, képi ábrázolásai mindesetre az ottani neolitikus civilizációkból maradtak fenn (Zeuner, F. E. 1963; Matolcsi J. 1975: 179). A magyar „lovasélet ősisége” sokat vitatott kérdés. Minden jel arra mutat, hogy a háziló és a lovaglás az i. e. 2. évezred folyamán eljutott az ugor ősnéphez. Akkor már Skandináviába, a mai Finnország területére és az Ibériai-félszigetre is megérkezett a ló és a lótartás. Az ugor lovaskultúráról tanúskodik ló, nyereg, fék, ostor szavunk ugor kori származása, a másodfű, harmadfű (ló) korjelző kifejezésben tükröződő szemlélet, amely a voguloknál is él. Esetenként ehhez a szócsoporthoz sorolják a kengyel szótövét (a tárgy és neve későbbi) és a ’zabla’ jelentésű emlőt. Ez utóbbi jelentés kiveszett, miként a ’lóra ül, száll’ jelentésű ellik szavunk is, amely uráli örökségként ott lehetett már az ugor kori lovasterminológiában (Mészöly G. 1929; Hajdú P. 1953: 49–50; Hajdú P. 1962: 81–86; TESz I: 750).
Ugor elődeink lovas vadászok voltak, rájuk illett Hérodotosznak a jürka vadászról adott ismertetése: fára mászva lesben áll, készenlétben a lova – amelyet betanított oly módon, hogy hasára fekve rejtőzködjön – és a kutyája; ha a fáról meglátja a vadat, rányilazva és lóra szállva üldözi, a kutya pedig nyomon követi a vadat (Hajdú P. 1953: 50; Ligeti L. 1943: 53, 61). Az övön hordott „lovas” tegezt az obi-ugorok déli csoportjai napjainkig megőrizték, de az északi csoportok átvették szomszédaiktól a gyalogos vadászok vállon hordott, hosszú tegeztípusát (Vilkuna, K. 1950: 376–384). Az ugor ősnép bronzkori emlékeit az andronovói műveltség északi részén, a ligetes sztyeppei részlegben vélik megtalálni. Ott az i. e. 2. évezred közepétől fogva lovastemetkezések és csontból készült zabladarabok tanúsítják a lótartás létezését. Hasonló csont zablarudak ismeretesek a Volga–Káma vidékén az ananyinói műveltség idejéből. Ott a ló hasznosítása nem kevésbé volt sokoldalú (Fodor I. 1975: 98–103; Matolcsi J. 1982: 120).
Az előmagyar és az ősmagyar korban – mintegy 1500–1800 éven át – őseink biztosan lótartók voltak, s eközben tárgy- és szókészletük új elemekkel gazdagodott (mén, kengyel, nyűg, béklyó, gyeplő, kantár). Az új tárgyak és szavak egy részét őseink a szomszédos török és más népektől kölcsönözték, másik részét maguk alkották.
Európa a magyarságot mint harcos lovas népet ismerte meg. A honfoglaló magyarok harcmodora szorosan kapcsolódott keleti, pusztai hagyományaihoz. Népünknél 618is megszokott volt a lovas temetkezés, akárcsak más lovas népeknél. Honfoglaló magyar sírokból azonban – szemben az avarokkal – nem kerültek elő egész lócsontvázak, csupán az állat koponyája és lábcsontjai. Sok sírban csupán a lószerszámot helyezték el az elhunyt mellé, ugyanis a ló húsát elfogyasztották a halotti torban. Bölcs Leó bizánci császár „Taktika” című művében megírta az akkor még a Kárpátoktól keletre élő magyarokról, hogy hadrakelt seregüket nagy csapat ló követte, „részben táplálékul a tejivás végett, részint pedig a sokaság látásának keltése végett” (további analógiákkal idézi Jankovich M. 1967: 424). A ló sokoldalú gazdasági hasznosítása és a kultuszban, hitvilágban betöltött szerepe (lóáldozat, lovas temetkezés, totemős, táltoshit) folytán a honfoglalók legfontosabb háziállata volt. Részesedése a gazdaságban a teljes állatállományban ugyan nem érte el a szarvasmarháét, de a hadászatban és a szellemi kultúrában (folklórban) elfoglalt helye annál jelentősebb volt.
A modern oszteológiai vizsgálatok nem erősítették meg Hankó Béla azon feltevését, miszerint a magyarság Kelet-Európából magával hozta ősi háziállatait a Kárpát-medencébe. Egyetlen kivétel a ló lehetett. Tömegesen főként lovak érkeztek; jóval kisebb számban voltak a szekereket vonó ökrök és a lábon hajtott egyéb jószágok (Bökönyi S. 1961; Matolcsi J. 1975; Matolcsi J. 1982: 231; Györffy Gy. 1977: 405, 411).
A magyar háziló eredetét, származását sokáig vitatták. Az 1920–1930-as években elterjedt a házilovak két vad fajtájától, a mongóliai, belső-ázsiai takitól és a kelet-európai tarpántól való származtatás gondolata. Honfoglaló őseink lovai állítólag „kis és száraz fejű, tüzes szemű, száraz csánkú és acélos inú, átlagban csak 140 cm marmagasságú állatok voltak”. E feltevés szerint a kelet-európai vadlovat, a tarpánt fogták be és háziasították maguknak (Hankó B. 1935; Hankó B. 1940: 17–20). Más vélemény szerint a magyar lótenyésztéssel kapcsolatos műveltségi elemek (lóáldozat, lovas temetkezés, a ló fejése, a lótejből készült erjesztett ital fogyasztása, a csikó szopását akadályozó palókaforma, a ló nyergelése és fogatolásának kései megjelenése) nem a tarpán-, hanem a takitenyésztő műveltségi körrel hozhatók kapcsolatba (Gunda B. 1943b: 104). Az újabb kutatások bebizonyították, hogy a háziló valamennyi fajtája egyetlen vadlóra, az Equus przewalski Poljakoff 1881-re, azaz a mongol pusztákon megfigyelt és befogott takira vezethető vissza. (Összefoglalóan: Matolcsi J. 1975: 178–179, 183; Paládi-Kovács A. 1990; 1997c.) Ezzel az ősi magyar lófajta takitól való származtatása is végleg bebizonyosodott.
A magyar lóállomány azonban a középkorban sem volt teljesen egységes. Krónikáink hírt adnak arról, hogy a magyar fejedelmek és királyok – Árpádtól elkezdve – gyakran ajándékoztak felszerszámozott nemes lovakat külföldi uralkodóknak (László Gy. 1943: 168; Matolcsi J. 1982: 250). Egy 1308-ból származó krónika írja, hogy a magyarok lovai alacsonyak, erősek és gyorsak, az előkelők és nemesek lovai ellenben nagyok és szépek (Jankovich M. 1970: 257). A nemes lovak behozatala keletről, a krími tatár kánságból, a kaukázusi és turkesztáni ménesekből történt. Türkméniában, Baktriában és környezetében az ókor óta céltudatos szelekcióval tenyésztették ki a szép állású, nagy termetű lovakat. Nem csupán a vérvonalat vették tekintetbe, de a fajtán belüli színbeli egyezésre is ügyeltek. A nemes lovak fajtáinak, leszármazásának jelzésére a cserkeszek még a 18. százaban is égetett bélyegeket 619használtak (Harmatta J. 1946: 31–32; Jankovich M. 1970: 257–258; Tárkány Szücs E. 1965: 193).
Szent László 1077 körül megtiltotta a Nyugatra irányuló magyar szarvasmarha- és lókivitelt. Kálmán király 1100 körül megengedte a tehenek kivitelét, de megerősítette a vágómarha- és lókivitel tilalmát. A kiviteli tilalom századokon át fennállt. Zsigmond – különös kedvezményképpen – megengedte a pozsonyiaknak, hogy lovat adjanak el külföldre (Paládi-Kovács A. 1985: 136–137). Ugyanakkor számos bizonyítéka van annak, hogy a középkor századaiban, különösen az Anjou-korban Magyarország bővelkedett lovakban, s városaiban igen olcsón lehetett szép hátaslovakat venni. Matteo Villani és Bertrandon de la Broquiere mindezt hitelesen tanúsítja (Miskulin A. 1905: 73–74; Wenzel G. 1887: 324; Szamota I. 1891). A 15–16. században a lókivitel megélénkült, amit ellensúlyozott a keleti lóimport. A 18. század első felében aztán olyan nagy megrázkódtatás érte az ország megfogyatkozott lóállományát, ami elvezetett az állami támogatással megindult fajtaváltáshoz, s a régi lófajták fokozatos kipusztulásához.
RÉGI MAGYAR LÓFAJTÁK, TÁJFAJTÁK
FAJTAVÁLTÁS, ÚJABB TENYÉSZFAJTÁK
LÓTARTÓ VIDÉKEK, ÁLLOMÁNYSŰRŰSÉG
LÓTENYÉSZTÉS
LEGELTETŐ LÓTARTÁS
ISTÁLLÓS LÓTARTÁS
HASZONVÉTELI FORMÁK
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
