A MALOM ÉS A MOLNÁR HELYE, SZEREPE A KÖZÖSSÉGBEN. SZOKÁSOK

Full text search

A MALOM ÉS A MOLNÁR HELYE, SZEREPE A KÖZÖSSÉGBEN. SZOKÁSOK
Az őrletők abba a malomba jártak, ahol a molnár a kívánságuk szerinti jó lisztet őrölt, és szívesen fogadta őket, ha ideje engedte, elbeszélgetett velük. A parasztembereknek az őrletés, daráltatás alkalom volt a másokkal való találkozásra, hírszerzésre, tájékozódásra a világ dolgairól. Gyakran adódott úgy, hogy a malomnál várakozniuk kellett, s eközben mindig lehetett újdonságot hallani. Sokan ezért szerettek őröltetni.
A szívélyes, barátságos molnár, aki az őrletőkkel jó viszonyt tartott, számíthatott arra, hogy nem pártolnak el tőle. A juhászok túrót, tejfölt, olykor kisbárányt vittek neki, a szőlősgazdák pedig borral kínálták. Előfordult, hogy őrlés után a molnár hívta be házába régi „őrlőseit” pár pohár borra. E kapcsolatok alapja a társas élet formáinak hagyományozódása mellett végül is személyes érdekeltség volt: a molnár részéről az, hogy őrlőseit megtartsa, sőt gyarapítsa, az őrletők részéről pedig az, hogy a maga gabonájából mindegyikük jó minőségű őrleményt kapjon. Ez a kép visszaemlékezések nyomán a múlt század végéről s a századfordulóról rajzolódik ki, de úgy véljük, hogy korábbi időszakra is jellemző lehet.
A molnárság olyan mesterség, amely a 20-40 családot számláló 15. századi jobbágyfalvakban – a mészáros, a varga, a kovács és a takács mellett – már többnyire megtalálható (Szűcs J. 1955: 86). A 18. században telepített helységekben a földesúr vagy a kommunitás rövid időn belül járgányos szárazmalmot vagy vízimalmot épített – tehát a molnár munkáját a közösség nem nélkülözhette. A molnár a népesség alapszükségletére dolgozott, emellett olyan szerkezet készítéséhez és működtetéséhez értett, amely a tanulatlan jobbágyok számára nehezen áttekinthető, ördöngös szerkezet volt. Tekintélyét az egykorú jobbágyfaluban és mezővárosi közösségben ezek alapozták meg. Ezenkívül a molnárság tisztes megélhetést, a malomtulajdonosoknak és -bérlőknek szép hasznot, gazdagodást tett lehetővé.
A középkorban a malmok azilumok voltak, vagyis az odamenekülőknek menedékhelyet biztosítottak, akár a templomok és a nemesi udvarházak. Kecskeméten a 19. század elején a szárazmalmok keringősátora alatt közigazgatási tevékenység folyt: a tizedek (a városi kerületek) gyűléseit a malom alatt tartották (Madarassy 1930: 145). A malomalja a társas élet színtere is volt: „A debreceni nép rendes összejöveteli helyekkel nem bír … gyűlhelyül a malmok szolgálnak, hol téli estéken és egész nap is az időjárásról, a szegény ember bajáról, városi és eklézsiai ügyekről, meg legfőképpen a világ tanáról, ország dolgáról szoktak beszélgetni. Mindenik malomnak van bizonyos köre, melyből a tagok kikerülnek. Téli estéken magok e rendes bejárók látják el a malmot szalmatüzelővel is …” (Madarassy 1930: 144). Egy másik kortárs így fogalmaz: „Ha faluhelyen a nép közt valami jó, életrevaló eszme születik, annak bölcsőjét nem a faluházban, hanem valamelyik malomban kell keresni” (idézi Selmeczi Kovács 1967: 196). 1898-ban a bodrogközi Cigándon az agrárszocialista mozgalom szervezkedésének egyik kiindulópontja épp a szárazmalom volt (Balassa 1973: 91).
208Régebben csak a szárazmalmok, a múlt század közepe óta, főleg a Duna-Tisza közén és a Dél-Tiszántúlon, mellettük a szélmalmok töltötték be ezt a szerepet a közösség életében. A malomnál nem csupán ünnepeken és télen időztek, hanem mivel őrléskor rendszerint sort kellett fogni, a környéke gyakran tele volt várakozó emberekkel. „Volt, hogy két hétig se kaptunk szelet – mondta egy félegyházi szélmolnár. – Ha megjött a szél, ott várta már mindenki, amilyen sürgős volt neki. Közben beszélgettek … Meséket is mondtak, danoltak is” (Gaál 1951). Sok parasztember csak akkor őrletett, amikor a liszt már fogyóban volt otthon, általában negyedévenként. Ilyen alkalommal a szorultság megkövetelte, hogy kivárja a sorát. Különösen az új termés betakarítása után, az őszi hónapokban várakoztak sokan az őrlésre. Enni-innivalót vittek magukkal, és jó időben a kocsikon éjszakáztak. Sok molnár szívesen főzött a várakozó őrlősöknek. Híres volt a dunai molnárok túrós csuszája, a molnárgombóc és a molnárpogácsa (Timafhy 1980: 70). A mátraalji vízimalmokba az alföldi falvakból is eljártak őrletni, mert kedvelték a vízimalmokban őrölt lisztet. Nyomtatás, cséplés után előfordult, hogy két-három hetet is várakozniuk kellett. Eközben bérért fuvaroztak és szántottak a helybeli gazdáknak vagy a molnárnak (Selmeczi Kovács 1967: 192). Az Eger-patak völgyének malmaiban a molnár felesége édes ostyát sütött a várakozóknak. Mónosbélben a malomházban kis kemencét építettek és ebben sütötte a molnárné a molnárkalácsot (Soltész 1983). Az Iparművészeti Múzeum olyan ostyasütő vasat őriz, melynek sütőlapját molnár mesterségjelvény díszíti, amiből bizonyos, hogy molnárok használták.
A malomnak ezt a társas életben betöltött szerepét az éltette a legutóbbi időkig, hogy a fogyasztók a saját gabonájukból őrölt lisztet akarták megkapni, nem pedig cserelisztet. Jellemző, hogy az őrletők kívánalmaihoz alkalmazkodva a gőzmalmok nagy többsége is vámőrléssel foglalkozott. 1894-ben a magyarországi malmok 90%-a vámra őrölt (Malomipar 1894. 20).
A 19. század végén a hengerszék alkalmazása – mint említettük – átalakította a molnármesterséget. A famunkához értő régi ács-molnárok helyébe a korszerű malomberendezést kezelő gépész-molnárok léptek, akiknek a megbecsülést a közösség szemében már a gépészeti szaktudás biztosította. A vámőrlést végző gőzmalmoknál egy ideig még tapasztalható a malom társas életben játszott szerepének továbbélése, de ezt századunkban egyre inkább a piac és a kocsma tölti be.
*
A szakmai szokáshagyományok közül a vízimolnároknak Nepomuki Szent János napjához (május 16.) fűződő ünnepsége a legismertebb. Nepomuki Szent János a 18. század óta a vízenjárók patrónusa, névünnepét ismereteink szerint főleg a dunai molnárok tartották meg. Baján a szent faszobrát a tiszteletére emelt kápolnából egy dunai dereglyére vitték, és a zöld ágakkal, templomi zászlókkal, fáklyákkal, égő gyertyákkal díszített dereglyén a Sugovicán „leeresztették” a város főtere alá (Dankó 1958: 145). A bajai Jánoska-eresztéshez hasonló, bár egyszerűbb vízi körmenetet a molnárok Dunapentelén, Vácott, Győrött is tartottak.
A szegedi vízimolnárok pünkösdkor és Szentistvánkor rendeztek mulatságot a Tisza folyóban képződött homokzátonyon. Az 1860-as években egy nyári zivatar elmosta a molnárbált, és ezután a Tisza-parti füzesben tartották a molnárünnepélyt. A múlt század végén az elhalt társukat ünneplőben, saját zászlójuk alatt, égő fáklyával kísérték ki a temetőbe, majd a torát is ellakták egy Tisza-parti bormérésben. Amíg iszogattak, mindegyikük előtt égő gyertya állt az asztalon (Juhász 1960: 139–140). Mindezek a vízimolnárok összetartozás-tudatát is példázzák.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me