FAFELDOLGOZÁS
412FAFELDOLGOZÁS
A fa használati tárgyakká, eszközökké történő feldolgozása a magyarság legrégibb foglalkozásai közé tartozik. Erre vall szókészletünk számos finnugor eredetű kifejezése: fejsze, forgács, fúr, kéreg, reped, ró, szalu (hornyolóbalta), szeg (ék), szel, szil (szilánk), vág. Népünk a Kárpát-medencébe bizonnyal magával hozta a kéreg- és famegmunkálás sokféle munkamódjának ismeretét, bár erről tárgyi bizonyítékok – a fa- és kéregeszközök pusztulása miatt – nem állnak rendelkezésünkre.
A 16. századból fennmaradt összeírások megemlékeznek teknőcsinálókról, sindelyhasogatókról, csobolyókészítőkről, esztergályosokról, hordófalkéselőkről, kapuvésőkről, tál- és tányércsinálókról, ami arról tanúskodik, hogy a jobbágyfalvakban faragáshoz értő emberek éltek, és a faragómesterség igen szakosodott. A vöröskői sindelyhasogatók és teknőcsinálók az uraság erdejében szabadon vághatták a fát, de évente zsindelyt és teknőt tartoztak adni a földesúrnak (1559). Bethlen Gábor lehetővé tette, hogy az udvarhelyszéki Zetelaka, Kis- és Nagyoláhfalu lakói deszkával és zsindellyel róják le adójukat, amiből arra következtethetünk, hogy ezekben a falvakban a fafeldolgozás a 16. században virágzó háziiparrá, a lakosság fő megélhetési forrásává fejlődött.
Erdőben gazdag hegyvidéken századunk elejéig – néhol évtizedekkel később is – szinte minden falusi parasztember értett a ház körül és a gazdaságban szükséges faeszközök készítéséhez. Udvarhelyszékről írták 1829-ben: „Az egész székben … majd minden gazda alkalmatos holmi mezei s házi eszközeinek kicsinálására fából; szekere, szánja, boronája, lajtorjája, váluja, ülőpadai, ágyfája s egyebek készítésére” (Haáz 1942: 71). Hasonlóképp jellemzi a szakirodalom az Ormánság, a Bakony, a Börzsöny, a Bükk és a Zempléni-hegység erdőkkel övezett településeinek lakosságát is. Fában szegényebb tájon, az Alföldön is éltek olyan parasztok, akik értettek a famegmunkáláshoz, és a maguk szükségletére több munkaeszközt – például szerszámnyelet, kocsihámfát – kifaragtak. Tevékenységük a paraszti önellátás keretében végzett házi munkának számított. Voltak olyan parasztemberek, akik terményért vagy visszasegítés fejében másoknak is készítettek gazdasági, háztartási eszközöket. Ezeket a barkácsolónak, ezermesternek nevezett faragókat, akiknek a famunka megélhetési forrást is jelentett, parasztspecialistának tekintjük. Némely, erdőben bővelkedő hegyvidéki településen, ahol kevés és sovány talajú volt a termőföld, s ezért a földművelés nem biztosította a lakosság megélhetését, a fafeldolgozás már a 16-17. században kinőtt az önellátó házi munka keretei közül, és más vidékek szükségleteit is ellátó háziiparrá fejlődött. Számos községben a faragó háziipar a lakosság jelentős részének foglalkozásává, következésképp a település arculatának meghatározójává vált: ilyenek 413a Bakonyban Bakonybél, Kislőd, Lókút, Baranyában Császta, Szászvár, Hosszúhetény, a Börzsönyben Diósjenő, Kemence, a Bükkben Cserépfalu, Kisgyőr, Varbó, a Zempléni-hegyvidéken Háromhuta, Székelyföldön Telekfalva, Lövéte, Pálfalva, Zetelaka, Siklód, Varság stb. A századfordulón, az akkori országhatárokon belül, a házi faiparral – a vesszőfonást is beleértve – 753 községben 11 958 család foglalkozott (Gaul 1902: 18). Az egykorú statisztika nem tarthatott igényt teljességre, de így is tájékoztat a háziipari keretek között folyó fafeldolgozás jelentős méreteiről. Legtöbben a bognárságot, illetőleg a gazdasági eszközök készítését (3007 család), majd a zsindelyfaragást (2647 család) és a kádárságot (2066 család) űzték. A magyarokon kívül a Felföldön és a Dunántúlon szlovák, Kárpátalján ukrán (rutén), Erdélyben román háziiparosok is dolgoztak.
Városainkban már a középkorban differenciálódott a fát földolgozó kézművesség (asztalos-, esztergályos-, kádár-, kerékgyártó-mesterségre), és a 15–16. században az észak- és nyugat-magyarországi városokban, a 18–19. században az alföldi mezővárosokban és kisebb településeken sorra alakultak a mesterembereket tömörítő céhek. A céhbeli kézművesek egyre nagyobb népességet tudtak ellátni különféle faedényekkel, faeszközökkel, s több helyen érdekellentétbe kerültek a képesítés nélküli háziiparosokkal, specialistákkal, akik a piacokon versenytársaik voltak. A céhes faiparosok és a kontárnak tekintett parasztspecialisták, háziiparosok gyakori érdek-összeütközéseire és ezek hátterére másutt térünk ki. A famegmunkáló specialisták sok tekintetben a 20. század első felében is meg tudták tartani szerepüket, mivel szükség volt munkájukra, készítményeikre, és részben olyan famunkákra szakosodtak, amelyekkel a képesített mesterek nem foglalkoztak (pl. favillakészítés, teknővájás).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
