TISZÁNTÚL
277TISZÁNTÚL
A táj önállóságát a 18. században az előbbiekben már részben bizonyítottuk. Tudjuk, hogy ebben az időben a Tiszántúlon általános volt a háromhelyiséges, központi bejáratú lakóház, melyben egy lakóhelyiség, a pitvar és a kamra kapott helyet. Ebben az épületben két, esetenként három tüzelőberendezés volt, mindegyik olyan, amelyik különbözik az Alföld nyugati felén e korban használtaktól. Már Hódmezővásárhelyen feltűnő, hogy az inventáriumokban a 18., de még inkább a 19. századból csak kemencék használatáról értesülünk. Ezek sárból készültek, volt kuckójuk, és feltehetőleg padkájuk is (Barabás J. 1954: 473–474). Hiányzik azonban a kályháskemence, ami Vásárhelyen, az Alföld, de talán az ország legnagyobb fazekasközpontjában több mint feltűnő. Ugyanezt tapasztalhatjuk egyébként az egész Tiszántúlon, tehát ott, ahol a klasszikus boglyakemence az uralkodó.
Ehhez, a boglya formájú, a pitvarból fűthető kemencéhez a lakóhelyiségben egy másik tüzelőberendezés társul, a kemence és a bejárati ajtó közötti falszakasznál elhelyezkedő kandalló. A változatos kivitelű, nyílt tüzelőberendezés nemcsak az Alföld keleti peremén volt fellelhető a 20. század kezdetén, hanem olyan helyeken is, mint a Tisza mellett Tiszacsegén vagy délebbre Kisújszálláson, az viszont kétségtelen, hogy délen a Körösökön túl nem fordul elő (MNA 242. térkép).
A lakóépület harmadik tüzelője a konyhabéli padka, annak is a helyiség közepén elhelyezkedő középpadka változata. Ezek – mint arra már utaltunk – nagyméretűek, nemritkán körüljárhatók és kör alaprajzúak. Elterjedése a 19–20. század fordulóján szinte teljesen egybeesik a kemence melletti kandallóval, mindössze délen a Körösök és a Maros között fordul elő annál nagyobb területen, itt már a kisméretű középpadkákkal vegyesen szerepel (Dám L. 1986: 244–246).
Számos, többé-kevésbé karakterisztikus elkülönítő jegyre már utaltunk, a falanyagban, a tetőformában és az egyebekben mutatkozó különbségek mellett számos terminust is meg lehetne említeni, ezek azonban nyelvjárási különbségek következményei (is) lehetnek, ezért szerepeltetésük a táji különbségek megállapításánál részletesebb elemzést követelne (Balassa M. I. 1991a: 366–367). De már az eddigiekből is eléggé plasztikusan kibontakozik az a határvonal, mely a 18. században az Alföld népi építészetét két jól elkülönülő övezetre tagolta: nagy általánosítással ez a Tisza. Délen kissé elmosódott a határ, sokszor a Körösökig jelentkeznek egyes jelenségek, máskor ezek még a Marosig nyomon követhetők, úgyhogy a tiszántúli népi építészeti táj határát dél felé a 18. században inkább ez utóbbi helyen kell keresnünk.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
