AZ ÉTKEZÉS HELYE ÉS RENDJE
AZ ÉTKEZÉS HELYE ÉS RENDJE
Az étkezés rendjét az évszakok változása jelentősen meghatározta. Télen a szobában étkeztek. A 19. század első felében nem volt mindenütt asztal a házban, hanem egy nagy fatálat letettek középre, azt körülülték s nagyfejű kanalakkal ettek belőle. Télidőn a ház földjén tálalás emlékét a palócoknál és a szanki tanyákon találták meg (Morvay J. 1956: 91; Égető M. 1978: 179). A halotti toron a földre terítést Orbán Balázs említi a gyimesi csángóktól.
Jellemzően alakult a nagycsalád étkezésének rendje. Az asztal köré csak a felnőtt férfiak ülhettek. A gazda helye az asztal belső szegleténél, a sarok mellett volt, s étkezés előtt ő szegte meg a kenyeret, ami országszerte elterjedt szokás volt. A menyecskék férjük mögött vagy mellett álltak és a közös tálból fakanállal merítettek. Mivel az asztal közepén levő tálhoz messziről kellett nyúlni, a kanalat vízszintes tartással vitték a szájukhoz és kenyeret tartottak alá, hogy az étel el ne csöppenjen. Idős asszonyok a kemencepadkán, a kemence mellett, gyalogszéken vagy az ágy szélén ülve, a gyermekek a földre tett tálat karéjban közrefogva, a földön ülve ettek. Az étkezésnek az a rendje, hogy az asszonyok nem ültek asztalhoz, több vidéken túlélte a nagycsaládszervezet megszűnését. A Nagy-Sárrét legtöbb falujában a gazdaasszony századunk közepén sem ült asztalhoz, hanem a kiszolgálás után állva fogyasztotta el az ebédet (Dám L. 1975: 127). Polgárosuló településeken és tájakon (alföldi mezővárosok és környékük, Kisalföld) az asszonyok a két világháború között már asztalhoz ülhettek. Általános gyakorlat szerint a fiúgyermekek csak akkor ülhettek étkezéskor az asztal mellé, amikor kinőttek az iskolapadból, illetőleg a dologban, mezei munkán hasznukat vette a család, rendszerint 12–14 évesen. Addig – amikor már nem a ház földjén tálaltak számukra – asztalszékről, a kemencepadkán 183vagy kisszéken, sámlin ülve ettek. Az asztalszék alacsony, befúrt lábú, kerek vagy négyszegletű asztalka, amelyen régen mélyedéseket vájtak és az ételt ebből kanalazták ki.
A 20. században már kevés helyen étkeztek közös tálból. Mindenki külön tányérból evett, legfeljebb a lakodalmi vacsorán az ifjú pár, később a házastársak ettek ideig-óráig egy tányérból.
Országszerte az az asztali ülésrend, hogy a családfő (a gazda) ült a főhelyen: az ajtóval szemben, a pad belső, szobasarokhoz közeli részén. Mellette legidősebb legényfia, az oldalpadon veje vagy fiatalabb, már felnőtt fiai ültek. Az asztal szembeni két oldalán, székeken az ott dolgozó béres, majd a szüleivel együtt élő férjes asszony, utóbb a gazdaasszony foglalt helyet. Újabban a fiatalasszonyok már férjeik mellett ültek. Ha megbecsült vendég érkezett, a gazda mellé ültették, és a családtagok szorultak a kevésbé „rangos” helyekre (Juhász A. 1971: 496–497; K. Csilléry K. 1972: 9; 1974). Ez az ülésrend eléggé gyakori, de polgárosultabb vidékeken a 20. században már nem jelentett szigorú hagyományt, eltekintettek tőle, legfeljebb annyi élt tovább belőle, hogy az asztalnál minden családtagnak megvolt a megszokott helye (Vajkai A. 1948b: 60).
Köznapi étkezéskor az asztalt nem terítették le, csak ünnepekre, sőt legtöbb helyen csupán jeles ünnepeken (karácsony, húsvét) és családi ünnepeken került rá háziszőttes vagy vászon abrosz. Az 1920–30-as évek óta elterjedt a viaszosvászon terítő, de többnyire a konyhaasztalokon volt használatos.
Nyáron az étkezés helye – az időjárástól függően – a konyhába, a ház elején lévő nyitott, szellős tornácra, a különálló nyárikonyhába vagy az udvarra helyeződött. A pitvarban az asztalszék köré telepedett az egész család. A Nagykunságon és környékén „ha nincs középső nagy patka, annak a helyén áll az asztalszék, ezen szoktak ebédelni … Ebédkor az asztalszéket körülrakják gyalogszékekkel, felteszi a gazdaasszony a tálat, ebből szedeget ki-ki, amennyi jól esik. Ha pedig nem fazékban, hanem serpenyőben vagy bográcsban főz, egyszerűen a földre teszik le, körülülik és úgy fogyasztják el az ételt” (Györffy I. 1909: 72). A tornác – ereszalja, gádor, illetve gang – a jó időjárás beköszöntével vált a napi étkezések leggyakoribb helyévé. Nyári melegben szerettek az udvaron, a fák árnyékában elhelyezett kis asztalnál vagy a gyepen ülve étkezni, különösen a tanyaiak. Esős, szeles időben előfordult, hogy a pitvar földjére szövöttgyékényt terítettek, és arra letelepedve evett a család (Juhász A. 1971: 404; Nagy Gy. 1975: 275; Égető M. 1978: 185).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
