NYUGATI VAGY DUNAI TÁNCDIALEKTUS | Magyar néprajz

NYUGATI VAGY DUNAI TÁNCDIALEKTUS

A nyugati táncdialektus a következő földrajzi egységeket, illetve az e területen élő népcsoportjainak tánckincsét foglalja magában: a Dunántúlt, a Felföld nyugati felét, az Alföld nyugati sávját, vagyis a Duna–Tisza köze Duna menti részét, továbbá a szlavóniai magyar népszigetet.

A nagy kiterjedésű, eléggé tagolt nyugati dialektus általános, közös jegyeit, valamint a többi dialektustól eltérő sajátosságait legszembetűnőbben az uralkodó tánctípusok vizsgálata nyomán fogalmazhatjuk meg.

A tánctípusok élesen elválaszthatók egymástól a típusképző formai, zenei és funkcionális jegyek alapján. A népi tudat is világosan megkülönbözteti őket a táncnevek és egyéb, tánccal kapcsolatos kifejezések viszonylag következetes, egyértelmű használatával (más vidékekkel szemben). Az egyes tánctípusok formai, zenei és funkcionális kerete sokkal egységesebb, mint másutt, s a kisebb közösségeken belül a változatképződési 394tendenciák már csekélyebb hatóerejűek. (Ennek egyik oka talán a hagyomány megmerevedése a fokozott polgárosultság következtében.) A nyugati táncdialektus tánctípusai formai, szerkezeti szempontból általában egyszerűek, formagazdagságuk, motívumkincsük korlátozott. Az egyszerű motívumkincsű, kötött szerkezetű (pl. verbunk) és félkötött táncok (leánykarikázók) mellett a kezdetlegesebb motivikájú és szerkezetű táncok (kanásztánc-ugrós) is elsősorban a nyugati táncdialektusra jellemzőek.

A dunai táncdialektus jellemző táncfajtái a következők:

1. Az eszközös pásztortáncok maradványai közül a nyugati dialektusra a földre tett, keresztezett két bot felett járt kanásztánc, valamint a seprűtánc jellemző. Az előbbi a Dél-Dunántúlon, az utóbbi a Kisalföldön gyakori. A másutt ritkább üveges tánc és sapkatánc szintén a nyugati dialektikus sajátja.

2. Az ugrós a szóban forgó terület jellemző régies táncfajtája, melynek a fejlődés különböző fokain lévő táji altípusai és változatai mindenütt megtalálhatók. E típuscsalád tagjait képező – főként lakodalomban használatos – szóló, páros és csoportos, férfi-, női és vegyes táncformák szorosan kapcsolódnak az eszközös pásztortánc maradványaihoz. E tánccsalád zenekíséretét néhány hagyományőrző ponton (Somogy, Tolna, Baranya) a magyar népzene régi stílusrétegéből verbuválódó táncdallamok képezik.

3. A leánykarikázó is elsősorban a nyugati dialektusra jellemző tánctípus, kivéve az Észak-Dunántúlt. A magyar leánykörtáncok leggazdagabb változatai a legutóbbi évtizedekig ezen a területen éltek (Sárköz, Kalocsa-vidék, Galga-vidék, nyugati palócok).

4. A verbunk elterjedése a nyugati táncdialektus területén egyenlőtlen, és táji változatai formai-szerkezeti szempontból jelentős mértékben különböznek. Kötött szerkezetű, kör formájú – a magyar nyelvterület más részein ritka – verbunktípus csak a Kisalföldön honos. A kötetlen szerkezetű tánckezdő, szóló vagy csoportos verbunk nyomait többnyire már csak az emlékezet őrzi, legfeljebb szegényes, megkopott formáival találkozhatunk (Északkelet-Dunántúl, Bakony-vidék, Kalocsa-vidék). A kötetlen szóló verbunkok néhány gazdagabb változata Sárközből s a nyugati palócoktól került elő. A Dél-Dunántúl nagy részén – különös módon – az utolsó hetven-kilencven év folyamán hiányzott a tánckészletből a verbunk, illetve szerepét és nevét más tánctípus (ugrós-kanásztánc) vette át. A nyugati verbunkok formakincse, motívumanyaga korlátozott, s egyszerűbb más területek verbunkjainál. A kötetlen szóló verbunkokban a csizmacsapás ritka, a kötött körverbunk pedig csupán a legegyszerűbb csapásformákat alkalmazza.

5. A lassú és friss csárdás mozgásanyaga a legélesebben a nyugati táncdialektus területén válik el egymástól. Ez a tény szoros összefüggésben lehet azzal, hogy a nyugati dialektus néhány régies pontján (Sárköz, Galga-vidék, nyugati palócok, Szigetköz) a táncrendet korábban a verbunk és a friss csárdás egymásutánja alkotta. Az első világháború körüli időszakban ékelődik a verbunk és a friss csárdás közé a lassú csárdás, majd a verbunk kiszorulásával már teljesen az általános, országos divathoz (lassú, friss sorrend) igazodik a táncrend. A verbunk helyébe lépő lassú csárdás rövid időre sokszor a verbunk nevét is átveszi. A paraszti tánckultúra hanyatló szakaszában elterjedő lassú csárdás természetszerűen már nem érhette el a többi tánctípus vagy más országrészek nagyobb múltú lassú csárdásainak formai gazdagságát.

A lassú csárdás szegényes motívumkincsével (egy- és kétlépéses csárdás, páros forgás) szemben a – többnyire lenthangsúlyos – friss viszont gazdag: buktatós egylépéses, aprózó lábfigurázások, lippentős-mártogatós motívumok, páros forgás, valamint a játékos, csalogatós párelengedés a legjellemzőbb mozzanatai. Az uralkodó zárt összefogódzási 395mód (váll- és derékfogás) mellett nyíltabb fogásokat (pl. kézfogás), kiforgatásokat sokkal ritkábban alkalmaznak, mint másutt. Az országszerte jellemző újabb 20. századi körcsárdásdivat a nyugati dialektus területén nem oly erős. A csárdás zenekíséretéül alkalmazott dallamok szinte kivétel nélkül új stílusú népdalok és múlt századi népies műcsárdások. A csárdás nyugati területen éri el a legmagasabb – táncra már szinte alkalmatlan – újabb tempóit (lassú:

= 160–180, friss:

= 200–240).

6. A lakodalmi tánckészlet feltűnő gazdagsága, a lakodalmi táncok bősége a nyugati dialektus jellemző sajátsága. A lakodalom meghatározott mozzanataihoz kapcsolódó szertartásos, játékos és szórakoztató funkciójú, valamint menettáncok (menyasszonyfektető gyertyás tánc, labirintustánc, szakácsasszonyok tánca, mozsártánc, Bene Vendel tánca, lakodalmi mars stb.) különböző típusai mellett a régi általános táncfajták (kanásztánc, eszközös táncok, ugrós, verbunk) használata is mindinkább a lakodalomra korlátozódott az utóbbi évtizedek folyamán.

A nyugati dialektus egész területére a táncélet erős polgárosultsága jellemző, helyenként azonban egyes hagyományőrző szigeteken a táncok igen régies állapotot őriztek meg.

A tánczene általános jellege nem mutat egységes képet. A hagyományőrző szigeteken rendkívül régies maradt, vagyis a táncdallamok zöme világosan megőrizte énekes eredetét. A hangszeres zenének igen régies fajtáját a jellegzetes dudazenében találhatjuk meg. A Felföld nyugati részén, a Kisalföldön és Somogyban még az utóbbi ötven év alatt is elevenen élt a dudának mint tánckísérő hangszernek az emléke. Mindenhol találkozunk a „dudanóták” műfajának említésével, sok helyen az utolsó dudások kihalása után is énekelve vagy más hangszerrel, esetleg zenekari összeállításban is utánozva megmaradnak a dudazene emlékei. A nyugati Palócvidéken a harmincas években – a parasztság elszegényedése következtében – újra fellendült a mulatságokban a duda használata. A nyugati terület tánczenéjében a duda mellett más régies hangszereknek is szerepük volt. A Vas megyei regöléseknél alkalmazott köcsögdudát például a Fejér megyei volt uradalmi cselédség körében ritmikus tánczenei kísérőeszközként is használták. A nyugati terület sajátos színeit jelentik a tánczene vonatkozásában a Dél-Duna menti tamburabandák.

A régies vonások mellett azonban szintén erősen érvényesültek a polgári fejlődés jellemző sajátságai. A tánczenei kíséretet szolgáltató rezesbandák korai elterjedése elsősorban a magyar nyelvterület nyugati részére jellemző, ezen belül is főként a Rábaköz, Kalocsa-vidék és Solt-vidék falvaiban terjedt el. A régi dallamkincsből táplálkozó énekelt jellegű tánczene egyrészt a 19. századi műcsárdásdallamokkal, másrészt az idegenes, német indulózenével bővült ki.

A nyugati dialektus területén a táncmulatság helye rendszerint a kocsma. A magyar nyelvterület más részein még gyakori nem szervezett táncalkalmak nagy része itt már hiányzik. A kevesebb, de jobban megszervezett táncalkalmak, bálok keretében fokozottabban érvényesül a parasztság társadalmi rétegződése. A társadalmi rétegenként rendezett zártkörű bálok nagy száma főként a nyugati terület táncéletére volt jellemző. A polgári hatást tükröző táncélet azonban megőrzött bizonyos régies vonásokat is. Így például a vasárnapi játszó, a táncmulatság nélküli ünnepnapok énekes-táncos szórakozási lehetősége, a leányok karikázása, bandázása néhány helyen még a két világháború között, de még az utolsó évtizedben is divatban volt (Sárköz, Duna mente, Galga-vidék).

396A nyugati dialektusterület kisebb, egymástól a táncélet és tánckincs szempontjából elkülöníthető egységei a következők:

1. Északnyugati dialektusterület;

2. Csallóköz, Szigetköz;

3. Rábaköz;

4. Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas m.)

5. Dél-Dunántúl (Somogy, Baranya m.)

6. Kelet-Dunántúl (Sárköz, Duna mente, Bácska, Szlavónia)

7. Kalocsa-vidék;

8. Kiskunság, Solt- és Tápió-vidék.

1. Északnyugati dialektusterület 2. Csallóköz, Szigetköz 3. Rábaköz 4. Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas m.) 5. Dél-Dunántúl (Somogy, Baranya m.) 6. Kelet-Dunántúl (Sárköz, Duna mente, Bácska, Szlavónia) 7. Kalocsa-vidék 8. Kiskunság, Solt- és Tápió-vidék