IV. BEFEJEZÉS. | Magyar Történeti Életrajzok

IV.
BEFEJEZÉS.

Zrínyi jellemzése. Egyéni tulajdonságai. Lángeszének megnyilatkozása irásában, beszédében. Cselekedetei fő iránya. Zrínyi a hős. A török kiverésének, az ország felszabadításának eszméje. Ezt az ideált szolgálja tollal, karddal. Irodalmi munkásságának hatása kortársaira és az utókorra. Miért nem érvényesülhetett értéke szerint? Az ellentét közte és Montecuccoli hadi iskolája közt. Legnagyobb hibája az udvar előtt lángoló magyar hazafisága. Végrendelete. Családjának sorsa. Az utolsó Zrínyi. A zrínyifalvi erdei emlékoszlop. A hős emléke a mai nemzedéktől várja méltó megörökítését.

BIZONNYAL a közjó leghatalmasabb oltalma s minden emberi törekvés nemes példánya volt a maga idejében, szerencsétlen hazánkban, sőt a Lipót kírály nagy birodalmában is. Oly jellemmel és pályával, hogy hősi érdemeinek méltatása András, a német karmelita barát szerint oly magasztalót kivánna, a minőt talált Achilleus Homerosban, Aeneas Vergiliusban, Jason Valeriusbau, Augustus Horatiusban; Pompeius Lucanusban és Honorius Cassiodorusban.* Mert mindaz, a mi a XVII. század magyarjának szent eszméje és magasztos érzése volt, egyesült benne nemzeti és családi örökség gyanánt.

Budapesti Szemle, XLVII. k. 412. l.

Származásánál fogva vitéz volt, törökverő harczos és diadalmas ősök ivadéka, ki maga is harczra és diadalokra született; a ki nemcsak a Zrínyiek nevével, de a Zrínyiek erényével is dicsekedhetett, ha ugyan a dicsekvés ajkára fért volna. Ám soha egy kérkedő szó, mondja Forstall, nem hangzott el róla; a szóval általában, jegyzi meg András barát, gazdálkodott, a maga felfogásaként a nyelvénél hasznosabb levén a kardja;* pedig ha beszélni kellett, azt is ép oly jól tudta használni, mint a kardját.* Sőt értett a szellemes és kedélyes, szeretetreméltó és tréfás csevegéshez;* s ha megeredt beszéde, kellemesen és ékesen áradt. A mi természetes, mert lángesze éles, átható, képzelete hatalmas, alkotó levén, szava könnyen és szabadon csapongott, gazdag tudásának, mély emberismeretének, tanulmányainak és tapasztalásainak forrásaiból bőven és bizton táplálkozott, végletes vére változó játéka szerint. S mivel egyenlő erővel tudott megnyilatkozni versben és prózában, magvas gondolatainak és eszméinek ép úgy, mint röpke villanásainak és ötleteinek megérzékítésére mindég készen állt a találó és csattanó kifejezése, hasonlata, képe; mert századában nyelvünk szépségeit és titkait, eredetiségét, fordulatosságát, hathatósságát és színpompáját nála senki, még Pázmány sem ontotta jobban; versben nem egyszer küzdött az alakkal, tüneményes szelleme széttörte annak korlátjait, de prózája a legjobb és legzengzetesebb, a gondolat és kifejezés összhangjával: csupa elevenség, csupa tűz, csupa hevülő és lüktető erő.

Budapesti Szemle, XLVII. k. 415. l.

Ugyanott. 415. l.

Tudományos Gyűjtemény, 1826. IX. k. 52 l.

Mindamellett nem a beszéd, hanem a cselekvés embere volt; egyéniségének fővonása – a hősi. Nevelésénél fogva politikus, hivatásánál fogva költő, mégis országos gyűléseken csak akkor szólalt fel, ha szükség és kötelesség késztette; a költészethez csak akkor fordult, ha a szíve hangot, a lelke gyönyörűséget keresett: ellenben a harczot, a török ellen való küzdelmet kora leventeségétől fogva kora haláláig mindég igazi mesterségének, családi hagyományának, nemzeti tartozásának tekintette, mert ősei örökölt felfogásával országunk javára a legnagyobb és legjobb szolgálatnak vette.* Hannibál a rómaiakat olyan keserűen sohasem gyűlölte, mint a hogyan ő gyűlölte a törököt. Ezzel a gyűlölséggel született és növekedett, feküdt és kelt, a maga fenséges hazaszeretetében és keresztyén buzgóságában minden nap kész levén ellene jószágának, vérének, életének feláldozására. Hiszen a török volt szemében az élő Rosz, a megtestesült Gonosz, ki miatt lőn a keresztyénség annyi csapása, hazánk egységének és virágzásának, nemzetünk nagyságának és dicsőségének romlása! Mind olyan seb, a mitől szive örökkön sajgott; a mi ellen magának gyógyulást, fajának szabadulást kivánt. Azért már fiatalon, élete virágfakadásában földereng, sőt fölragyog lelkében a nagy eszme: a török kiverésének és az ország fölmentésének eszméje, a mi egész pályáján hűségesen vezeti, mint a betlehemi csillag a Három királyokat. S a bor, zene és táncz kedvtelései helyett, melyeket emberöltője különösen űzött s ő alig élvezett,* belemerült a könyvekbe, a történeti, politikai és hadtudományi művek rendszeres tanulmányába; s mialatt a hadviselés elveivel, tételeivel, módszereivel és fogásaival mind behatóbban megismerkedett, százada legelső katonai iróinak színvonalára emelkedett, egyszersmind a magyar nemzet legelső hadtudományi remekírója lett. Nagy eszméje érdekében megtagadott magától minden örömet, a szerelem érzésein kívül, melyeket vitéz létére sem tartott méltatlanoknak magához, mert a szerelem nem egyenetlen a vitézséggel, hiszen Mars Venussal barátkozott és a sisakjában galambok fészkeltek.

Groff ZRINYI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája, Bécs, 1651. 3. l.

Tudományos Gyüjtemény, 1826. IX. k. 52. l.

Ám a szerelmet csak ifjonta zengte, s még akkor is egyszerre, szerelmének válságaiban, a végletes indulatok viharaitól verve, kínjai feledésére, énekét a hősi hangra fogta: nagy eszméje érdekében vitézi küzdelemről, hősi halálról, nagy ősének szigeti vértanuságáról beszélt; a ki a nemzet megváltásáért áldozta fel magát, hogy az igaz hittől elszakadt és bűnbe esett magyarság megtérve a haragvó Istent kiengesztelje, vallásos fellángolásával és megtisztító harczával a törököt kiűzze, az országot a pogány iga alól a keresztvénség dicsőségére felszabadítsa! Ez a vértanúság nemzeti váltság és hazafias buzdítás: a nemzeti váltságot a szigeti bán teljesitette, a hazafias buzdítást szóval és tettel a fiatal költő példázza; azért ajánlja époszát a magyar nemességnek, hogy azt fölébreszsze és egyesítse, a szent háborúra lelkesítse! S életének egész munkássága, akár közvetlenül, akár közvetve, nagy eszméjének egyengetésére és előkészítésére czéloz. Kisebb-nagyobb hadi fejtegetéseiben, a vázlatok, discursusok, aphorismák és centúriák során, történeti elmélkedésében Mátyás királyról, hazafias riadójában a török Áfium ellen való orvosságról, mindég és mindég a régi magyar vitézség fölkeltésére, katonai fegyelmünk és nemzeti összetartásunk erősítésére törekszik, hogy a régi magyar dicsőséget magyar hadvezér alatt nemzeti sereg-gel a török kiverésében és az ország fölszabadításában újra fölemelhesse!

45. ZRÍNYI ÖZVEGYÉNEK ALÁÍRÁSA.

Tanul és tapasztal, kezében könyv és kard váltakozik, azért rajzolta utolsó képén a művész úgy, hogy baljában könyvet, jobbjában kardot tart, azon az oldalán sok kötettel teli polcz, ezen mindenféle fegyver latható, eme jellemző mondással: Ex utroque miles – Mind a kettőben harczos.* S mindakettőben századokkal előzte meg nemzetét és a nemzet nem értette meg. Költői alkotásai, melyek berekesztésében oly büszke meggyőződéssel és oly igazán hivatkozik halhatatlanságára, hatástalanul hangzottak el; s prózai a munkái, melyek hivatva voltak a régi magyar hadi művészet felujítására, kiadatlanul maradtak; azok visszhangja csak egyes műkedvelők: Liszti László,* Esterházy Pál,* Palocsay György,* Rákóczy Erzsébet* kisérleteiben csendülnek meg; ezek sugallása csak egyes vitézek: Esterházy Pál,* Batthyány Adám,* Forgách Simon* katonai irásaiban ismerhető fel: született költő és hivatott hadtudós követője nem akadt. Sőt nem vonzott egyetemesen élő példája, vitézi hadakozása sem, mert nemzedéke önös, fáradt, renyhe volt, a szüntelen való harczot és veszedelmet únta, a szigorú rendet és fegyelmet gyűlölte, pedig egy emberül kellett volna hősünk nagy eszméje kivitelére köréje sorakoznia! Föl nem fegyverkezett egyetemesen, mert ha még lélekre kap is, a király és udvar ellenére föl nem fegyverkezhetett.* Így a ki a szerencse különös ajándékaként, az idő teljességében jött el, hogy ország és világ romlásának gyógyítója, a maga nemzetének megvilágosítója legyen, nem érvényesülhetett olyaténkép, a hogyan a természet sok száz esztendeig való fáradozása után elbocsátotta.* Az Idő teljességénél, a háborús viszonyoknál fogva a legtöbbet használhatott volna: de a hivatalos és közhangulat az ő geniuszával nem egyezett meg.* S a magyarság csak részlegesen indult utána és viaskodott oldalán. A helyett hogy vára, mint a Mátyás udvara, Mars iskolájául szolgált volna, csak egyes nagyrakelő leventék gyűltek bele, kiknek ő bálványa lett; s vállalataiban az egész ország népe helyett csak az ő vidékének lakossága osztozott. Pedig rendelkezett minden eszközzel, minden adománynyal, a mi a küldetésre képesítette dicsőséges névvel, melyet a dal és rege koszorúba font, fejedelmi vagyonnal, melyből a közért mindég örömest áldozott; vitézi erővel és bátorsággal, melyet a vérével örökölt; a katonai szervezés, vezetés és hadakozás teljes ismeretével, melyet hosszú évek során tanúlva és okúlva maga szerzett; úgy hogy a míg törekverő harczos és diadalmas elődei csak született hősök voltak: ő hazájának és királyának egyszersmind a legképzettebb hadvezére, kihez András, a német barát szerint a német generálisok iskolába járhattak volna.* Tudására legalább egyenlő Montecuccolival, tehetségére pedig különb nála; mert az elméleti alapossággal a született hős merénye, a lángész leleménye, a hazai föld ismerete és a török hadviselésbeli tapasztalás készsége egyesült benne; az a szent methodizmus híve, a nagy halogató, ki csak a helyes hadakozást, helyes harczolással való győzést ismerte el; ő a megütközés követője, a merész támadó, ki András, a német barát szerint nem vesztegette evéssel, ivással a napot, mint a német generálisok, hanem mint a nyil, olyan gyorsasággal csapott le a törökökre, azért volt rájuk olyan rettenetes.* S azért volt hadi pályája olyan ragyogó lángírás, azért hirdette magáról, a mikor a költői halhatatlanságból kiábrándult, olyan büszke meggyőződéssel és olyan igazán:

Budapesti Szemle, XLVII k. 416. l. András barát azt írja, hogy jobbjában volt a könyv és baljában a kard; de azt hiszszük, csak a metszet lenyomata téveszti meg. A jelmondat a maga egészében: «Ex utroque miles
StVDet MartI NICoLaVs a zrInIo.» Aminek nagy betűit összeadva római számul MDCLXIV jő ki. A kép tehát az utolsó esztendőben készült.

LISZTI LÁSZLÓ: Magyar Mars, vagy a Mohács mezején történt veszedelemnek emlékezete, magyar királyok, gubernátorok és Scythiából kijött vezérek dicsérete. Bécs, 1653.

Irodalomtörténeti Közlemények, II. k 137. l.

THALY KÁLMÁN: Adalékok a Thököly- és Rákóczy-korhoz, II. k. Pest, 1872. 379 l.

Századok, XXXV. évf. 360. l. s Győri Történelmi és Régészeti Füzetek: II. 1863. 28. l.

BUBICS ZSIGMOND: Esterházy Pál Mars Hungaricusa. Budapest, 1896.

BATTHYÁNY ÁDÁM: Mars Politicus, azaz Okos Hadviselő. (Eredeti kézirata a család körmendi levéltárában ) Hadtörténelmi Közlemények, 1891. évf. 273. l.

THALY KÁLMÁN: Tanulmányok a Rákóczi-korból. Budapest, 1885. 215, 228. l.

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós, IV. k. Budapest, 1900. 127. l.

GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS, Hadtudományi Munkái. Budapest, 1891. 136. l.

Ugyanaz, 346. l.

Budapesti Szemle, XLVII. k. 409. l.

Ugyanott, 416. l.

Nem írom pennával,
Fekete tentával:
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel
Az én örök hiremet!*

GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS, Hadtudományi munkái. Budapest, 1891. 362. l.

S az ő örök hirének, az ő ragyogó lángírásának fénye a Muraközrül, Magyarországból, a Lipót király nagy birodalmából elvetődött egész Európába, sőt el messze világrészekbe! S minde dicsőség közepette nemes és szerény maradt, mint igazi vallásos ember; szerencséjét, diadalát sohasem tulajdonította a maga érdemének, hanem mindég az Isten kegyelmének; épen azért szerencséje, diadala jelvényeit, az elvett török lobogókat, vitézsége emlékeiül nem halmozta fel csupán büszke várában, családja buzdító ereklyéiként: hanem szétküldözgette szerte, Bécs, München és sok egyéb város egyházaiba, Isten iránt hálából, neve magasztalására, a keresztyénség önérzetének és bizodalmának emelésére.*

Budapesti Szemle, XLXIV. k. 418. l.

Vallásbeli megadása és buzgósága azonban nem veszett túlzásba, elfogultságba, mert fiatalos felekezeti rajongása, mint könnyű köd, hamar eloszlott, s lelkében a haza eszménye az egyháza eszménye fölé emelkedett s egész fényével felragyogott; épen azért a máshitűek iránt türelmes és igazságos volt; panaszaik, sérelmeik orvoslásának keresésében segítségük, közvetítőjük, mert az ő szemében mindenek előtt honfiak és magyarok voltak; panaszaikat és sérelmeiket ő is érezte, mert azok az ősi alkotmány, a nemzeti törvények és királyi hitlevelek eltapodásából eredtek: ő pedig alkotmányunk minden tételéhez, a törvények és hitlevelek minden kijelentéséhez a szabadságszeretet és szent kegyelet kettős érzésével ragaszkodott; annyival inkább, mert a felekezetiség megosztja, az alkotmány egyesíti a nemzetet; s neki nagy eszméje, a török kiverése és az ország fölszabadítása érdekében nem egy felekezetre, hanem egy egységes nemzetre kellett támaszkodnia. Hazafi volt a szó legnemesebb értelmében, áldozó és önzetlen, munkás és fáradhatatlan, a közjó leghatalmasabb oltalma és minden emberi törekvés nemes példánya; az igaz magyarnak mintaképe épúgy, mint a tökéletes hadi embernek. S ha faja a harczra, a török ellen való küzdelemre nem is kelt föl egy emberül mellette: egyetemesen tisztelte és szerette; sőt népszerűsége dicsőségének és hirének nyomán elterjedt az egész keresztyén világban. De jól mondja Tacitus: a nagy név nem kisebb veszedelem, mint a rosz. Minél inkább magasztalták idegen fejedelmek és népek Lipót király és udvara, miniszterei és generálisai annál féltékenyebbek lettek reája; becsületes hűsége és igaz hősisége díjában mellőzték és üldözték, haladásának és érvényesülésének útjait állták,* hazafias szándékait, vitézi czélzatait megrontották; pedig senki nála jobban a világesemények logikáját nem értette, senki élesebben az Idő e teljességében, a háborús viszonyok között a jövendő alakulásait és szükségleteit föl nem ismerte. De épen tüneményes nagysága feszélyezte és nyomta őket: irtóztak tőle, nem bíztak benne magyarsága miatt. Ha idegennek születik s katonai kalandorul szakad hozzánk: seregeket rendelnek kezére; de magyar létére, alkotmányos és szabadságszerető hazafi létére hiába jelentette meg előre a veszedelmet, a török háborút, nem hallgatták meg; s a mikor az bekövetkezett, nem állították a keresztyén hadak élére, ki épen a pogány ellen jött el, mint a század legnagyobb vezére, a szerencse különös ajándékaként, hogy ország és világ romlásának gyógyitója s a maga nemzetének megvilágosítója legyen! Nem hagyta a személyi irigység, Montecuccolinak és társainak cselszövése; nem a faji gyűlölség, a németnek a magvar iránt való kishitűsége;

Budapesti Szemle, XLXIV. k. 417. l.

Mert régi viszály ez: faj vívja faj ellen,
Örökölt ádáz harcz, kiegyenlithetlen,
Száz ivadék jő-megy, löki egymást sírba,
E küzdelem átka van róla megirva
Változik alakban, de nem fogy erőben,
Nincs kezdete multban, sem vége jövőben;
Eredete titkát senki föl nem nyitja,
Ezer meg ezer év rétege boritja….*

ARANY LÁSZLÓ, Költeményei. Budapest, 1899. 162. I.

Pedig nem volt a királynak lovagiasabb és hűségesebb jobbágya, mint ő. Kétszer ugyan megingott: előbb a nádori jelölésből való kirekesztésekor, egyéni bántalma miatt, a mikor kiköltözni készült; utóbb a vasvári gyalázatos béke megkötésekor, nemzete sérelme következtében, a mikor XIV. Lajoshoz közeledett; de akkor csak a szándéka villant meg, s ekkor csak a tervezgetésig jutott; Lipót és udvara meg az egyik esetben sem tudott róla, – nem is azért bizalmatlankodtak iránta. Később, halála után, majd az öcscse, Péter gróf összeesküvése pörében, aztán a jobbágyai nyomorult vádaskodásakor, elhajlása mendemondaként szárnyra-szárnyra kelt, de mindannyiszor megint hamar elült: következményeit családja sohasem érezte meg. Különben ha vele érdeme szerint bánnak, a nemzet igazait és érdekeit alkotmánya ellenére fel nem áldozzák: sohasem esik kisértetbe, marad az uralkodóház biztosságának legerősebb talpköve és támasza, mert büszke volt a Zrínyiek hagyományos lovagiasságára és hűségére! De Bécsre szerencsétlenségül az az átok nehezedik, hogy a történet szellemét, a maga erejének föltételét soha se ismerje föl: ne vesse hitét és megnyugvását olyan magyarba, kinek nagysága tüneményes, hazafisága rendületlen! Így hősünk az idő teljességében, a háborús viszonyok között sem érvényesülhetett; s a közjó leghatalmasabb oltalma s minden emberi törekvés nemes példánya a nélkül omlott össze, hogy azt a küldetést teljesen betölthette volna, a mire a nemzet és király a szerencse különös ajándékából kapja vala!

46. ZRÍNYI ÁDÁM GRÓF ALÁÍRÁSA.

Végrendeletének értelmében* általános örököse fia, a kis Ádám gróf lett: de szeretettel és gyöngédséggel, bőven és nagylelküen gondoskodott feleségéről és két leányáról is.* Gyámokul az özvegyhez öcscsét, Péter grófot, Weichard János sziléziai parancsnokot, Auersperg herczeget, Pállfy Tamás egri és Sennyey István veszprémi püspököt meg Zichy István magyar kamarai elnököt nevezte ki; azonban inkább az örökség védelmére, mint kormányzására, mert a jószágok igazgatását, valamint a gyermekek nevelését egészen az asszony kezeibe tette le. Ám a fiúra nézve meghagyta, hogy felesége úgy nevelje, mikép Istennek kedves, legkegyelmesebb urainknak, mint Magyarország királyainak hűséges, ennek a mi hazánknak hasznos legyen, családja díszére és ékességére, a szomszédok és barátok vigaszára váljék. Az asszony a bizalomnak és meghagyásnak megfelelni képtelen volt. Ingerlékeny és beteges gyöngeségénél fogva a jószágok miatt jobbágyaival örökös pörben, kisebbik urával, Péter gróffal örökös osztozkodásban élt; németes nevelésénél és rajongó kegyeskedésénél fogva a gyermekek fejlődését ferde irányba vezette. Katalin leánya, a csáktornyai vár egyetlen virága, miután a másika fiatalon elhalt, – a bécsújhelyi karmeliták kolostorában a szomorú lemondás fátyolában hervadt el; Ádám fia, a legigazabb magyar és fajára legbüszkébb hős szerencsétlen sarja, elnemzetietlenedett, katonává és osztrákká lett; s utolsó akaratának megirásakor, az elmulás hangulatának végtelenül nagy és szent komolyságában és őszinte megnyilatkozásában úgy intézkedett, hogy bárhol esik el, Bécsben, őseinek, a Löbl nemzetségnek sírboltjában, a Domokos-rendi atyáknál temessék el.* Pedig utolsó akarata Zrínyi Péter és családja tragédiája után másfél évtizeddel kel, a mikor már az feledségbe veszett s reája épen nem nehezedett. Löblnek érezte magát inkább, mint Zrínyinek, s a Löblekkel kivánt porlani, nem a szent-Ilonai kolostorban, a Zrínyiek temetkező helyén, melyet századok dicsősége szentelt meg. S a mikor pár év mulya, 1691 augusztus 29-én Szalánkeménnél vitézül elesett, tüneményes apjának csak a neve halt ki, a szelleme régebben, vele lobbant el…

ZRÍNYI MIKLÓS végrendeletét még hónapokkal fia születése elött, 1662 április 6-ikán fogalmazta meg, s április 27-én a karok és rendek gyűlése alkalmával írták alá tanúkul: Petretich Péter püspök, Orehóczy Gáspár albán, Patachich Péter és Gusich Miklós kapitányok, Patachich Miklós varasdi és Majczen Ferencz zágrábi alispánok, Abanthy Ferencz esküdt. Intézkedései hosszan és részletesen szólnak, mert az írás egyszerű papiroson, könyv alakjában, hat ívre terjed, minden lehetőségről: felesége özvegyen maradásáról és új férjhez meneteléről, a leányok kiházasításáról és osztozkodásáról, fiú születése esetében annak neveléséről és örökléséről, az ősi és szerzett vagyon, a jövendőbeli igények és járandóságok, a családi levelek és okmányok tekintetében is. A rendelkezést az özvegy kértére Lipót király engedélyével és jóváhagyásával 1666. január 9-ikén a Líber Regiusba (XIII. 284. l. Országos Levéltár.) beiktatták s az ország főpapjai és zászlós urai nevük aláírásával hitelesítették.

ZRÍNYI MIKLÓS katholikus felfogásával különös tisztelője volt a Boldogságos Szűznek, mint a Regnum Marianum – Magyarország védőasszonyának; úgy hogy a bécsi karmeliták egyházában rendszerint a Mária képe előtt buzgólkodott s Mária nevét jelzőként mind a két ismert leánya nevébe fölvétette: így lőnek Mária-Terézia és Mária-Kntalin. Minthogy az első 1658 juliusában vagy augusztusában meghalt (SZÉCHY KÁROLY Zrínyi Miklós, IV. k. 49. l.), hősünk végrendeletében mégis két leányáról emlékszik meg: volt egy harmadik, ismeretlen nevű leánya is, ki intézkedése után húnyt el. Ezt a családfára nem vettük fel, mert sem születése idejéről, sem élete körülményeiről, sem elmúlása évéről nem tudunk semmit.

GRÓF ZRÍNYI ÁDÁM végrendeletében, mely Bécsben, 1686 április 5-ikén kelt gróf Erdődy Miklós bán, gróf Erdődy Ferencz, Verbanich Péter zágrábi kanonok, a bécsi horvát kollegium igazgatója, Joanovich Ferencz, Kanizsay János, Bedekovich Lajos és Harsdorffer Frigyes Zsigmond jelenlétében. Nincs egyetlen sora, mely magyar szellemre vallana. (Országos Levéltár: Zrínyi-írások.)

47. A ZRÍNYIIFALVI EMLÉKOSZLOP.

A szent-ilonai sírbolt ma pusztulóban, a csáktornyai vár elhagyottan. Ha hősünk angolnak, francziának, németnek, olasznak születik: hamvai fölött fényes mauzoleum emelkednék, vára kegyeletes múzeum volna, ereklyéinek s a világirodalom rávonatkozó termékeinek gazdag gyűjteménye, melyet az idegennek hazafias büszkeséggel mutogatnának. S neki nincs egyéb emléke, mint a kursaneczi vagy Zrínyifalvi erdőben az az egyszerű kőoszlop, melyet Pagnatelli herczegnő, Althan Mihály grófnak, Muraköz későbbi urának hitvese állíttatott elvérzése helyére,* egyszerű latin felirással, gyászos esete elbeszélésével.* S a mikor kincskereső horvátok azt is feldúlták, megint Muraköz újabb tulajdonosának, Festetich György grófnak felesége, Erdődy grófnő emeltette fö1.* Női szivek hódolata a nemzet hálája helyett. Az emlék ugyan az idő múlásával egyre romlik, kopik, de a természet mintha érezné, hogy az női szivek alkotása, környékét minden kikelettel elontja virággal: körülötte a föld egész ibolyamező!

DERVARICS KÁLMÁN: Gróf Zrínyi Miklós halála 1664-ben. Szombathely, 1881. 30. l.

A latin felirás következőleg hangzik:
Epitaphium Comitis Nicolai a Zrínio.
Hic cadit invictus, quondam interfectus ab Apro
Zrini praeda suis, hostibus apta magis.
Quitos mille feros ferro superaverat hostes.
Victor, ab immani vincitur ipse fera.
Ille quidem finivit opus, vitaque labores,
At Patria infelix incipit esse labor.
Ille quidem nostros mirabitur aethere casus,
Flebit, at illius nostra ruina necem.
Sors bona, nil aliud, mediis servavit in armis,
Eripuit fato, sors mala nil aluid,
Quam sit in humanis sors impia proxima, rebus.
Mortis in hoc speculo quisque videre potest.

Vasárnapi Ujság, 1857. évf. 336. l.

De reméljük és hiszszük, hogy Csáktornyán mielőbb szobra is állni fog. A mozgalom már megindult létesítésére.

Ha Csáktornya képviselője, Wlassics Gyula, az ország vallás- és közoktatásügyi minisztere, kinek ép azért ajánltuk Csáktornya hőséről ezt a munkát, a mozgalom vezetésére vállalkozik: – egymásután emelkedhetik föl a szobor, a mauzoleum és múzeum. Ki volna erre méltóbb, mint Zrínyi Miklós? Korában a magyarság legelső költője és hőse volt, s mint epikai elbeszélő és hadtudományi író ma is a legelsők közt foglal helyet; mert lelkéből a nemzet lelke szólt, kardjában a nemzet vitézi ereje villogott, ki nem magának, hanem fajának élt, mint az örök nemzeti Genius megtestesítője: épen azért neve, emléke, dicsősége és fénye is örök, s nemcsak magára, de egész fajára ragyog vissza. S a maga büszke jóslata szerint, valamíg a világon magyar lesz, soha se lesz – vége.

43. ZÁRÓKÉP LISTI MAGYAR MÁRSÁBÓL.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me