V. JENIKÖIBEN. – 1718 szeptember 22.–1719 februárius 25. – | Magyar Történeti Életrajzok

V.
JENIKÖIBEN.
– 1718 szeptember 22.–1719 februárius 25. –

THERAPIÁNAK tulajdonképpen déli folytatása a jeniköi villatelep s délfelé összefügg Szteniával, melynek jó öbléből egy szép kis festett hajó három erős török evezővel mint a nyil vihette őket Konstantinápolyba. A bosztandsi basa elég kényelmes házakat jelölt ki a fejedelemnek és kíséretének, a melyből Böjükderében sokan megbetegedtek, ketten pedig meg is haltak. Mikes háza éppen a tenger partján feküdt; ajtajából egyenesen a csolnakba léphetett. Dicsekedett vele, hogy olyan szép házban lakik, mint egy főispán, pedig szűcs volt a gazdája; igaz, hogy a nagyvezír szűcse. Kevés holmijával félóra alatt mindenki beköltözhetett a maga szállására. Asztal, szék csak a fejedelem házában volt. Mire való lett volna nekik, bujdosóknak, a bútor, a kik ma itt, holnap másutt vannak! És hátha még visszaviszi őket az Archipelagusban várakozó hajó Francziaországba…*

Mikes, 19.

Mikes egy kis széken írogatta végtelenűl kedves és rendkívül megható leveleit* s október 19-ikén a fejedelem is megkezdte vallomásai írásának folytatását* attól az időtől fogva, a mikor Hullbe érkezett. November 9-ikén áttért törökországi útja leírására* s oly gyorsan haladt, hogy újesztendő napján* már majdnem naplószerűen folytathatta elmélkedéseit.

U. o. 19.

Önéletrajz, 249.

U. o. 302.

U. o. 361.

Október 21-ikén kíséretével a konstantinápolyi kapu elé lovagolt s egy kertből, mint egyszerü érdeklődő, titkon nézte végig III. Ahmed szultán a hadjáratból, vagy inkább a békekötésből visszatérve, hogyan vonúl be a fővárosba.* A fény s a gőg hivalkodása inkább megvetést, mint vágyat keltett benne. Többre becsűlte ennél a maga keresztjét és nyomorúságát. Szívében is ott volt az az érzés, a mi Petőfit később dalra fakasztotta: boldogtalan volt egész életében, csak az vígasztalta, hogy meg nem érdemelte. A hit mentette meg abban a küzdelemben, a melyet a dicsvágy és a kétségbeesés tágas határai közt folytatott.*

Rákóczi, 350. Mikes a 20. lapon érdekesen írta le a bevonúlást.

Önéletrajz, 355. «Tégy velem szent akaratod szerint.»

Alig tért haza, váratlanúl lepte meg a kapudsi basának az a jelentése, hogy a hazatért nagyvezír addig egy külföldi követ üdvözletét sem fogadja, míg vele nem találkozik; s már másnap látni szeretné akár nyilvános, akár magánkihallgatáson. A fejedelem megköszönte barátságát; azonban kijelentette, hogy díszes fogadtatás külföldieket illet: ő, mint barátja, fény nélkűl, csekély kísérettel, magánkihallgatáson akar eléje járúlni. Másnap három csolnakon «repűlt» Konstantinápoly kikötőjébe. Csauszok vártak reá, hogy a nagyvezír lovain vigyék be őt és hat udvari emberét. Mindez nagyobb fénynyel és feltűnéssel történt, mint óhajtotta.

A nagyvezír, a szokott szertartások és üdvözlések után nem titkolta előtte, mint a porta barátja és beavatott embere előtt, hogy a szultán csak kényszerűségből kötött békét. Nem volt elegendő hadi fölszerelése és katonasága, pedig a spanyolok támadásától jót remélhetett. Rákóczinak azonban a szultán nagy barátja maradt, s a németek tolakodó kívánságát nem teljesítette, mert őt mindig kedves vendégének tekinti. A fejedelem ezt megköszönte. Belátja, hogy a békekötés után a fényes portának nem igen használhat; de reméli, hogy a nagyvezír gondoskodni fog róla békében és háborúban egyaránt. Azután hosszasan beszélgettek az európai dolgokról s kérdésére a nagyvezír kijelentette, hogy a lengyel király tolmácsával találkozhatik. A fejedelem biztosította, hogy még nem beszélt s örűl, hogy csak ezen fogadtatás után beszélhet vele. Biztosan tudja, hogy a bécsi udvar fél attól a határozottságtól, a melylyel a porta őt pártfogásába vette s most a lengyel király közbenjárása mellett akar vele kibékülni. Azonban szeretné erre nézve a nagyvezír barátságos tanácsát hallani. Ibrahim észrevette, hogy azt akarja megtudni, személyére történt-e valami titkos megállapodás; tehát semmiképpen sem válaszolt egyenesen. Azt mondta, jobb, ha figyelemmel kíséri, mi lesz az északi háború vége. A fejedelem ezt bizonytalannak tartotta s megjegyezte, hogy a lengyel király küldöttjét nem bocsáthatja el válasz nélkül. A nagyvezír óvatosan annyit mondott, hogy a porta mindig becsűli Rákóczit s ha fejedelemsége helyreállítására nem vehette is rá a németeket, kész békességben közbenjárni, hogy annak legalább egy részét visszaadják. A fejedelem figyelmeztette, hogy nincs szó öröklött uradalmairól, a melyeket neki már sokszor felajánlottak. Letett hitéhez képpest követeli, de nem kéri Erdélyt s annak megosztását sem fogadhatná el. De mivel most már ösmeri a porta felfogását, a maga ügyét a barátságos keresztény uralkodók útján fogja szorgalmazni.*

Önéletrajz, 356–8.

Ezzel ért véget a másfélórai kihallgatás, mely megmutatta, hogy a politikai világ még mindig számolt vele. Pár nap mulva Lohmann, a lengyel küldött, levélben értesítette, hogy csak úgy keresheti föl, ha Rákóczi újabb kérésére megengedik, hogy hozzámehessen. A fejedelem bosszankodva felelte, hogy ezt a nagyvezír már megengedte s föl sem teheti, hogy visszatartson tőle valakit, mert ő a portának nem alattvalója, nem foglya, hanem vendége. Lohmann tudja, mi a megbízatása s mikor hajtsa végre; az ő dolga csak az, hogy ha jön, kihallgassa. Csak úgy fogadja, ha el van látva királyi meghatalmazással; de figyelmezteti, hogy előterjesztései dolgában a porta megkérdezése nélkűl nem határozhat. A küldött erre fölkereste, királya üdvözletét s baráti köszöntését átadta, de politikai nyilatkozatot hosszas beszélgetése alatt nem tett. Magyar-, Török- és Francziaország száműzöttjét bántotta a csalódás, de nem faggatta a követet; megköszönte királya jóindúlatát s elbocsátotta.

Valószínű, hogy a küldött azért nem tette meg a várt nyilatkozatot, mert Klement szélhámossága akkor már kiderűlt* s az északi háború veszedelme megszűnt. Másik nagy, de nem váratlan csalódása az volt, hogy, Toulouse gróf levele szerint, valóban nem szabad visszatérnie Francziaországba. Ezt a franczia királynak a császárral kötött szövetsége kívánja így. A régens azonban továbbra is barátja marad s azt tanácsolja, hogy Spanyolországba menjen, hol a megígért franczia évdíjat pontosan megkapja.* Azonban mire ez a levél Jeniköibe érkezett, a régens elfogatta Cellamaret és Boissimčnet; Maine herczeget Doullensbe, feleségét Dijonba, Polignac bíbornokot egy flandriai kolostorba, Pompadourt, Saint-Geniezt a Bastilleba csukatta, másokat pedig száműzött, mert deczember 8-ikán kiderűlt, hogy Francziaországot spanyol uralom alá akarták juttatni.* Boissimčnet ki is végezték, a miért Rákóczi önmagát vádolta, mert egy (kétségkívűl az összeesküvésre vonatkozó) politikai titkot mondott el neki.* Franczia barátjai közől sokan részesek voltak az összeesküvésben, de a toulousei gróf nem támogatta bátyja nagyravágyó törekvéseit.* Hű maradt s kétségkívűl Rákóczit is védelmezte olyan gyanúsítások ellen, mintha egyetértett volna a frondeurködőkkel. Erre nagy szükség volt, mert Rákóczi több levelet írt az orléansi herczegnek, hogy megakadályozza a francziáknak a spanyolok ellen a császárral való szövetséget.* Aznap, a melyen Anglia háborút izent Spanyolországnak, V. Fülöp pedig az orléansi herczeg ellen fölkelésre szólította a francziákat, a fejedelem egész áhítattal végezte karácsonyi ájtatosságait.

A Fama (1719. CCXXI. 392–5.) Klement János Mihályt Rákóczi volt kabinettitkárának nevezi.

Rákóczi önéletrajza, 359–360.

Geffroy, Sur les prétentions de Philippe V. a la couronne de France, az Alberonira vonatkozó életrajzok, valamint St. Simon stb., legújabban pedig Piépape (La duchesse du Maine, 1910.) 144–211. l.

Önéletrajz, 414.

St. Simon, XVI. 158–9.

Önéletrajz, 360.

178. A SZERASZKIERAT KAPUJA ÉS TORNYA.*

A szeraskierat kapuja és tornya (525. l.) újabb fényképfelvétel után.

Minden másképpen történt, a hogy idejöttekor remélte. Az ígéretekből semmi sem valósúlt meg. Legjobban sajnálta, hogy elzárták előle a grosboisi kellemes magányhoz vezető utat. Hónapról-hónapra a «hitetlenektől» kellett kenyeret kérnie. Még cselédeit sem tudta illendően eltartani. Többé a keresztény fejedelmekben sem bízhatott. Boissimčne visszahívatása óta a spanyol király még jelét sem adta érdeklődésének. Európában egy talpalattnyi földre sem számíthatott, a melyen a bécsi udvar üldözései elől biztosnak érezhette volna magát. Karácsony elmultával mégis visszatért lelkének nyugalma.* «Mert szegénynek drága kincs a hit: tűrni és lemondni megtanít.» Őt azonban csak tűrni tanította meg; lemondani sohasem.

Önéletrajz, 360–1.

Mostan már közelében volt Bercsényi Miklós is, a ki családostúl deczember 15-ikén érkezett Konstantinápolyba.* Összefügghet érkezésével, hogy a fejedelem találkozni óhajtott Ibrahim nagyvezírrel, a ki vejének, a főkanczellárnak házában, deczember 29-ikén fogadta is őt.* Ibrahim sokáig elbeszélgetett vele; kérte, legyen meggyőződve barátságáról, a melyről ismételten biztosította. Kijelentette, hogy a portától elvárhatja, el is kell várnia a megfelelő taint (pénzsegélyt). Említette, hogy a császárt észak felől új háború fenyegeti; de, mint őszinte ember, bizonyos hírek nélkűl nem akarja őt reményekkel kecsegtetni. Jól tenné, ha az európai ügyekről alapos és hiteles értesűléseket szerezne s barátjait, a keresztény fejedelmeket is megnyugtatná a porta szándéka felől. Első sorban az oroszokat, a kiket az angolok háborúra ingerelnek a törökök ellen. A németeknek mindenesetre tetszenék, ha az oroszok másfelé volnának elfoglalva, mert így békét élvezhetnének s orosz támadástól sem tarthatnának. A fejedelem elösmerte a nagyvezír éleslátását. Ígéretei nem adtak az eddiginél több reményt, de legalább jóakarat jelei voltak s így ennek a viszontagságos 1718. esztendőnek némi megnyugvással mondhatott búcsút.

Mikes, 21–22.

U. o. 22. Rákóczi az önéletrajzban (361–362.) 1719 elejére teszi a találkozást.

179. A GALATAI ST.-BENOÎT-TEMPLOM ÉS KÖRNYÉKE.*

A galatai St-Benoît-templom és környéke (527. l.), újabb fényképfelvétel után.

Udvara 1719. újesztendő napján beszéddel üdvözölte őt. Aznap a fejedelem még kilovagolt, gyalog is sétálgatott; másnap azonban a köszvény újból gyötörni kezdte. Mikes szerint* azt nem igazán mondják, hogy gazdagot keres a köszvény, mert «úgy a mi urunkra rá sem nézett volna». Szomorúságot hozott a fejedelem házába feleségének a levele is, a mely három hónapi késedelemmel jutott el oda. A fejedelemasszony idáig Varsóban tartózkodott és ura az eddiginél jobban segítette Törökországból; annyit azonban nem adhatott, hogy csak valamennyire is rangjához méltóan éljen és az adósságoktól megmentse. Mindamellett októberben a király és a tanács a császári követ felszólították őt, hagyja el Lengyelországot. Ezt a fejedelemasszony meg is ígérte; mikor azonban azzal ijesztgették, hogy a király katonaságot küld elfogatására és Szászországba viteti, Varsó külvárosának, Prágának egy apácza-klastromába menekűlt. Onnan írt urának gyöngéd levelet, a melyben elpanaszolta üldöztetését s a megélhetés nagy nehézségeit. A fejedelem, egyéb segítség hiányában, a török kormányhoz fordúlt. Emlékiratban kérte a nagyvezírt, hogy ha már a szultán oly fényes ígéretekkel hítta magához s annyi tisztességben részesítette, necsak őt, hanem feleségét is oltalmazza meg az üldöztetések ellen. Hiszen a császár éppen azért követelte a fejedelemasszony kiutasítását, mert levelezést folytat urával s így fenyegeti a szultán és a császár közt kötött békét, holott senki sem bizonyíthatja be, hogy levelezésök árthatott volna a békének. Kérte, a lengyel követ útján figyelmeztesse Ágost királyt, hogy egy barátságos fejedelem feleségével nem illik így bánnia s a szomszédság és a barátság nevében kérje, ne háborgassák többé. Ezenfelűl ötezer tallér segítséget kért részére.

Mikes, 23.

A nagyvezír néhány nap mulva egy kapudsit küldött hozzá, hogy a körülményekről bővebben tájékozódjék s a királyhoz írandó levél és a követutasítás dolgában írott javaslatot tegyen. Meg is tette; de a halogatás láttára egy hónap mulva megsürgette az ügy elintézését. A nagyvezír azonban azt válaszolta, hogy Rákóczi jobban ismeri Európa külügyeinek állását. Tudja, hogy küszöbön áll a háború s így el sem küldhetik azt a követet éppen akkor, mikor napról-napra várják a császár és a czár követeit, kik ezt bizalmatlanúl néznék. A szultán ugyan nem mond le a követküldésről, de azt alkalmasabb időre halasztja, őt pedig biztosítja barátságáról, nagyrabecsüléséről. Kérésének második részéről, az ötezer tallérról, szót sem ejtett s így a fejedelem kénytelen volt a maga háztartásának megszorításával küldeni egy kis pénzt, a mi azonban távolról sem volt elegendő a szükségletek födözésére. A fejedelmet nemcsak az bántotta, hogy felesége őt kötelessége elmúlasztásával vádolhatja, hanem az is, hogy ennyire csalódott Ágost királyban és a lengyel urakban, a kiket barátainak hitt. Aggódott és szomorkodott, de el nem csüggedett.*

Önéletrajz, 362–5.

Időközben, januárius 23-ikán,* viszonozta Bercsényiék látogatását. A még mindig szép asszony örömében azt sem tudta, mit csináljon és ha meri, talán meg is tánczoltatja, mint valaha Kassán vagy Ungvárt a híres Miklós-napokon. A jókedv, mosolygás visszavarázsolta Ráthonyi Jánosnénak, a görgényi hős özvegyének szépségét is* és vonzóbbá tette Kajdacsy Péter ezredes özvegyének az arczát. Két kedves leány is volt a társaságban: az egyik Talaba Máténak, a diplomatának szép mátkája, a másik Kőszeghy Zsuzsika,* akinek «igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy és tiszta jószág». Mikes ekkor látta először és mindjárt megszerette; de sohasem lehetett az övé.

Mikes, 24.

«Az óbesterné szép asszony volt – írta Mikes u. o. – főképpen a midőn legelőször láttam gyermekkoromban, akkor görgényi kommendáns volt az ura.» Ráthonyi 1706–8. volt görgényi parancsnok, a mikor Mikes csak 16–18 éves lévén, közel állt a gyermekkorhoz. Az özvegyet és gyermekeit Rákóczi vette pártfogásába. Thaly (Rákóczi-emlékek, 97–8.) és Miklós Ferencz (Irodalomtört. Közl. 1904. 304–5.) szerint az óbesterné a rodostói anyakönyvekben gyakran említett Elisabeth Spax, igazi nevén alkalmasint Paksy Erzsébet lett volna. De Görgénynek nem volt Paksy nevű parancsnoka, Paksy nevű kurucz ezredes sehol sem szerepel az Archivum Rákóczianumban, a Paksyak nem is voltak grófok s így nem is lehet az gróf P … E …, a kihez Mikes írta leveleit. Spatzné pedig nem volt özvegy, mert ura még 1735-ben is gyógyította a fejedelmet. Ha a P. E. név nem költött, Radáknét, gróf Pekri Erzsébetet lehetne a betük alatt sejteni; de Radák nem volt görgényi parancsnok.

Családjáról Thaly, Rákóczi-emlékek, 102–111.

180. A GALATAI TORONY.*

A galatai torony (530. l.), újabb fényképfelvétel után.

Maga a fejedelem februárius 25-ikén* Konstantinápolyba, a jezsuiták galatai Szent-Benedek-templomába zarándokolt. Ki tudja, mit érzett, mikor leborúlt a Boldogságos Szűz oltára előtt, hol – a sírkő felirata szerint – az ő férfias lelkű édesanyja, nemének és századának büszkesége, Zrínyi Ilona, 1703 óta pihent? Talán már ekkor számot vetett azzal a gondolattal, hogy «testét édesanyja mellé minden világi pompa nélkűl nyugosztassák».* Ez a templom, a melyet romjaiból XIV. Lajos állíttatott helyre, franczia védelem alatt állt s ő, a történtek után is, az alatt akart maradni. A gyászmise után, melyre már 1716-ban tett alapítványt,* az angorai érseknek, a konstantinápolyi patriarchaság apostoli helytartójának, átadta azt az értekezését, a melyet az emberi természetnek Ádám által lett megújítása titkáról még Francziaországban írt.* A becsületes, egyszerű és szentéletű férfiút arra kérte, hogy bírálja meg és javítsa ki tanulmányait, mely miatt őt néhányan jansenistának tartották. Megjegyezte, hogy művét nem a nyilvánosság elé szánta. Az érsek elolvasta, de még egy domonkos- és egy ferenczrendi olasz theológussal is közölte kézíratát. A szerzetesek kíméletlen bírálat kíséretében küldték vissza a «vallástalan» munkát, a melyet az érsek a nikápolyi püspök társaságában adott vissza írójának. A két főpap távozása után a fejedelem megütődve látta, hogy bírálói minden sorának értelmét elferdítették, megcsonkították, kitörölték. Eretnek és hamis tanításnak bélyegezték, mert a XVI. századbeli De Bay* és a németalföldi Jansen Kornél nyomán haladt, holott ezeknek tanítását a pápa az Unigenitus bullában éppen Rákóczi francziaországi tartózkodásának ideje alatt kárhoztatta. A fejedelem külön tanulmányban akart válaszolni bírálóinak; de, indúlatai csillapultával, elhatározta, hogy inkább élőszóval, beszélgetés közben adja meg a kívánt magyarázatokat és felvilágosításokat. Meg volt győződve, hogy az egyháznak már is sokat ártott a betűkhöz való ragaszkodás és hogy sem a tudákosság, sem a kérkedő hazudozás nem homályosíthatják el annyira az igazságot, hogy azt a hívők fel ne találnák szíveikben.*

A fejedelem (Önéletrajz, 365.) ezt mondja édes anyja halála napjának; a sírkő szerint februárius 18-a.

Levele Ali nagyvezírhez 1732-ben. Emlékiratai, 321.

Thaly, Rákóczi-emlékek, 149.

Meditationes in forma soliloquiorum de mysterio reparationis naturae humanae per Adam. (Önéletrajz, akad. kiadás, 78– 91.; Domján fordításában a magyar önéletrajzban, 88–103.)

Linsenmann, Michael Bajus und die Grundlegung des Jansenismus. Tübingen, 1867.

Önéletrajz, 365–7.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me